Lezárták életművük egy szakaszát az országgyűlési képviselők: befejezték a négyéves parlamenti ciklust. Teljesítményük impozáns – évről évre nagyobb számban alkottak törvényt, hoztak határozatot, fogadtak el beszámolót. A törvényhozók a mennyiségi mutatók mellett néhány minőségi kategóriában is elismerésre méltó eredményt könyvelhetnek el. A többség hátteret biztosított az 1995 és 1997 közötti gazdasági stabilizációhoz, a kisebbség pedig folyamatos kritikájával állandó erőfeszítésre kényszerítette a koalíciós frakciókat. Általánosságban fogalmazva, s a kellőnél nagyobb távolságot tartva leírható: a törvényhozás hozzátett valamit az épülőfélben lévő magyar demokráciához.
Konkrétabban, tűnődve, közelebbről vizsgálva ellenben meglepődhet az elemző, akárcsak a filmbéli Pelikán József, akinek örvendeznie kellett volna a gyorsan felhúzott háza, a falazási világrekord láttán, csak hát közelebbről is megszemlélte az építményt. Virág elvtárs akkor válasz nélkül hagyta az őszinte kérdést: se ajtó, se ablak?
A ciklus legizgalmasabb története Bokros Lajos miniszterségéről szól. Elsősorban a szocialista frakció közlegényei szimatolták meg a lehetőséget a gazdasági alkotmányozásra. Esély kínálkozott a társadalombiztosítási, a települési önkormányzati és a központi államigazgatási rendszer finanszírozásának átalakítására, valamint az adópolitika stabilizálására. 1995 derekán hihető volt, hogy a pénzügyminiszter olyan javaslatcsomagot ad fel a Tisztelt Ház címére, amelynek kibontása, megvitatása, törvény erőre emelése után legalább középtávra azt ígérhették volna a politikusok: készek a játékszabályok, jogbiztonságot teremtettünk.
Ismerjük el államférfiúi erénynek, hogy a gazdaságpolitika kormányzati alakítására olyan koncepciózus szakember kapott megbízást, mint Bokros Lajos. Nyomban megjegyezhetem: Bokros kiutálása a kabinetből, s így annak a programnak a késleltetése, amit ő vázolt fel, hosszú távon politikai baklövésnek bizonyul. A szolid gazdasági növekedés idején az ünnepi hangulat elrontásának is számíthat spekulálni néhány körülményen, de talán nem haszontalan. Ugyan hol állhatnának ma a közepes méretű vállalkozások, ha legalább arra számíthattak volna, hogy mondjuk 1996-tól kezdődően az elévülési időn belül nem változnak lényegesen a forgalmi adó kulcsai és az adóigazgatási eljárás szabályai? Lehetne-e intenzívebb a külföldi működőtőke beáramlása és a hazai befektetői kedv, ha valamivel kevesebb költség rakódna az élőmunkára? Gazdasági húzóágazatnak számítana-e az egészségügyi szolgáltató cégek megszervezése, ha sikerülne stabilizálni a társadalombiztosítási joganyagot és intézményrendszert? Mennyivel működne hatékonyabban az államgépezet, ha világosan elhatárolnák egymástól a helyhatóságok és a központi apparátusok feladatait? Ebben a parlamenti ciklusban nem voltunk messze attól, hogy az ország házában válaszokat fogalmazzanak ezekre a kérdésekre. Ám ebben a parlamenti ciklusban sem értük meg, hogy az ország házában válaszokat fogalmazzanak ezekre a kérdésekre.
Amint kedvezőbbre fordult a gazdasági klíma, nyomban sütkérezni kezdtek a döntéshozók. Társadalombiztosítási, önkormányzati és adózási reform, illetve stabilizáció elnapolva. Néhány kedvezmény csillogó celofánban ajándékként átnyújtva. Választási előkészületek. Mintha 1999-re például nem kellene állami költségvetést készíteni: a kötelező állami kiadások után érdemes lesz szemlélni a GDP-hez mért deficitet.
Egyetlen felelős politikai tényező sem tagadja, hogy az államháztartás átalakítását nem tekinthetjük befejezettnek. Az elmúlt év eleje óta késésben van az ország. Meglehet, 1998 végén észrevesszük: itt-ott meg kell bontani az eddigi építményt ahhoz, hogy a helyükre tehessük a nyílászárókat. Azok nélkül ugyanis csak lakhatatlan tákolmányról beszélhetünk.
(A szerző az RTL Klub hírigazgatója)
