Harry G. Frankfurt amerikai filozófus egy cikkében különbséget tett az első rendű vágyak és a magasabb rendű akarat között. Jómagam ennek szellemében, s a bősi projekt befejezése kapcsán, az akarat racionalitásának kérdését kívánom felvetni.
A vizsgált ügyben a szlovákoknál az akarat racionalitását nem bírálhatjuk, csak annak jogszerűségét, azaz egyezését a hágai ítélettel. A magyar fél esetében azonban joggal firtathatjuk az ésszerűség kérdését is. A válasz pedig erre a kérdésre szerintem az, hogy a hazai kormánydelegáció akarata a bősi projekt befejezését illetően közgazdasági szempontból nem racionális.
A kiindulópont az, hogy a honi álláspont elengedhetetlen eleme a nagymarosi vagy pilismaróti gát megépítése. Ez pedig azt a fő célt szolgálja, hogy elektromos energiát termeljünk. Ennek a végső terméknek az értelme azonban közgazdaságilag nagyon is kétséges. Mértékadó előrejelzések szerint ugyanis erre az energiára egyszerűen nincs szüksége az országnak. Egyrészt a gazdaság energiahatékonysága rendkívül alacsony, a jelenlegi áramfelhasználás mellett tehát az ország GDP-termelése számottevően növelhető lenne. Villamos energiából egyébként is túlkínálat van Nyugat-Európában, szükség esetén tehát könnyen importálhatunk áramot.
Új erőmű építésének akkor van értelme, ha az környezetbarát módon és alacsony áron tud termelni, miáltal lecserélhetők lennének a régebbi korszerűtlen erőművek. Miután a nagymarosi gáttal termelt áram bizonyosan nem ilyen, közgazdasági ésszerűsége már csak ezért is megkérdőjelezhető. Ez akkor is így lenne, ha a projekt ingyen épülne fel. Erről persze szó sincs: az építés költségei, a járulékos beruházásokkal együtt, a 2 milliárd dollárt is túlléphetik. Márpedig ekkora összeg ma semmiképp sem áll az ország rendelkezésére. Az építést így hitelfelvételből vagy adókból lehetne csak fedezni, ami viszont – közvetve vagy közvetlenül – elviselhetetlenül nagy terheket róna a magyar családokra.
Ha koncesszióban üzemeltetnénk a bős-nagymarosi erőműrendszert – amire Nemcsók János államtitkár már többször célzott -, akkor a helyzet még rosszabb. A terv szerint a magyar állam az eddigi műtárgyakat egy részvénytársaságba apportálná, egymilliárd dollár készpénzt pedig a befektetőktől várna. A gát felépítéséhez és a járulékos költségek fedezéséhez szükséges további másfél milliárd dollárt már ez a részvénytársaság venné fel hitelként. Magyarország ebbe a cégbe nem csak a dunakiliti duzzasztót és a bősi erőműből járó részt vinné be, hanem a Duna mint természeti tőke értékének jelentős részét is apportálná a vállalkozásba. Ez pedig a vonatkozó Duna-szakasz privatizációját jelentené, mivel a magyar állam nem rendelkezne többségi tulajdonnal a koncessziós társaságban.
E társaság éves nettó nyeresége még optimista becslések szerint sem haladhatja meg a néhány tízmillió dollárt. Ebből az évente keletkező szerény profitból kellene fizetni a felveendő 1,5 milliárd dollár kamatait és tőketörlesztéseit, továbbá a Duna teljes rehabilitációjának sok milliárd dolláros költségeit. Nyilvánvaló, hogy a koncessziós társaság pótlólagos és igen tekintélyes állami dotáció nélkül ezeket a pénzügyi terheket nem tudná elviselni.
Az új gát építése tehát közgazdaságilag megalapozatlan, sőt irracionális. A bős-nagymarosi erőműrendszerrel olyan végterméket lehet előállítani, amire nincs szükség, s mindezt a szó szoros értelmében megfizethetetlen áron – az ország, a természet és a jövő szempontjából egyaránt.
Hazánk tulajdonrésszel, továbbá eddig ki nem vett villamos energiával rendelkezik a bősi műben. Jogosult továbbá a Duna mint osztott nemzetközi erőforrás vízhozamának a ráeső részére. Ezért megengedhetné magának azt, hogy a Szlovákiával kialakítandó új, közös vízhasználati rezsimben – a számunkra haszontalan energiatermelés helyett – az ökológiai értékek védelmét, azaz a Duna és folyó menti ökoszisztémák fenntartását helyezze előtérbe. Ennek az akaratnak a racionalitása közgazdaságilag nagyon is megalapozható, hisz ez a Duna lepusztított természeti tőkeértékébe jelentene pozitív beruházást.
(A szerző a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdaságetikai Központjának vezetője)
