Kormánytagoknak a nyilvánosság előtt egymásnak izengetni nem ízléses dolog, még választások előtt sem. Márpedig erre a múlt héten igencsak látványos példa akadt, a belügyminiszter és a pénzügyi tárca vezetőjének főszereplésével.
A dolog előzménye ugyebár az, hogy a miniszterelnök a minap szárazon megállapította: ami itt van, az nem közbiztonság. Így, előkelő idegenként, ahogy azt mondjuk egy külföldi hírügynökség tudósítója nyugodtan megtehetné. Kül- és belföldi megfigyelők egyébként réges-régen észrevették, s a rend- és jogbizonytalanságot saját bőrükön tapasztaló állampolgárok – egyetemi diploma és kandidátusi fokozat nélkül is – szintén jó ideje észlelték azt, amelyre az úgynevezett szakértő kormány feje csak egy sajtócézár elleni merénylet nyomán jutott. De vajon jogállásánál fogva viselkedhet-e felelősségtől mentes kívülállóként egy magyar kormányfő? Nem felel-e kormánya, az ahhoz tartozó tárcák működéséért? S nem furcsa-e, hogy az illetékes miniszter feje felett a rendészet racionalizálásával foglalkozó bizottságot küld ki? Amelynek elnöke még a vizsgálat befejezése – vagy inkább megkezdése – előtt levonja a következtetést: nem több pénz kell a jobb rendőrséghez, hanem a párhuzamosságok kiküszöbölése. S ez a tétel aztán kapóra jön a pénzügyminiszternek, aki – vagy akinek az apparátusa – a belügyminiszter 12 milliárd forintos költségvetési többletpénz iránti kérésére azzal válaszol, hogy a rendőrség is csak a gazdasági fejlődéssel arányosan juthat forrásokhoz, s különben is, miért nem az idei költségvetés tavalyi előkészítése során terjesztette elő a tárca az igényeit.
Nos, azon túl, hogy a rendészeti többletigény visszautasítása, s annak érvei jogos és égető társadalmi igények iránti érzéketlenségről árulkodnak, a koalíciós pártok korteskedő csetepatéiból más is következik. Az tudniillik, hogy illusztris képviselőik politológiából se vizsgáznának jelesre. Mert a két kormánytárs, amikor lejáratni igyekszik egymást, valószínűleg nem annyira a másik szavazóbázisát fenyegeti, mint inkább pártjaik közös támogatottságát csökkenti. Más oldalról pedig, aki a költségvetési egyeztetések iteratív eljárását ismeri, az alighanem nehezen tud dönteni abban, vajon idejekorán nyújtottak-e be egy igényt, vagy sem. S különben is, ha valamit helyesen ismertek fel, akkor pusztán az, hogy ez megkésve történt, még nem lehet magyarázata a mulasztásnak.
Maradjunk azonban a lényegnél. A rend- és jogbiztonság a társadalom óriási többségének mély és jogos óhaja. Erős az igény, hogy a rendőrség gyorsan derítse fel a törvénysértéseket és a jogsértőket, a bíróságok pedig, a helyzethez illő szigorú törvények szerint, hamar éreztessék az elkövetőkkel – valamint az esetleges potenciális elkövetőkkel – tettük következményeit. Az állam szerepéről szóló különböző iskolák egyben megegyeznek: ez az az elengedhetetlen minimum, amely nélkül hatékony államról nem lehet beszélni. Ráadásul azok az invesztíciók, amelyekre itt sor kerül, jó üzletnek minősülnek, a megelőzött, vagy korlátozott károk tekintetében ugyanúgy, mint abban, hogy a biztonság hiánya miatt nem marad el haszon: nem hiúsul meg befektetés.
A rendőrség, ügyészség, bíróság, büntetés-végrehajtás hatékonysága elsősorban attól függ, mennyire képes tehetséges, jó, s veszélyeket, nehézségeket vállaló embereket magához vonzani és megtartani. S akármit állapít meg akár száz bizottság “megrendelt szívvel”, ehhez pénz kell, s az a pénz jó helyre megy. A gazdaságpolitika és a társadalompolitika lényege nem az, hogy egyenletesen, vagy az egyes csoportok érdekérvényesítési képessége alapján osszon el költségvetési forrásokat, hanem az, hogy az adott időszak csomópontjait jól állapítsa meg, s kiemelten kezelje. A maga korában Szent László sem úgy állította helyre a maihoz hasonló módon súlyosan sérült rendet, hogy a domaniális háztartás növekedése arányában látta el anyagiakkal a rend korabeli őreit. Mert ha úgy járt volna el, akkor mi ma nem lennénk itt…
