A mai izraeli kormány az előző, munkapárti kabinettől 11 százalékos inflációt, körülbelül 18 százalékos alapkamatot, s 15 milliárd sékelnyi hiányt (1 dollár = 3,53 sékel) örökölt. Amióta Netanjahut bő másfél évvel ezelőtt megválasztották, a pénzromlás üteme 9 százalék alá csökkent, s a legfontosabb hitelkamat 13,4 százalékra esett vissza. Ugyanakkor a munkanélküliség emelkedik, a gazdasági növekedés pedig az 1996-os 4,4 százalék helyett tavaly csak 2 százalékos volt. Ennek okai között szerepel a szigorú monetáris politika, az exportbővülés mérséklődése (a kereskedelmi deficit 8 milliárd dollárra rúg), a bevándorlás csökkenése, valamint a nettó idegenforgalmi bevételek visszaesése a terrortámadások, illetve a megakadt békefolyamat miatt.
Mint emlékezetes, David Levy külügyminiszter, mint a kevésbé jómódúak által támogatott kisebbik koalíciós partner, a Gesher elnöke meg akarta mutatni, hogy teljes mellszélességgel kiáll a munkanélküliekért, s végül lemondott. Támogatói arra számítottak, hogy ebből a döntésből csak haszna származhat a Geshernek. Ám miután a Knesszet megszavazta azt a költségvetést, amely 1998-ra a deficitnek a GDP 2,4 százalékára történő leszorítását célozza, Netanjahu – a Levy lemondása következtében kialakult sérülékenyebb koalíció élén is – megpróbálja időben minél inkább kitolni a választásokat.
A játék kockázatos. A munkanélküliség ma már a munkaképes lakosság majdnem 9 százalékát érinti, így szakértők szerint nehéz lesz tartani a költségvetési számokat. Úgy tűnik azonban, hogy a kormányfő és pénzügyminisztere elszánta magát: akkor is tartják a szigorú pénzügyi politikát, ha ez emelkedő munkanélküliséget jelent. Szerintük az állástala-nok számának gyarapodása az az ár, amelyet a gazdaság átalakításáért Izraelnek fizetnie kell.
Netanjahu azt szeretné, ha a gazdaságban az alacsony hozzáadott értékkel bíró, munkaigényes ágazatokról a hangsúly a világpiacon versenyképes csúcstechnológiájú iparágak felé tolódna el. Ez a változás már a megelőző munkapárti kormány idején megkezdődött, de a Likud hatalomra kerülése óta felgyorsult. Ennek nyomán például egyre több textilgyár vitte át termelését a szomszédos Jordániába, Egyiptomba, sőt Törökországba.
A miniszterelnök tudja, hogy a Likudot – tehát az általa képviselt kemény, ha úgy tetszik jobboldali politikát – hagyományosan támogató munkásosztály körében népszerűtlen ez a versenyképesség emelését célzó lépés. A múlt hónapban is több ezer dolgozó szidta a kormányt, miután több textilgyár létszámleépítést jelentett be. Netanjahunak azonban nincs sok választása. A kormány mindenesetre a minap közzétette, hogy egy egymilliárd dolláros alap-ból fogja támogatni az új, csúcstechnológiát alkalmazó cégeket.
Rövid távon a kormányfő nem tud új munkahelyeket teremteni, mert a lakosság nincs hozzászokva a mobilitáshoz, a versenyhez, az átképzéshez. Hosszú távon azonban – ha sikerül egyben tartania a kormányt – a deregulációs és liberalizációs politika esetleges első biztató hatásaival próbálja majd magához csábítani azokat a szavazókat, akik eddig az ország biztonsági létérdekeit tekintették a választások alapkérdésének.
A kezdeti gazdaságszerkezeti eredmények már megmutatkoznak. Nemrégiben például megszüntették az állami távközlési vállalat, a Bezeq egyeduralmát. Fokozatosan nyirbálják az Izrael fél évszázaddal ezelőtti megalapítása óta jellemző kartellek és monopóliumok gazdasági dominanciáját. Netanjahu megígérte a privatizáció folytatását, s azt, hogy sor kerül a hadiipar és a közüzemi szolgáltatások magánosítására is.
A Financial Timesnak a jegybank egyik vezetője úgy nyilatkozott: Netanjahu meg akarja törni a gazdaságot eddig ellenőrző elitek hatalmát; azt szeretné, hogy az embereknek több választási lehetőségük legyen, olcsóbb árukhoz jussanak és több pénz maradjon a zsebükben. Kérdés, meddig mehet el ezen az úton, amikor a kormány instabil, a szakszervezetek és ipari lobbyk pedig ellenzik a szerkezetváltást.
