Az egykori szovjet köztársaságok számára hagyományosan csak egy út vezetett külföldre – Oroszországon keresztül. Ez többé már sem a hatalom új birtokosainak, sem a nemzetközi olajtársaságoknak nem felel meg. Az amerikai vállalatoknak – jelezte Washingtonban a Petroleum Finance Company megbízottja – elegük lett az orosz követelésekből és a kaukázusi, afganisztáni polgárháborúkból. Rá kellett jönniük, hogy az egyetlen biztos exportút Iránon keresztül vezet. Az amerikai jog szerint azonban tilosak a beruházások az iráni kőolajiparba – az Egyesült Államok politikáját mindig az iráni mullahok befolyása elleni harc jellemezte az egykori Szovjetunió déli részén. Ez azonban már a múlté. S nem csak azért, mert Irán belsejében jelenleg sok minden változik. A teheráni mullahok már régen összevesztek Azerbajdzsánnal, a Kaszpi-tenger melletti vezető olajállammal. Éppen ez könnyíti meg közeledésüket Türkmenisztánhoz, amely Azerbajdzsánnal vitatkozik a tengerfenék alatti mindenkori kitermelési jogok határvonaláról. Így hát Türkmenisztán megállapodott Iránnal és Törökországgal egy 3 ezer kilométernél hosszabb csővezeték építéséről, amelyen át a türkmén földgáznak a világpiacra kell áramolnia. A szerződés 30 évre nagy nyereséget biztosít az irániaknak és törököknek. A partnerek nyilvánvalóan nagy szállítási mennyiségekkel számolnak: így Türkmenisztán kötelezettséget vállalt, hogy a törököknek évente 30 milliárd köbméter gázt ad el (ez több mint 1 százaléka lenne a világ mai termelésének).
A washingtoni kormányzat a saját energiagazdaságára tekintettel jóváhagyta az elvileg amerikabarát türkmének és törökök megállapodását a vele konfrontálódó Iránnal. Madeleine Albright külügyminiszter hangsúlyozta: az új politika nem baráti gesztus Mohammed Chataminak, az új (mérsékeltebb) iráni miniszterelnöknek, hanem segítség Törökországnak és Türkmenisztánnak. (Az 1996. évi törvényt, amely megtiltja az amerikai vállalatoknak, hogy 40 milliárd dollárnál többet fektessenek be az iráni energiagazdaságba, Washington – eddig – nem változtatta meg.) Nézetük szerint a csővezeték iráni szakaszát magának Teheránnak kell megépítenie és finanszíroznia. A többit három európai vállalatból – a Shell, a Gaz de France és az olasz Snamprogetti cégekből – álló konzorcium építi meg.
Az európaiak persze nem szívesen engednék át az Egyesült Államoknak a “jövő Északi-tengerét”. (A Mobil Oilnak már szerződéses kapcsolata van Türkmenisztánnal, s legutóbb Al Gore amerikai alelnök játszotta a házigazda szerepét, amikor Gajdar Alijev azerbajdzsáni elnök négy amerikai olajtársasággal kötött 8 milliárd dolláros szerződést.)
Moszkvát most a Kaszpi-régió energiaforrásainak elvesztése fenyegeti; termelői oldalon a türkmén földgáz éppen úgy, mint a fogyasztói szárnyon eddigi földgáz-átvevő Törökország. Ráadásul a Kaszpi-tenger nyugati partján is kellemetlenségeik vannak az oroszoknak, noha a bakui off shore központból a Fekete-tengeri orosz Novorosszijszk kikötőjébe vezető új csővezeték már elkészült. Ez azonban enyhén szólva is kockázatos vidéken, a Csecsen Köztársaságon keresztül vezet, ráadásul a vezeték súlyosan megsérült. A javítás előtt a csecsenek 4,25 dollár útvámot követelnek minden tonna olaj után. Moszkva továbbította ezt a követelést az Azerbaijan/International Operating Company-hoz. Ezért egyre valószínűbb, hogy ez az olaj Oroszországot elkerülheti. 1998 őszére egy második csővezetéknek kell elkészülnie, amely már Grúzián keresztül vezet a Fekete-tengerhez – rövidebben, olcsóbban és politikailag biztosabban.
A versengés azonban – más feltételek között – tovább folyik, akkor is, ha Oroszország ebben a szakaszban kényszerűen visszahúzódik: az állami China National Petroleum Corp. néhány hónappal ezelőtt megszerezte Kazahsztánban az Aktjubinskneft olajtársaság többségét, és ezzel az ellenőrzést több mint 600 millió tonna kőolajtartalék és 220 milliárd köbméter földgáz felett. A következő évezred első évtizedében 3 ezer kilométeres olajcsővezeték húzódik majd Nyugat-Kazahsztán olajmezőitől Kínába. Ez valóban stratégiai méretű befektetés: a kínaiak (saját számításaik szerint) 2005-ig évente 50 millió tonnával fogják növelni kőolajfogyasztásukat.
A kazahok örülnek ugyan a kínaiaknak, de nem ez az egyetlen tervezett csővezeték. Egy nemzetközi konzorcium által 2 milliárd dolláros beruházással építendő vezeték Nyugat-Kazahsztánból Novorosszijszkba futna, egy másik pedig Iránon keresztül haladna.
A Nagy Játszmának van egy másik vonulata is, ahol persze szó sem lehet orosz visszahúzódásról, hiszen Moszkva birtokon belül van. A Kaszpi-medence fejleményeinek hatására módosult az orosz olajpolitika: újra felfedezték a külföldiek vonzerejét. A nagy nemzetközi olajvállalatoknak több milliárd dollár áll a rendelkezésükre, Oroszországnak pedig égető szüksége van arra, hogy valakinek a pénzéből mozgásba hozza gazdaságát. Mivel az olaj- és gázipar az egyetlen olyan orosz ágazat, amely jelentős mennyiségű külföldi tőkét tud vonzani, a kormány kénytelen legyőznie azt a sovinizmust és protekcionizmust, amely eddig mintegy 100 milliárd dollárnyi külföldi olajpénzt nem engedett be az országba. A változást tükrözi Jelcin elnök mindenkit meglepő minapi bejelentése, hogy eltörlik az orosz olajvállalatokban eddig engedélyezett külföldi érdekeltség 15 százalékos plafonját. Az állam által eladásra kínált vállalatokon keresztül (lásd a táblázatot) a külföldiek így már megvethetik a lábukat Oroszországban. A kormány piacra dobja például a legnagyobb és legjobb olajvállalatban, a Lukoilban meglévő 15,9 százalékos (hozzávetőlegesen 2 milliárd dollár értékű) érdekeltségét is. A legizgalmasabb viszont a Rosznyeft, az utolsó teljesen állami tulajdonú cég, amelynek értéke 1,5 milliárd dollár körül van. E vállalattal több külföldi olajvállalat is “kacérkodik”. A kérők között állítólag ott van a Texaco, a Shell és a BP is. Várhatóan egyikük sem fogja a társaságot egyedül megvásárolni: sokkal ésszerűbbnek látszik számukra egy helyi manőverekben jártas orosz partner – a Lukoil vagy az orosz gázipari monopólium, a Gazprom – bevonása.
A Rosznyeft kétségkívül csábító falat. Nemcsak a nyolcadik legnagyobb orosz olajtermelő, de érdekeltségei vannak több olyan ígéretes beruházásban, amelyekhez összesen 40 milliárd dollárnyi tőkére lenne szükség. Ezek közé tartozik a kelet-szibériai Szahalin melletti tengeri olajlelőhely; az ország észak-nyugati csücskében található Timan Pecsora mező; valamint a Kaszpi-tengertől a Fekete-tengeri kikötőkbe olajat szállító további lehetséges csővezetékek építése. Az Oroszország fellendülésében bízó olajipari óriások számára a Rosznyeft talán a befolyásszerzés utolsó esélyét jelentheti.
A külföldi olajosok a változás számos jelét érzékelhetik az orosz csővezeték-hálózatot üzemeltető kormányhivatalnál, a Transznyeftnél is. Ágazati források szerint november eleje óta az intézmény ötéves, fix összegű exportkapacitásra vonatkozó szerződéseket kínál az olajtermelőknek. A szerződés egyelőre kísérleti jellegű: az állami bevételek emelését célozza, de így is a helyes irányba tett lépésként értékelhető. A Transznyeft privatizációja ezért elvben még nagyobb lépés lenne, mint a Rosznyefté.
A nemzetközi olajtőke a sajátos orosz viszonyok között az “újorosz tőke” belső hatalmi harcait is kénytelen figyelni és üzletileg értékelni. Így komoly visszhangot váltott ki, hogy november elején eltávolították a Nemzetbiztonsági Tanácsból az ország egyik leggazdagabb emberének számító Borisz Berezovszkijt, akinek a kezében van a Szibnyeft, a hatodik legnagyobb olajvállalat. Az a hír járta, hogy az olajmogult “érdekli” a Rosznyeft, sőt szemet vetett a Transznyeftre is. Felmentését – a hatalmi harc gazdaságon kívüli elemeitől függetlenül – úgy értékelték, hogy Jelcin szerint a Rosznyeftet és a többi állami vagyont a legmagasabb ajánlatot tevőnek kell eladni, nem pedig annak, aki a legjobb kapcsolatokkal rendelkezik.
Oroszországnak számos okból van szüksége tőkére; ezek közül az egyik az olajtermelés rekonstrukciójának pénzigénye. Az elmúlt évtizedben a kitermelés majdnem a felére csökkent (a napi termelés az 1987-es 11,5 millió hordóról 1997 első félévére 5,9 millióra esett vissza). Bár az év közepén némi emelkedést regisztráltak, a hanyatlási trend a befektetések elmaradása esetén biztosan folytatódni fog: 2000-re a már feltárt mezők kitermelése a napi 4 millió hordót sem fogja elérni. A súlyosabb bajt eddig csak azért sikerült elkerülni, mert a kereslet a kínálattal párhuzamosan csökkent. Ez a folyamat azonban nem tart örökké.
Az orosz olajvállalatok – állításuk szerint – többet ruháznának be, ha kisebbek lennének az adóterhek. Az érvelés azonban hamis: kevesen fizetik be összes adókötelezettségüket, és még kevesebben tudnak tőketartalékot képezni. A Lukoil és a Gazprom kivételével dollármilliárdos hiteleket sem tudnak felvenni új kapacitás létrehozására, illetve a meglévő olajmezők felújítására. A külföldi hitelezők az ingatag orosz viszonyok között szívesebben látják, ha a kockázat terheit a nemzetközi olajvállalatok visek.
