A globális részvénypiac októberi kavargása ismét megerősítette, hogy a világ pénzügyi rendszere egy nagy falu. Az már sokszor előfordult, hogy a New York-i vagy londoni események lenyomták az árfolyamokat Kelet-Ázsiában, most először azonban megmutatkozott, hogy az összefüggés visszafelé is igaz. A legújabb korban a régió országai számos pénzügyi válságot éltek át, ám még öt évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna, hogy a thaiföldi ingatlanhitelek vissza nem fizetése olyan távoli országok valutáit is megingatja mint Korea, Észtország vagy Brazília (a válság kisugárzó hatásának okait lásd külön).
Az Egyesült Államoknak, tekintettel nagyobb érdekeltségére, több potenciális kereskedelmi csapást is el kell szenvednie 1998-ban. A Financial Times elemzése szerint egyrészt csökkenni fog a Kelet-Ázsiába irányuló export, másrészt az amerikai piacon versenyképesebbé válnak az ott gyártott termékek. A krízis hatására leértékelődik a jen, továbbá számos dél-amerikai, dél-ázsiai és kelet-európai valuta is. A devalváció minden bizonnyal elősegíti majd az amerikai importbeáramlás további növekedését, s várhatóan nem jár együtt az export bővülésével. Nem elképzelhetetlen, hogy mire a válság által indukált összes árfolyam-korrekció lezajlik a világon, az amerikai kereskedelmi deficit a tavalyi 192 milliárd dollárról 1999 elejére 250-300 milliárd dollárra duzzad.
A nagy külkereskedelmi hiány önmagában még nem baj. Mivel az Egyesült Államokban igen magas a foglalkoztatottság, e deficit valójában inflációs biztonsági szelepként is működik. (Alacsonyabb áron nagyobb árukészletet kínál az országnak, mint amennyit kizárólag belföldi termeléssel elő tudna állítani.) Olyannyira, hogy a munkanélküliségi és kapacitáskihasználási ráta közötti kapcsolat megszűnt létezni, mivel az árufogyasztásban az import részaránya az 1980-as 15 százalékkal szemben ma már 33 százalék. (Más szóval: az amerikai “új gazdaság” a globalizáció melléktermékeként jött létre.)
A kereskedelmi deficit Washingtonnak politikai szempontból jelent problémát – ezért van oly szoros összefüggés az ázsiai sokk és a fast track felhatalmazás kudarca között. Sok amerikai a kereskedelmi deficitet okolja a munkahelyek megszűnéséért vagy az alacsonyabb bérnövekedésért. Nem látják, hogy az valójában az infláció fékje, amely lehetővé teszi a gazdaság nem kereskedelmi szektorainak erősebb és tartósabb bővülését. Ez a jelenség mutatkozott meg abban a washingtoni vitában is, amely arról folyt, hogy az elnök és a kormány kapjon-e gyorsított felhatalmazást új szabadkereskedelmi megállapodásokról folytatott tárgyalásokra. Kiderült, hogy a Kongresszusi képviselők (köztük Clinton demokratái) vonakodnának ettől. Úgy gondolkodtak ugyanis, hogy a kilencvenes évek kereskedelmi megállapodásai – például a NAFTA – nem akadályozták meg a deficit újbóli kialakulását. Azt már nem vették figyelembe, hogy a szabadkereskedelem révén az ország 800 milliárd dollár értékben exportál, csaknem teljes a foglalkoztatottság és alacsony az infláció. Ehelyett ezúttal a szakszervezetek azon érveire figyeltek, amelyek szerint a globális verseny veszélyezteti a kevésbé képzett amerikaiak bérét és munkahelyének biztonságát. Clinton politikai karambolja a gyors sávon mindenesetre azt mutatja: nem lesz könnyű kezelni a kelet-ázsiai leértékelésekből származó kereskedelmi feszültségeket.
Mivel a válság csökkenti a globális inflációt és a Hét Nagy országaiban több hónappal késlelteti a monetáris szigorítást, voltaképpen nehezen magyarázható, hogy miért reagáltak ilyen hevesen az észak-amerikai és európai részvénypiacok. A Financial Times már idézett elemzésének szerzője, David Hale chicagói befektetési szakértő szerint a krízis mégis elvezethet egy globális tőzsdekrachoz, ha a távol-keleti leértékelésekre válaszként a világ protekcionista kereskedelmi intézkedéseket tesz. Ennek a kockázatnak az első próbája éppen a fast track kongresszusi vitája lett volna. Miután az elnök – a leszavazást elkerülendő – visszalépett, s így érdemi vita nélkül szenvedett vereséget, a következő elnökválasztásig már valószínűleg nem születik semmilyen kereskedelmi törvény.
Clinton a gyors sávon köthető kereskedelmi megállapodásokra kért felhatalmazást több ízben is a gazdaságpolitika egyik sarokkövének nevezte. Mostani kínos karambolja azt jelzi, hogy a Kongresszusban rendkívül erős a protekcionista nyomás – különösképpen Japán és általában az ázsiai országok várható exportnyomásával szemben.
