Egyre több világgazdasággal foglalkozó szakértő állítja, hogy az EMU bevezetése után a dollár megszűnik a világ vezető valutája lenni. Az előrejelzések arra is utalnak, hogy az egypólusú (dollárra alapuló) pénzügyi rendszerről a kétpólusú (dollárra és euróra épülő) szisztémára való átállás komoly piaci eltolódásokat okozhat. Ráadásul, a változás kihathat a világ nagy kereskedelmi tömörülései által képviselt gazdaságpolitikák összehangolására is.
A J. P. Morgan valutakutatási vezetője, Avinash Persaud úgy becsüli, hogy az euró a nemzetközi elszámolások 35-40 százalékát veszi majd át. Szerinte a jegybankok azért tartalékolnak bizonyos valutákat, mert szükség esetén ezekkel hajtják végre az intervenciós lépéseket. A kereskedelemben és a pénzvilágban azért számolnak el dollárban, mert az Egyesült Államok a világ legnagyobb exportőre, illetve importőre. 1999 után viszont az EMU-térség veszi át ezt a rangot.
Jelenleg a dollár nemzetközi pénzügyi szerepe és Amerika kereskedelmi részesedése között aránytalanság mutatkozik. Az előbbi messze meghaladja a német márkáét, amely különben az egyetlen olyan uniós valuta, amelyik fontos szerepet játszik a pénzvilágban. (Mértékadó becslések szerint a dollár jelenlegi részesedése legalább háromszorosa – sőt egyes vélemények alapján ötszöröse – a márkáénak.) Amerika gazdasági súlya ugyanakkor kisebb, mint az Európai Unió (EU) 15 tagjáé összesen. Tavaly a vezető ipari országok együttes GDP-jének 38,2 százalékát adta az EU, az Egyesült Államok pedig csak 32,5 százalékát. Az uniónak némileg nagyobb a világkereskedelmi részesedése is.
Eddig Fred Bergsten, a washingtoni székhelyű Nemzetközi Gazdaságkutató Intézetnek a Foreign Affairs című folyóiratban megjelent tanulmánya adta a legmélyebb elemzést a dollár és az euró jövőbeni viszonyáról. Bergsten alapvetően arra számít, hogy idővel a nemzetközi pénzügyi műveleteknek 40-40 százalékát fogják euróban, illetve dollárban végrehajtani. Tehát alapvetően kétpólusú rendszer alakulna ki, amelyben Japánnak jutna még szerep. Ezt a változást a portfoliók diverzifikálása okozná. Ennek során a pénzügyi alapok kezelői módosítják befektetéseiket, a jegybankok pedig euróra váltják át dollártartalékaikat, hogy a tartalék összhangban legyen az egyes országok mögöttes kereskedelmi forgalmával.
Bergsten szerint az egységes európai valuta megteremtése a nemzetközi monetáris rendszer legfontosabb fejleménye lesz azóta, hogy a hetvenes évek elején bevezették a rugalmas árfolyamokat. Mióta a dollár a két háború közötti időszakban átvette az angol font sterlingtől a világ uralkodó valutájának szerepét, a zöldhasú első komoly vetélytársa az euró lesz. A világ vezető valutái közötti érzékenység jelentősen erősödni fog, s ez – a gazdaságokra háruló tetemes költségek elkerülése érdekében – a nemzetközi együttműködés új formáit teszi szükségessé.
A világgazdaság működése és működtetése szempontjából az euró lényeges következményekkel jár. Várhatóan 500 milliárd és 1000 milliárd dollár közötti értékben fognak portfoliókat euróra váltani. Ennek viszont a hosszú átmeneti időszakban jelentős hatása lesz az árfolyamokra. Az euró árfolyama az európaiak számára a kedvezőnél magasabb szintre emelkedik. Az öreg kontinens valószínűleg úgy próbálja majd megvédeni magát ezzel a fejleménnyel szemben, hogy mostantól az euró beindításáig a dollárhoz képest jelentős mértékben gyengíti nemzeti valutáit. Hosszú távon a dollár-euróárfolyam várhatóan sokkal jobban fog ingadozni, mint a dollár és az egyes európai valuták átváltási árfolyama.
A nyers ökonometriai számítások azt mutatják, hogy ha egy ország részesedése a nemzetközi termelésben és kereskedelemben száz százalékkal emelkedik, az nagyjából azonos mértékben emeli valutája részarányát. Ebből az alaptételből kiindulva, az euró globális szerepe 50-100 százalékkal fogja meghaladni a német márkáét, ha az EMU-hoz csak a “mag” (Ausztria, a Benelux államok, Franciaország és Németország) tartozik, illetve 65-250 százalékkal akkor, ha minden EU-ország belép a valutaunióba. A legtöbb számítás szerint a német márka a világ pénzügyi eszközállományának körülbelül 15 százalékát teszi ki a magán- és a hivatalos piacokon. Így az euró szerepe a világ pénzállományának 20-30 százalékát érheti el a szűkebb, és 25-50 százalékát a bővebb EMU-kör esetében. Ez durván azt jelzi, hogy milyen határok között vár nemzetközi szerep az euróra. Ha a változások jórészt a dollárt érintenék, akkor a dollár és a német márka közötti jelenlegi eltérés a felére csökkenne.
A hivatalos tartalékok euróra váltása 100 és 300 milliárd dollár között mozoghat. A magánportfoliók diverzifikációja még ennél is jóval nagyobb arányú lehet. A magánkézben lévő nemzetközi pénzügyi eszközállomány értéke – a bankbetétekkel és kötvényekkel együtt – 3500 milliárd dollárra rúg. Ennek mintegy fele van dollárban, és körülbelül egytizede európai valutákban. A portfolióknak a dollár és az euró közötti teljes kiegyensúlyozása körülbelül 700 milliárd dolláros változást igényelne.
Bergsten szerint a jen továbbra is fontos szerepet fog játszani: megtartja 10-15 százalékos piaci részesedését. Ám az nem valószínű, hogy hárompólusú monetáris rendszer alakulna ki a világban. A japán Kereskedelmi és Ipari Minisztériumnak a témával kapcsolatos legfrissebb jelentése szerint “a jen távol áll attól, hogy elérje az igazán nemzetközi valuta státusát”.
Kérdés, ez miért van így, amikor a japán gazdaság mérete mintegy kétszerese a németnek, kereskedelme alig kisebb annál, és az elmúlt 15 évben árstabilitás szempontjából még jobb teljesítményt is nyújtott? Bergsten magyarázata szerint a jen azért jóval kevésbé fontos, mint a márka, mert Japán mindeddig nem volt képes deregulálni és modernizálni ezeket a piacokat: a japán pénzügyi szektor törékenysége inkább elriasztja, semmint vonzza a nemzetközi érdeklődést.
A világ pénzügyeit tehát az euró és a dollár fogja uralni. Ha e két valutát csak a piaci erőkre bízzák, valószínűleg fokozott érzékenységeket és egyensúlyzavart fognak mutatni. Márpedig mindkét fejlemény destabilizáló lenne a többi ország és a világgazdaság számára. Az EU-nak és az Egyesült Államoknak tehát fel kell ismernie, hogy a tartós árfolyamzavar saját gazdaságaik számára is hátrányos. Utóbbi ezt már megtanulta a nyolcvanas évek közepén, amikor a dollár túlértékeltsége tartós recessziót okozott a termelő ágazatokban és a mezőgazdaságban. Tekintettel az EU-nak és az Egyesült Államoknak a nemzetközi kereskedelempolitikában játszott meghatározó szerepére, az ilyen visszaesések roppantul hátrányosan érintetnék a világgazdaságot. Strukturált árfolyamrendszert kell tehát kidolgozni a dollár és az euró közötti kapcsolat kezelésére. Bergsten alapvető ajánlása szerint ezért az EU-nak, Japánnak és Amerikának széles, a nominális középponttól 10-10 százalékot megengedő valutasávban és célzóna-rendszerben kell megállapodnia.
Bergsten elemzésével számos devizaszakértő egyetért. A J. P. Morgan már idézett elemzője szerint a dollártól való eltávolodás már meg is kezdődött: számos közép- és kelet-európai ország a német márkához köti valutája árfolyamát. Az ázsiai országokban ugyan még mindig a dollár a meghatározó, de elképzelhető az árfolyamrögzítés szóródása attól függően, hogy egy adott országnak Amerikával vagy az EMU-térséggel vannak-e szorosabb gazdasági kapcsolatai.
A devizaszakértők zöme abban is egyetért, hogy az euró-dollár-árfolyam sokkal érzékenyebb lesz, mint a dollár-márka-árfolyam. Más szóval: az euró úgy teremthet stabilitást az EU-n belül, hogy instabillá teszi az unió és kereskedelmi partnerei közötti árfolyamokat. Elképzelhető, hogy a végelszámolásban senki sem nyer.
Ennek fontos gazdaságpolitikai hatásai lehetnek. Erősödhet az EMU-térségre és Amerikára nehezedő nyomás, hogy egyeztessék gazdaságpolitikájukat; amit egyébként az EU Bizottság tisztségviselői is a monetáris unió egyik valószínű külső következményének tartanak.
Megjelenhet továbbá az a követelés, hogy – hivatalos vagy nem hivatalos árfolyam-mechanizmussal – korlátozzák az euró és a dollár közötti ingadozást. Ez szembeállíthatja Németországot és Franciaországot, mivel a németek inkább a szabadon lebegő árfolyam, míg a franciák az árfolyam-menedzselés hívei.
