Megédesítette a cukorrépát is a vénasszonyok nyara. A viszonylag jó hozam mellett az átlagos cukortartalom bizonyosan eléri, sőt meg is haladja majd a 16 százalékot, ami ebben az évtizedben kiemelkedőnek számít. A betakarított terület 1995-ben még 123 ezer hektár volt, ám idén már csak 96 ezer hektárt tett ki.
Az idén megtermett 4 millió tonna répából várhatóan az ország szükségleténél mintegy 10 százalékkal több, 480 ezer tonna cukrot nyernek majd a hazai cukorgyárak. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a nagy cukorfelhasználó konzervgyárak termelése is csökkent, s a külpiacok is nyomottak: a jelenlegi tonnánként alig 300 dolláros árakon csak nagy ráfizetéssel lehetne a cukrot exportálni. Átmeneti élénkülést hozott a korábbi években a “virágzó” borhamisítás, de a hamisítók – a legálisan működő üdítőital-gyártókkal egyetemben – időközben átpártoltak az olcsóbb, kukoricából készülő izocukorra.
Növeli a feszültséget, hogy tavalyról is több tízezer tonnás cukorkészlet pihen a raktárakban. A répatermelők a tartalékgazdálkodási közhasznú társaságra is orrolnak, mondván: éppen a legrosszabbkor dobta piacra a cserélendő ókészleteket. Ez a kínálat is jó ok arra, hogy a cukorgyárak ne emeljék – még az infláció mértékének megfelelően sem – a cukorrépa felvásárlási árát. Sőt előfordulhat, hogy még a tavalyinál is kevesebbet fizetnek a répáért.
A privatizációval három nagy külföldi érdekeltség szerzett tulajdonjogot a tizenegy magyar cukoripari társaságban. Közöttük a legnagyobb az osztrák Agrana csoport, amelynek magyarországi érdekeltségei a piac több mint 51 százalékát uralják. Az Eridania Béghin-Say a mátravidéki (hatvani-selypi), szerencsi és szolnoki cukorgyárban, az Eastern-Sugar a kabai cukorgyárban, az Agrana pedig a kaposvári és petőházi gyárakban, illetve a Magyar Cukor Rt.-ben érdekelt. (A legtovább magyar tulajdonban maradt Magyar Cukor Rt. öt gyár: az ácsi, az ercsi, a mezőhegyesi, a sarkadi és a sárvári fúziójával jött létre.) A Szabadegyházán működő kukoricacukor gyár is 100 százalékban külföldi tulajdonban van (50 százaléka az Agrana, 50 százalék a Tate and Lyle tulajdona), kapacitása 80 ezer tonna izocukor évenként.
A piacvezető Magyar Cukor Rt.-nél szeptemberben kezdődött a kampány. Az öt gyárban az előzetes számítások szerint 1,1 millió tonnányi répát dolgoznak fel, s ebből mintegy 135 ezer tonna cukrot készítenek. A társaság gyárai az idén több mint ezer mezőgazdasági termelővel kötöttek szerződést, akik 27 ezer hektárról takarítják be a terményt. A beszállító termelők idén átlagosan 41 tonna cukorrépát takarítanak be hektáronként, ami közel megegyezik a tavalyi országos termésátlaggal, és sokkal jobb a minden tekintetben nagyon gyenge 1995-ös évinél.
A cukoripar meglehetősen bonyolult számítással kalkulálja ki a cukorrépa árát. A kiindulási alap az 50 kilogrammos kiszerelésű zsákos cukor kilogrammonkénti, gyártelepi (termelői) ára. A tavaszi szerződéskötéskor még 92-94 forinttal számoltak a gyártók, de ma már csak 84-88 forint a termelői cukorár.
Sok répatermelő tamáskodva figyeli a Magyar Cukor Rt. kalkulációját: szerintük a társasághoz tartozó gyárak mesterségesen alacsonyan tartják a zsákos cukor árát. Ezen az áron ugyanis – állítják a termelők – csak a csoport értékesítéssel foglalkozó kft.-je vásárolhat, amely mint közvetítő adja tovább a terméket az élelmiszerboltoknak és nagykereskedelmi vevőknek. Mindezt azonban cáfolják a társaság és a hozzá tartozó gyárak. Jóllehet, az Agrana-csoport valóban saját értékesítési kft.-vel dolgozik, ám az indoklás szerint csak azért, hogy kiküszöbölje a piaci zavarokat. A gyártó érdeke ugyanis az, hogy a kereskedő a legnagyobb áron tudja eladni a termékét. Ezen érvelés szerint tehát a gyártó és kereskedő érdeke egybeesik a répatermelőével.
A termelői árból meghatározott arányban osztozik a répatermelő és a gyár: Magyarországon jelenleg 44 és 56, illetve 46 és 54 százalék az arány a gyárak javára. Egyebek mellett ezt sérelmezik a termelők, hiszen a 88 forintos termelői árú cukorból így kevesebb mint 40 forint jut a gazdáknak.
A Magyar Cukor Rt.-ben egyébként úgy vélik, hogy a répatermelők tudták, mennyit kapnak a répáért. A társaság ugyanis szerződést kötött a termelőkkel, s ez meghatározza, hogy az elszámoló ár az 1996. október 1. és 1997. szeptember 30. közötti időszak belföldi értékesítésű, 50 kilogrammos kristálycukor átlagára, csökkentve a szállítási költségekkel. Ennek pontos értékét – lezárva a szeptemberi értékesítési eredményeket – október 7-én közölték a területi szövetségekkel, s folyamatosan értesítik a termelőket is.
A termelők azonban ezzel nemigen lehetnek elégedettek. Ezt az is mutatja, hogy a felek érdekein nyugvó ágazati megállapodás helyett egyre jobban elszigetelődik a répatermelői és a cukorgyári szekértábor. Ráadásul a gazdák képtelenek egységesen fellépni, s megosztottságukat ki is használják a gyártók. A fő gond azonban az, hogy az egyre ellenségesebbé váló helyzetben nem tudnak megállapodni az ágazati termelés kereteit és a kvótákat kijelölő “szakmaközi egyezmény” tervezetében.
Az ágazati bizalmatlanság szintjét mutatja, hogy a termelők kétségekkel fogadják a gyári laboratóriumokban vizsgált répa beltartalmi és szennyezettségi adatait. Szerintük független központi laboratóriumot kellene működtetni, amelyet nem a cukorgyárak, hanem a szaktárca finanszírozna.
A bizalmi válság ma már a hivatalos egyeztető fórum, a Cukor Terméktanács működését is veszélyezteti, mert az éppen répatermelő soros elnök nem érzi maga mögött a gyártók támogatását. A cukorgyári elnökhelyettes személye pedig szinte havonta változik. Szőke Géza elnök szerint, főként ez az oka annak, hogy a terméktanács két éve nem tudott olyan határozatot hozni, amellyel mindkét oldal egyetértett volna. A termelők részben a szaktárcát okolják rossz soruk miatt, mondván: a Földművelésügyi Minisztérium évek óta halogatja a cukorrendtartás, a külön termékpálya-szabályozás meghirdetését.
A Cukorrépa-termesztők Országos Szövetsége (COSZ) a napokban tartott rendkívüli küldöttgyűlésén újabb elkeseredett kísérletet tett az egységes fellépésre. Az egybegyűltek igyekeztek meghatározni azokat a feltételeket, amelyeket az idei és a már esedékes jövő évi ártárgyalásokon képviselnie kellene a gazdáknak, például a cukorár 50-50 százalékos megosztását. Kétséges azonban, hogy eredményes lesz-e a közös fellépés. Az áralkuban eleve jobb helyzetben vannak a gyártók. A nagy nedvességtartalmú répát ugyanis nagyon költséges szállítani, így a cukorgyári körzeteken belül a gazdák meglehetősen kiszolgáltatottak. Pedig a termelés számukra gazdasági kényszer, részben azért is, mert a méregdrága célgépeket másra aligha lehetne használni. Ennél is nyomósabb érv, hogy a szövetkezeti átalakulással és a privatizáció során kialakult agrárvállalkozások, illetve új szövetkezetek – némi kölcsön, valamint támogatás fejében – hosszú távú szállítási megállapodásokat kötöttek a cukorgyárakkal. Ebből a kötöttségből pedig aligha tudnak idő előtt szabadulni – érthető tehát a termelők megosztottsága.
A gyárak a szükséges alapanyag kétharmadát-háromnegyedét hosszú távú termeltetési szerződéssel kötik le, számukra igen kedvező feltételekkel. A hiányzó cukorrépa beszerzésénél pedig szintén ez az ár a tárgyalási alap. Fischer Béla azonban visszautasítja a termelői vádakat, azt állítván: a Magyar Cukor Rt. nem kötött ilyen típusú szerződéseket.
Az azonban aligha vitatható, hogy cukorgyártók érdeke az, hogy a kínálat miatt nyomott cukorárakat a lehető legkisebb költséggel ellensúlyozzák. Tehát a cukorrépa-termesztés éppen a nyereségesség határát súrolja. Ezt a nagy cukorgyári érdekeltségek a gazdasági súlyukkal – úgy tűnik – el is tudják érni. Sőt, a termelők szerint azt is megtehetik, hogy nem fogadják el tárgyalási partnernek az országos termelői érdekképviseletet, a COSZ-t. A Magyar Cukor Rt. vezérkara ugyanakkor azt állítja, hogy – mint eddig – a jövőben is partnernek tekintik a szövetséget.
Kétségetlen, a cukorgyárak helyzete sem irigylésre méltó, hiszen a hazai fogyasztás visszaesése miatt nagy a felesleges kapacitás. A cukoripar elméletileg akár félmillió tonnánál több cukrot is képes előállítani egy kampányidőszakban. Ez a mennyiség azonban az ország szükségletét mintegy 25 százalékkal meghaladná, ezért a gyárak kényszerű önkorlátozással szervezik a termelést. A nehézségeket mutatja, hogy a szekértők szerint középtávon legalább két-három gyárat be kell majd zárni.
A feldolgozóipar műszaki háttere sem nevezhető modernnek. A jelenleg működő tizenkét répacukorgyár (szervezetileg tizenegy részvénytársaság) közül nyolc még a századforduló előtt, három pedig az 1910-es években épült. A legújabb – a kabai – is üzemelt már 1979-ben.
Most mindenesetre úgy tűnik, hogy az elhúzódó cukoripari háború idei csatájában egyelőre a gyárak győztek. Kérdés azonban, hogy a beígért termékpálya-szabályozás meghozza-e a békét? Elemzők szerint ugyanis félő, ha az Európai Unióban (EU) alkalmazott különleges kedvezményeket és jövedelembiztonságot megkapja a cukorágazat, akkor egy másik sértett érdekcsoport, a cukorfelhasználók ássák ki a csatabárdot.
