E hónap közepéig a Magyar Nemzeti Bank (MNB) összesen 66,38 milliárd forintnyi E-hitelt refinanszírozott, amiből 21,08 milliárdnyit fizettek vissza. Arról, hogy a jelenlegi 45,3 milliárd forintos hitelállomány milyen összetételű, s hogy az idénre esedékes extra méretű, 6 milliárd forintos törlesztőrészlet mekkora hányada folyt be, nincsenek adatok. Pedig – a türelmi idő lejárta után – most lesz egyszerre “nagykorú” a kölcsönök java része. A kérdés évek óta (a hitelek esetleges bedőlése nyomán néha még újabb bankkonszolidáció rémével is fenyegetve) az, hogy képesek lesznek-e a kamatok után mostantól a tőkerészleteket is fizetni az érintett társaságok.
Érdemlegeset a tőketörlesztésekről egyelőre nem lehet mondani, sőt, erre még az év vége is korai volna – fejtette ki a Figyelőnek Trautmann Jánosné, a Pénzügyminisztérium (PM) főosztályvezető-helyettese. Mindenesetre a hitel felvevői általában teljesítik fizetési kötelezettségeiket, sőt, többen a lejárat előtt rendezték tartozásukat. Az E-hitel kockázatainak feltárására a PM legutóbbi, ez év tavaszán lefolytatott vizsgálatát követően nem tervez újabbat. A törlesztés hogylétéről pedig az MNB úgyis rendre “számot” ad. Ez annyit tesz, hogy folyamatosan figyelemmel kíséri a törlesztések menetét, már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy az ügyfelek befizetései – lévén, hogy a kereskedelmi bankok nyújtotta E-hitelt az MNB refinanszírozta – azonmód nála kötnek ki.
A PM legutóbbi vizsgálódásait – bár rendhagyó rizikóról egyik sem szólt – talán érdemes felidézni (Figyelő, 1996/47. szám). A pénzügyi tárca a jegybankot és az E-hitel nyújtásában élenjáró bankokat faggatva mindkét alkalommal arra a megállapításra jutott, hogy a visszafizetések pontosságát illetően ez a kölcsön sem rosszabb a többinél. A megkérdezettek nagy többsége – az egy évvel ezelőtti felméréskor négyötöde – arra voksolt, hogy semmiféle robbanásnak nem mutatkozik előjele, és a fennmaradó egyötöd is csak éppen egy kicsit volt kevésbé optimista. A tárcánál tehát úgy tartották: időzített bombáról szó sincs.
Hiába az általában jócskán megkért, 150 százalékos fedezet és a bankok e kölcsönre képzett – átlagosan 10 százalék körüli – céltartaléka (valamint a biztonságra törekvés jegyében helyenként még tulajdonrészesedés szerzése is az illető cégben, lásd az e tekintetben leghíresebb egykori Agrobank esetét), néhány bank szívesen srófolt volna a kecsegtető voltából sokat vesztett konstrukció kedvezményein. Felmerült – majd a PM-vizsgálat után gyorsan a süllyesztőbe is került – az az ötlet, mely szerint a hitel megváltására diszkontértéken kerülhetne sor. Ugyanígy elvérzett az előtörlesztés honorálásának javaslata, mely szinte a tőkerész elengedésével ért volna fel. Ahogy Trautmann Jánosné hangsúlyozta: nincs ok arra, hogy e kölcsönök mellé új könnyítések társuljanak.
A legrosszabbra egyébként a Hitelgarancia (Hg) Rt. számított, mely az E-hitelekre adott garanciák után meglehetősen magas, 35 százalékos céltartalékot képez. Így van ez mindmáig, noha korábbi aggodalmaik elillani látszanak. Egy esztendeje – bár eladdig garanciát csupán egyetlenegy esetben váltottak be – a társaságnál úgy vélték, hogy csak a türelmi idő engedélyezte “békéről” van szó. A garanciabeváltások mindazonáltal az immár kritikusnak jósolt utóbbi egy évben sem szaporodtak el: számuk mindössze háromra nőtt (mindhárom hitel ugyanazon ágazatban, a bútorgyártásban volt képtelen kifutni, ebből kettőt egyazon vállalkozáshoz vett fel annak idején a cég menedzsmentje és MRP-szervezete). Ez pedig – lévén, hogy az összes készfizető kezességvállalásnak a 2 százaléka – a Hg Rt.-nél más konstrukciókra beváltott garanciák 2,8 százalékos arányától is elmarad. Egyébként a társaság által idén október közepéig 6,23 milliárd forintnyi E-hitelhez vállalt közel 3 milliárd forintnyi garanciából jelenleg 2 milliárdnyi él. Az elbukott hitelek mellett, a garanciák 40 százaléka előtörlesztés révén szűnt meg. Ezek javarészt kis összegűek voltak, s – mint a Hg Rt. által garantált E-hitelek döntő része – kereskedelmi, azon belül is élelmiszer-forgalmazó társaságok, élelmiszer-ipari és szolgáltató cégek privatizációjához nyújtottak alapot.
A Hg Rt. ugyanakkor látott kiutat a forrásszűkében lévő – és így feltehetőleg E-hitelük tőkerészét is törleszteni képtelen – vállalkozások számára. Az rt.-nél úgy gondolták, hogy a bankoknak forrásszerzési lehetőséget kellene teremteniük a társaságoknak, mégpedig az E-hitel miatt fedezetként lekötött vagyontárgyak egy részének felszabadításával. Erre a Hg Rt. kidolgozta a maga konstrukcióját (bizonyos utólagos garanciavállalás), melynek révén a hitelintézetek a már futó kölcsönök során is kérhetnek készfizető kezességvállalást. Ezt azonban – az ez évre jósolt felfutás ellenére – eddig csak négy esetben vették igénybe; a Hg Rt. mind ez idáig 380 millió forintnyi ilyen garanciát adott. (Igaz viszont, hogy az elmúlt két évi E-hiteles tevékenysége pusztán ebben merült ki.)
Arra, hogy az E-hitellel privatizált cégek a várakozásokkal ellentétben mitől muzsikálnak ilyen jól, Apatini Kornélné, a Hg Rt. vezérigazgatója szerint tulajdonképpen igen egyszerű a magyarázat. Jelesül, a kedvezményesen szerzett vagyon megtartásának pszichés okai is vannak: ha egyszer már viszonylag könnyen céghez jutott valaki, azt bizonyára termőre kívánja fordítani. Dolgozói (MRP) és vezetői (MBO) kivásárlás esetén a “ragaszkodás” még nyilvánvalóbb.
Csakhogy ez, a munkahely-megőrzés legfőbb céljával, némelykor a hatékonyság rovására mehet – jegyzik meg egyesek. Mint ahogy jó néhányan azt is kétségbe vonják, hogy az előtörlesztés egyértelműen a siker jele volna. Úgy tartják, hogy ez nem feltétlenül az új vállalkozói réteg megerősödését, hanem többé-kevésbé a feljavított társaságok külföldi tulajdonba adását jelzi. Határon túliak ugyanis nem élvezhetik az E-hitel adta előnyöket, attól tehát mihamarabb meg kell szabadulniuk. Az sem ritka, hogy menetrendszerűen érkezik a bankba a törlesztő részlet, ahol a napnál is világosabb, hogy azt nem az E-hitellel megvásárolt társaság termelte ki.
A kedvezményes kölcsönnel megvásárolt ingatlannal a cégek alkalmanként az eredetileg megjelölttől eltérő típusú tevékenységbe kezdenek – mondta Csomósné Balla Jolán, az OTP Bank osztályvezetője. Számukra az E-hitel problémája nem különbözik a kis- és középvállalkozások hitelezésétől. A bank – a Postabankhoz hasonlóan – elsősorban a kihelyezések kezdetén, a kis összegű kölcsönök nyújtásából vette ki a részét.
Jó közelítésnek mutatkozik, ha az E-hiteles minősített állományt általában a kis- és középvállalkozások hitel-visszafizetési fiaskóival vetjük össze; ez utóbbi nemzetközi rátája 10 százalék, amit a Postabank hátralékos és nem fizető E-hiteles ügyfeleinek 7 százalék körüli aránya jóval alulmúl – tudtuk meg Halupka Tibor ügyvezető igazgatótól.
Az E-hitel lehetséges árnyoldalát mutatják meg azok a társaságok, ahol az ily módon privatizált cégeknek nagy multinacionális konkurensekkel kell ringbe szállniuk. Vagyis olyanokkal, amelyekkel tőkeerőben, befektetési készségben nem állhatják a versenyt. Ha ezt a helyzetet felismerve a vetélytárs akvizíciós lépésekbe kezd, könnyen uralma alá vonhatja valamilyen módon az E-hiteles társaságot. Ilyenkor a tulajdonossá tett dolgozók és vezetők törhetik a fejüket, hogy még viszonylag jó áron beengedik-e a konkurenst a cégbe, vagy inkább igyekeznek megőrizni a függetlenséget – kockáztatva ezzel a még ki sem fizetett tulajdonuk leértékelődését.
Erre példa a Centrum esete, mely hosszú és sikertelen tőkeemelési kísérlet után, és az E-hitel tőketörlesztésének küszöbén, kénytelen volt elfogadni a német Tengelmann-csoport irányítása alatt álló rivális Skála-Coop által kínált egymilliárd forintot, ami révén a vevő lényegében irányítása alá vonta a 24 áruházból álló céget (Figyelő, 1997/17. szám). A Centrum főrészvényeseként megmaradt MRP-szervezet tagjai fejet hajtottak a realitások előtt, és – egy számukra viszonylag kedvező pénzügyi konstrukcióban – átadták a kormányrudat a vetélytársnak. Ezzel elvesztek azok az illúziók, amelyeket a Centrum E-hitellel segített nemzeti tulajdonban maradása, illetve az erre épülő fejlődés iránt tápláltak 1994-ben a privatizátorok és a többségi tulajdont szerző MRP-MBO.
Az már a magánosítás pillanatában nyilvánvaló volt, hogy a Centrum tőkeemelés nélkül képtelen lesz állni a versenyt. A szóba jöhető jelöltek viszont a tőkéjük fejében olyan befolyást akartak szerezni, amelyet a tulajdonosok nem szerettek volna megengedni.
A befektetőkeresés közben a Centrum egyre rosszabb helyzetbe került: árbevétele például 1995-ben csökkent, és 1996-ban is csupán 4,5 százalékkal nőtt. Nem csoda, hogy a saját tőkére vetített üzemi eredménye az elmúlt három teljes üzleti évében öt-hat százalék körül mozgott csupán. S ami az E-hitel nyereségből történő visszafizetése szempontjából még fontosabb, az adózás előtti eredmény az utolsó két évben már a saját tőke egy százaléka alá esett. Ilyen körülmények között a cég és a kistulajdonosok sem a tőkeemelést, sem az E-hitel visszafizetését nem remélhették a társaság kiárusítása nélkül.
A Skála tőkeemelési ajánlatáról döntő rendkívüli közgyűlésen a dolgozók és az MRP lényegében beadták a derekukat. A tőkeemelést támogató 88 százalékos igent a Skála nem csak az addig hiába keresett egymilliárd forintos pluszforrással csikarta ki. A másik vonzó körülmény éppen ennyire kötődött az E-hitelhez: a Skála ugyanis belépésével garantálta a hitel visszafizetését akár saját pénze terhére is, így a 26 százalékos szavazati joggal bíró MRP fellélegezhetett.
A Centrum gazdálkodására 1996-tól már komoly befolyással bír az az 1,3 milliárdos E-hitel, amelyet a privatizáció során a Kereskedelmi és Hitelbank (K&H) nyújtott a vevőknek. A hitel most kezdődő tőketörlesztése a kamatokkal együtt 200 milliós terhet jelent közvetve a társaságnak, mely a hitelre készfizető kezességet vállalt, ingatlanvagyonának jelentős részét pedig fedezetként elzálogosította. Ugyanakkor az MRP-szervezet a hitelt a rendelkezésére álló, 20-30 millió forintot kitevő forrásból – a Centrum Rt. adózás előtti eredményének egyötödéből – idén már nem tudta volna törleszteni. A Centrum készfizető kezességére azonban a Skála beszállásával feltehetően nem lesz szükség, a kérő ugyanis vállalta, hogy az esetlegesen hiányzó összeget a Centrum rendelkezésére bocsátja. Cserébe a Skála megkaphatja a Centrumot megillető MRP-s részvények arányos részét. Az ügylet egyébként az MRP-szervezet szavazati arányát jó ideig nem érintené, a részvények végleges elosztása ugyanis 2008-ban esedékes, függetlenül attól, hogy ki fizette ki korábban azokat. A Centrum-végjáték pikantériájához tartozott az is, hogy az E-hitelt nyújtó K&H – kölcsönét védve – a részesedést szerző konkurenst támogatta, s ezzel döntő szerepet játszott abban, hogy a Centrum Skála-irányítás alá került.
A Centrumhoz hasonlóan a Caola új tulajdonosainak is a legnagyobb vetélytársakkal kellett szembenézniük a privatizáció pillanatában, miközben a gyártás és a marketing fejlesztése – ettől függetlenül – milliárdokat igényelt. A Caola 51 százalékát E-hiteles és kárpótlási jegyes privatizációval szerezte meg egy kft. (melyet Benkő László és Nagy Imre neve fémjelez), további 15 százalék pedig az MRP-szervezetnek jutott. A cég árbevétele és tőkére vetített adózás előtti eredménye ugyan a Centruménál jóval biztatóbban alakult az elmúlt években (azaz az E-hitel visszafizetése nem forgott veszélyben), ám a háztartás-vegyipari társaság versenyképességét biztosító milliárdos fejlesztésekre ettől még nem volt meg a pénz. Ezért 1996 elején, a Figyelőnek adott nyilatkozatában (Figyelő, 1996/4. szám) Nagy Imre vezérigazgató úgy látta: a Caolának egy-másfél éven belül szüksége lesz a tőkeemelésre, amelyet pénzügyi befektetőre kell alapozni. Egy évvel később a beruházásokhoz szükséges pénz előállni látszott, de nem pénzügyi befektetőktől, hanem az egyik nagy konkurenstől: az Unilevertől. Idén januárban a két fél bejelentette azon szándékát, hogy a Caola szinte valamennyi márkáját eladja az Unilevernek, és az azokért cserébe kapott pénzből korszerűsíti gyárait, melyek termelését döntően a szóban forgó multitól kapott megrendelésekkel köti le. Ezzel ugyan az Unilever nem szerzett volna részesedést a cégben, de a Caola kétségtelenül jelentősen korlátozta volna önállóságát. A tőke és a piac együttes megszerzése érdekében tehát az E-hitellel privatizált társaság arra is hajlandó lett volna, hogy a mindenkori bérmunka-megrendelésekre alapozza jövőjét. A tulajdonosok bíztak abban, hogy ilyen módon a vetélytárs beengedése nélkül is növelhetik a cégük értékét, mivel a fejlesztéssel egy olyan korszerű gyártókapacitást hoznak létre, amelyre alkalmas pillanatban nem lesz nehéz vevőt találni (és amelynek értéke milliárdokkal meghaladja azt a pénzt, amennyit a tulajdonosok fizettek-fizetnek a Caoláért).
Ez a nagy üzlet ugyan kútba esett, de a társaság mégiscsak forrást szerzett a szükséges beruházásaihoz. Ehhez azonban végül csak hármat adott el a legjobb márkái közül. A korábbi üzletről szóló részletes tárgyalásokon ugyanis a Caola számára kiderült: az Unilever által kért kötöttségek annyira korlátozták volna a céget stratégiai döntéseiben, hogy az már nem volt vállalható.
A Caola tulajdonosai láthatóan hasonló táncot járnak, mint a Centrum gazdái: a pénzre szükségük lenne, de a függetlenségüket a lehető legkevésbé akarják korlátozni. A Caolának szerencséje van, hiszen jelentős piaci értékű márkáira viszonylag könnyen találhat vevőt, így néhány százmilliót bármikor szerezhet fejlesztéseire vagy az E-hitel visszafizetését lehetővé tevő elégséges eredmény elérésére. Így is fenn áll azonban az a veszély, hogy a cég túlságosan kiárulja magát, és hiába marad független, ha értéke eközben lecsökken.
Persze az E-hitel eredeti koncepciójának megvalósulása szempontjából édes mindegy, hogy a végén sok vagy kevés pénzért válik meg vállalkozásától az, aki hitelből szerezte tulajdonát. Ha ugyanis így alakul, akkor ezzel nem egy új hazai tulajdonosi kört sikerült kialakítani a privatizált vállalatoknál, hanem áttételesen egy új vagyonos kört, amelynek tulajdona csak egy közbülső állomása volt a privatizációnak.
