Valamivel több mint másfél évvel azután, hogy az 1996 májusában elnyert OECD-tagság okán az értékpapír-forgalmazás addigi korlátai közül több is leomlott, újabb devizaliberalizációs intézkedések léphetnek hatályba. Tavaly júliustól az OECD-tagországok állampapírjai, illetve az azokban bejegyzett székhelyű vállalatok által kibocsátott, legjobb (ez év januárjától pedig már a legkülönfélébb) minősítésű értékpapírok kereskedelme is szabaddá vált. Ugyanakkortól a devizakülföldiek minden olyan értékpapírt megvásárolhatnak, amelynek lejárata a kibocsátáskor meghaladja az egy évet. A hazai értékpapírok és külföldi pénzpiaci eszközök kibocsátása és forgalmazása viszont továbbra is a devizaműveletekre felhatalmazott devizabelföldi hitelintézetek felségterülete maradt.
A jelenleg még korlátozott tőkeműveletek döntő része rövid, éven belüli lejáratú. Abban nem változott az illetékesek véleménye (Figyelő, 1997/27. szám), hogy ezen tiltások visszavonása csak legutoljára, vagyis akkor történhet, amikor valamennyi korlátot átadnak a múltnak.
Az OECD-csatlakozási egyezményben azt vállaltuk, hogy 1996-tól számítva három-négy éven belül minden jogi akadályt elhárítunk a szabad tőkemozgások elől – érzékeltette a Figyelőnek Bodnár Zoltán, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) alelnöke a teljes liberalizáció várható időpontját. Az ezredfordulóra tehát valószínűleg teljesen eltűnnek az adminisztrációs akadályok. Mert bár az említett vállalás a szó szoros értelmében nem jelent kötelezettséget, mégis – az OECD-hez hasonló “úri körökben” – egyfajta íratlan szabálynak tekinthető.
A lényeg, hogy a jövőben a kormány elvileg minden nemzetközi kötelezettségtől mentesen, kizárólag a nemzetgazdaság, illetve a belföldi gazdasági alanyok érdekeit szem előtt tartva határozhat a további liberalizációs lépésekről. Mindez a gyakorlatban kétféle megvalósítási mód közötti választást jelent. Az egyik, hogy az úgynevezett de jure felszabadítás során – legalábbis az OECD-tagországok vonatkozásában – azok a még hátralévő rövid lejáratú ügyletek (betétműveletek, devizaműveletek, biztosítékok, átruházható eszközök, pénzpiaci eszközök, pénzügyi hitelek és kölcsönök) is szabaddá válnak, amelyek a szervezet tőkeműveleti kódexének B-listáján szerepelnek. A szóban forgó tételek végzését bármely tagország tulajdonképpen automatikusan ismét megtilthatja, anélkül, hogy bármiféle “védelmi” szabályt (értve ez alatt például a Nemzetközi Valutaalap által a pénzügyi segítség alapfeltételének tartott fizetésimérleg-nehézségekre való hivatkozást) alkalmaznia kellene. Mindössze annyi a kormány kötelezettsége, hogy a visszalépésről hat hónapon belül tájékoztatnia kell tagtársait. Ezt követően az OECD másfél évenként testületileg felülvizsgálja a korlátozásokat, s ha úgy találja, akkor úgymond nyomást gyakorol azok feloldására.
A B-lista adta lehetőséggel tehát a szervezet kimondatlanul is arra kívánja bátorítani a tagországokat, hogy nyugodtan szabadítsák fel a rövid lejáratú tőkeműveleteket. Ám ezt az esélyt aligha játszhatja meg Magyarország, tekintve, hogy a visszalépéssel – közel hét évtizednyi kötött devizagazdálkodás után – éppen a hatalmon lévő kormány hitelessége kérdőjeleződne meg. Ennek elvesztését pedig a kabinetnek már csak azért sem kell kockáztatnia, mert az 1995. évi devizatörvény már most is felhatalmazza arra, hogy “az engedély nélkül végezhető tevékenységgel kapcsolatos kifizetéseket, vásárlásokat, átutalásokat és vállalható kötelezettségeket legfeljebb 3 hónapra engedélykötelessé tegye”.
Az MNB alelnöke szerint azonban még ez utóbbi lehetőség kihasználása is nehezen képzelhető el. Éppen ellenkezőleg. Többen is úgy érvelnek, hogy a liberalizáció akár már 1998-tól teljessé tehető. Ennek alapfeltételei ugyanis – legalábbis első ránézésre – nagyon is adottnak tűnnek: a magyar gazdaság legfontosabb mutatói immár második éve javuló tendenciájúak. Másfelől az is igaz, hogy ha a helyzet – külső vagy belső okokból – esetleg gyökeresen megváltozna, akkor még a hatályos szabályok sem képesek megakadályozni a devizák jelentős mértékű kiáramlását. (Ha valaki olyan nagyon külföldi fizetőeszközhöz akar jutni, azt már ma is számos jogcímen megteheti.)
Az üzleti kockázatok, a költségek és a potenciális veszteség tekintetében azonban lényeges különbségek vannak mondjuk aközött, hogy belföldi magánszemély tarthat-e külföldön számlát, vagy vásárolhat-e ingatlant és tulajdoni hányadot – jegyezte meg Bodnár Zoltán. Azt sem szabad elfelejteni, hogy 1998-ban a polgárok ismét a szavazóurnák elé járulnak, márpedig a tankönyvek szerint a választások még a legstabilabb gazdaságokba is visznek egyfajta bizonytalanságot.
Mindezek miatt a – lapunk megjelenésével egy időben a kormány elé tett – javaslat a liberalizáció másik, úgynevezett de facto formáját választja. Ez azt jelenti, hogy bizonyos ügyletek még engedélykötelesek maradnak, ám az MNB szinte automatikusan megadja a szabad utat (ez a gyakorlat jellemzi még az év végéig a belföldiek külföldi ingatlanszerzését). A rövid, éven belüli lejáratú értékpapír-műveletek, a származékos tőzsdei ügyletek, valamint a külföldi magánbetétszámla-tartás egyelőre nem mentesülnek a devizahatósági engedélyeztetés procedúrája alól.
Bár a törvénytervezet előkészítésének korábbi szakaszában még arról volt szó, hogy a külföldi befektetési alapok 1998-tól szabadon fektethetnek be Magyarországon, végül ezek az ügyletek is a várakozó listán maradtak, nem kifejezetten devizális okokból – tette hozzá az MNB alelnöke. A befektetésialap-kezelés ugyanis hazánkban még igencsak gyermekcipőben jár, elkél tehát neki egy kis piacvédő dédelgetés. Bodnár Zoltán úgy véli: ha már a jövő évtől beengednék a külföldieket a hazai piacra, akkor belföldi társaik legalább két szempontból versenyhátrányba kerülnének. Egyrészt, amíg a befektetési alapokról szóló 1991. évi LXIII. törvény igen szigorú feltételeket ír elő a portfolio összetételére, addig az országhatárokon túli, hasonló profilú társaságok sokkal nagyobb mozgásteret élveznek (s nem csak a tárcájukban lévő eszközök körére, hanem az ilyen eszközökben meglévő kockázatokra vonatkozóan is). Persze ezen a helyzeten jogállamban nem olyan nehéz változtatni, ám az ezt szolgáló törvénymódosítás még nincs napirenden.
Másrészt a hazai befektetési alapok lehetőségei abban is korlátozottabbak, hogy számukra a rövid lejáratú és a fedezeti jellegű műveletek szóba sem jöhetnek, miután azok komoly devizális korlátozások alá esnek. Ezzel együtt sem kizárt azonban, hogy a jövő januártól módosuló devizatörvény majd fokozatosan olyasfajta – főleg zárt végű – befektetési alapok bevezetését is lehetővé teszi, amelyek alapvetően ide invesztálnak.
Korábban ugyancsak elterjedt, hogy a jegybank hajlandó hozzájárulni a tőzsdei ügyletek devizaalapú elszámolásához, egyszersmind lehetővé téve a keresztárfolyam-kontraktusok bevezetését a két budapesti tőzsdére. Bodnár Zoltán szerint a devizatörvénybe valóban beépítik azokat a szabályokat, amelyek alapján lehetséges lesz “egy olyan elszámolási rendszer technikai működtetése, amely a külföldiek által a belföldi tőzsdéken kötendő devizaalapú kontraktusok elszámolásához szükséges.” De ebből még nem következik az – tette hozzá az alelnök -, hogy bármilyen szinten akár elvi döntés is született volna arról, hogy engedélyt adnának az ilyen kontraktusok, valamint egy devizaalapon számolt újfajta index bevezetésére. Persze ez a hozzáállás megváltozhat, már csak azért is, mert például a devizaalapú kontraktusok nem járnak olyan kockázattal, mint amelyekben forint devizával cserélődik (ez utóbbiak ugyanis esetenként nagyon is alkalmasak lehetnek a hazai fizetőeszköz elleni spekulációhoz).
E kontraktus bevezetését amúgy az sem sürgeti, hogy a külföldiek nagy valószínűséggel nem a budapesti tőzsdéket választják, amikor a főbb devizák keresztárfolyamainak változásaiból fakadó kockázatokat kívánják kiküszöbölni. Nagyobb az esélye az új, indextípusú devizális kontraktusok meghonosodásának, amelyeket a külföldiek – legalábbis technikai szempontból – ugyanolyan “kényelmes” feltételek mellett köthetnek majd nálunk, mint a világ bármely pontján.
