Egy évtizeddel ezelőtt létezett a technikusi és szakközépiskolai szakok jegyzéke, Országos Szakmunkásképzési Jegyzék, továbbá valamennyi minisztérium gondozásában a felnőttoktatás különböző területeit szabályozó rendeletek sokasága. Ezek egyrészt különféle egyszerűbb, úgynevezett vállalati szakmák és egyéb munkaköri képesítések állami elismeréséről intézkedtek, másrészt tételesen szabályozták a vizsgára való felkészítés rendjét és a szakképesítő vizsgát. Jellemzőnek mondható, hogy a tárcák kiadták – vagy továbbképző intézeteikkel kiadatták – az egyes tanfolyamok tematikáját, óratervét, esetleg központilag gondoskodtak a vizsgakérdésekről is.
Az iskolán kívüli felnőttképzés akkoriban csak azoknak az oktatásoknak volt a gyűjtőneve, melyek eredményeként csupán szakképesítés volt szerezhető, iskolai végzettség nem. Ha valaki például egy tanfolyam végén szakmunkás vizsgát tett, bizonyítványa szakmunkás iskolai végzettséget is tanúsított; s minthogy az befejezetlen középiskolának számított, az esetleges szakközépiskolai tanulmányokba beszámítható volt. A szakmunkásképzés tehát nem minősült iskolán kívüli oktatásnak – akkor sem, ha csak néhány hónapos intenzív vállalati tanfolyam előzte meg a vizsgát. Ez esetben az oktatás és a vizsgáztatás szabályait a szakmunkásképzés mindenkori ágazati főfelelőse, a munkaügyi vagy az oktatási tárca állapította meg. (Mai értelmezés szerint iskolai szakképzés akkor valósul meg, ha az Országos Szakképzési Jegyzékkel elismert képesítést központi nevelési-oktatási program alapján, nappali iskolai képzés keretében, tanulói jogviszonyban álló fiatalok szerzik meg. Ha ugyanaz az iskola, ugyanannak a szakképesítésnek a megszereztetésére saját oktatási programja alapján szervez tanfolyamot, akkor már iskolarendszeren kívüli oktatást folytat.)
Ekkoriban az iskolán kívüli felnőttoktatás megvalósítói elsősorban a minisztériumok és a nagyobb országos szervezetek (IPOSZ, OKISZ, KISOSZ) háttérszervezeteként működő oktatási központok (METESZ, TIT), a vállalati oktatási centrumok és természetesen a szakképző iskolák voltak. Az iskolán kívüli felnőttoktatás döntő hányadát az oktatási központok valósították meg, eredményérdekeltségi rendszerben működő költségvetési szervekként. A mind takarékosabb állami költségvetés hatásaként aztán az anyagi érdekeltség egyre nagyobb szerepet kapott. A szakképzés akkori irányítói azonban szinte elképzelhetetlennek tartottak egy bevételektől függő szakképző hálózatot, mert ez szerintük a tömegtermelés, azaz a minőségromlás irányába hatott volna. Ezért – ha már pénzt nem tudtak adni – jogszabályi kényszerrel biztosították a megfelelő hallgatói létszámot, s teremtettek továbbképző központjaiknak privilégiumokat. Gondosan ügyelve arra, hogy e központok bármikor befolyásolható, minisztériumi háttérintézetként működő szervek maradjanak.
Nem véletlen, hogy szinte országos felhördülés fogadta azt a közleményt, melyből kiderült: némi minisztériumi figyelmetlenség folytán létrejött a Csepel Művek Oktatási Vállalat. Az első, oktatás szervezésére alakult cég idegen test volt a magyar felnőttoktatás rendszerében. Szakembereinek nem volt könnyű dolguk, de megmutatták: üzleti alapon is lehet oktatást szervezni; állami közrehatás nélkül is lehet hallgatókat toborozni; mindennek nem kell a minőség rovására mennie; s mégis meg lehet belőle élni.
