Hetek óta gyűri parlamentünk a nyugdíjreform tervezetét; felszólalás felszólalást követ, s nyilván kiválóan szórakozik az a kéttucatnyi képviselő, akik méltóztatnak személyesen figyelemmel követni a vitát. Vitát? A szereplők diszkréten elbeszélnek egymás mellett, s jobbára a már unalomig ismert argumentumokat vágják egymás fejéhez – nyilván abból a megfontolásból, hogy a partner egyszer csak elfárad, megadja magát, s elindul a büfé felé.
Mégis, talán nem érdektelen szemrevételezni néhányat az ülés nyilvánossága, vagy épp az országjáró turnék közepette kedvtelve hangoztatott képviselői érvek közül. Itt van mindjárt ama elátkozott tőkefedezeti pillér, amire a legtöbbet fújnak a nyugdíjreform elszánt ellenzői. Az ellenérvek közül a legmegrendítőbb a “korszellem” egyik fővonulatára próbál építeni. A magánpénztárakban eszerint azért nem lehet megbízni, mert ugye nagyon jól tudjuk, milyen piszkos dolgok történnek, ha meggondolatlan polgártársaink holmi obskúrus magánszemélyek által alapított, “privát” cégekre bízzák a pénzüket. Az efféle képzelgésekben a “tulajdon egyenlő lopás” utópikus-szocialista gondolata szerencsésen vegyül a magányos hősökről szóló akciófilmek alapvetésével: “mind ellened vannak, nem bízhatsz senkiben”. Szerencsére eme rejtezetlen antikapitalizmus kibuggyanásához inkább vidéki kultúrházak sajátos klímája szükségeltetik, s eme eszmekör csak módjával bukkan fel a T. Ház falai között. Annál gyakrabban kerül elő itt az az érvcsoport, amelynek képviselői ugyan “elvileg” helyeslik a tőkefedezeti pillér bevezetését, ám helytelenítik annak kötelező voltát. Mondhatnánk: nemes e küzdelem, amely az állami kényszer ellen irányul. Kérdés azonban, miért nem lázadnak e kényszer azon formája ellen is, amely a polgárokat arra kötelezi, hogy jövedelmük jelentékeny hányadát olyan szisztémába fizessék be, ahonnan az rögvest kikerül (tudniillik ebből finanszírozzák a folyó nyugdíjakat). Ez azért is érdekes, mert az érvek között gyakorta előbukkan az utalás a magánbiztosítók által képviselt nagyobb kockázatra; eközben az államba, s az állami nyugdíjba vetett bizalom persze töretlen – ami a most záruló évszázad történelmének ismeretében úgyszólván felfoghatatlan.
A hozamok bizonytalan mértéke, az ismeretlen szintű működési költségek persze akár érthetővé is tehetnék a tőkefedezeti pillérrel kapcsolatos ellenzéki félelmeket. Csak ne éreznénk eközben némely felszólaló hangjában azt az összetéveszthetetlen viszolygást, amelyet a profit szó kiejtése vált ki a szónokból (“a pénztárak kivonják a profitot”). Nem is szólva azon fantáziákról, amelyek szerint a külföldi pénztártulajdonos majd jól kiviszi a tőkét, s így az vagy végleg elvész, vagy ha vissza is kerül, addig se lesz belőle nemzeti tőke. S mindez annak dacára hangzik el, hogy az évek óta sikeresen dolgozó önkéntes pénztárak gyarapodása és hozameredményei talán némi optimizmust is megengednének a magánpénztárak leendő működésével kapcsolatban. Másrészt pedig ott a szomorú ellenpélda: a kvázi-állami, látszat-önkormányzati tb-alapok vagyonkezeléséről szóló, több szervezet és vizsgálóbizottság által is elkészített lehangoló “hibajegyzék”.
Miközben diszkrét és kevésbé diszkrét célzások hangzanak el arról, hogy vajh kinek az érdekében is buzgólkodik ily serényen a kormány, a valóban vitatható pontok alig-alig kerülnek szóba. Hogy mást ne említsünk: kérdezzék már meg a javaslat előterjesztőitől, miként ötölték ki a két pillérbe kerülő járulékok mágikus arányszámait. Hogy pont a három az egyhez az ideális; meg ezt támasztják alá a számítások… Holott néhány hónapja, a “történelmi” ÉT-ülés előtt még kettő az egyhez volt az arány – s nyilván azt is megfontolt kalkulációkkal igazolták. Avagy netán arról lenne szó, hogy a kormány ismét csak elvtelenül (ráadásul a lassan már senkit sem képviselő balos szakszervezeti lobbyval) alkudozott – nyugdíjreformért cserébe tb-igazgatásról szóló törvénymódosítást -, s azután már senki nem foglakozik olyan pitiáner ügyekkel, minthogy mi is lenne a pillérek közötti ideális járulékarány? S akkor még nem is beszéltünk a tb-alapok leendő hiányának látnivalóan hasraütéssel generált mértékéről és a deficit finanszírozásáról. Márpedig a parlamenten átvert tb-igazgatási törvénymódosítás ismeretében jó esély kínálkozik arra, hogy a “kövérebb” (felosztó-kirovó) pillér feletti ellenőrzés az eddigi “érdekképviselők” kezében maradhat.
Ha ez így lesz, óhatatlanul megfogalmazódik a gyanú: a háttérben a nagyobbik kormánypárt helyezkedik, s készül a bizonytalan jövőre. Eme forgatókönyv szerint a szocialisták és “természetes szövetségeseik” egy esetleges választási vereség utáni “túlélési tartalékként” tekintenek a tb-vagyonra. Ami – az eddigi vagyonkezelési-gazdálkodási gyakorlatot tekintve – jogos balsejtelemmel töltheti el a járulékfizetőket és a nyugdíjasokat. S félővé teszi azt is, hogy a nyugdíjreformnak a felosztó-kirovó pillért érintő része ezúttal sem lesz más, mint – egy ellenzéki képviselő bájos, háromszor is elismételt nyelvbotlását idézve – “tűzoltólépés”.
