A felmérés első részében feltett kérdésekkel azt kívántuk mérni, hogy a felnőtt lakosság mennyire ismeri az infláció jelenlegi mértékét (az 1996. évi tényleges inflációt), illetve milyenek a középtávú inflációs várakozásai, azaz mennyire optimista vagy pesszimista az elkövetkezendő évek pénzügyi folyamatainak megítélésében.
Az 1996. évi tényleges inflációt, továbbá az ez évi, valamint a következő három évre várható infláció mértékét firtató kérdéseinket “támogatás” – azaz előre megadott válaszlehetőségek – nélkül tettük fel (lásd grafikonunkat). Az 1996. évi tényleges inflációra adott válaszok megoszlásainak elemzéséből kitűnik, hogy a hivatalosan közreadott, illetve a média által a közönség elé tárt inflációs értéket (KSH: éves szinten 23,6 százalék) viszonylag kevesen ismerik pontosan (a válaszadók 4,6 százaléka).
Az 1996. évet “bázisévnek” alkalmazva érdekes megfigyeléseket tehetünk az ez évi és a következő három évi inflációs várakozásokra. A válaszmegtagadók és a “nem tudom”-mal válaszolók együttes aránya az ez évi becslésnél csak egészen minimálisan nő az 1996. évinél tapasztalthoz viszonyítva, azután hirtelen megugrik (az 1998. évi becslésnél 32,5 százalék), s fokozatosan tovább növekedve a 2000. évre történő becslésnél eléri a 38,4 százalékot.
Még érdekesebb, hogy a válaszolni képes megkérdezettek – úgy tűnik – várakozásaikban választóvonalnak vélik a jelenlegi esztendőt: alapvetően az 1996-os “bázisév” inflációs értékeit vetítik az idei évre (az alacsonyabb inflációs százalékok viszonylagos térnyerésével), viszont 1998-tól 2000-ig sokkal markánsabb inflációcsökkenést prognosztizálnak. Így a 10 százalék alatti inflációt várók aránya az időben előre haladva egyre nő: a 2000. évre már a megkérdezettek közel 18 százaléka vár ilyen alacsony mértéket. A 10 százalék feletti, de még viszonylag alacsonyabb inflációs sáv (11-15 százalék) “tippelőinek” aránya is egyre nő: a 2000. évnél közel 12 százalékot ér el. A 16-20 százalékos sávban vélekedők aránya az idővel kezdetben növekszik, azután csökken, de még a 2000. évnél is viszonylag magas: 14,2 százalék. Bár az ennél magasabb sávokban vélekedő közönség aránya gyorsan csökken, együttes arányuk a 2000. évnél még 18 százalékot képvisel.
A torzító válaszok hatását csökkentendő kiszűrtük az adatbázisból a “nem válaszolt” és a “nem tudja” válaszokat, valamint a 40 százaléknál magasabb értékeket válaszolók feleleteit. Így évről évre kissé csökkenő elemszámú, de reálisabb, azaz “értékelhetőbb választ” adó sokaságokat kaptunk (lásd grafikonunkat). Ez még markánsabban szemlélteti azt a folyamatot, hogy a “reálisabban” vélekedő és koncepciózusabb válaszolók körében a becslés idősávjában előrehaladva egyre nő az alacsonyabb inflációt várók aránya: a 2000. évre már közel egyharmaduk 10 százalék alatti, egyötödük pedig 11-15 százalék közötti inflációt vár.
E “korrigált” sokaságnál kiszámítottuk az évenként várt “átlagos” infláció értékét (lásd a táblázatot). A kapott értékek tendenciájának üteme (1996.: 26,1 százalék, 2000: 17,5 százalék) viszont rámutat arra, hogy a növekvő arányú igen optimista réteg sem tudja a pesszimisták hatását teljesen közömbösíteni.
A felmérés második részében arra a kérdésre kerestük a választ: a megkérdezett hajlandó lenne-e elfogadni azt az intézkedést, hogy egy évig nem emelik a béreket, valamint az árucikkek és a szolgáltatások árát sem, s ezzel az infláció jelentősen csökkenne. A megkérdezettek meggyőző többsége igennel válaszolt (lásd grafikonunkat a következő oldalon).
Kereszttábla-elemzésekből kiderül, hogy a különböző iskolai végzettségűek között nincs jelentős különbség az intézkedés elfogadásának mértékében. Megfigyelhető azonban, hogy a diplomások között a legnagyobb az elutasítók aránya (21,8 százalék), és ők a legkevésbé bizonytalanok ebben a kérdésben (nem tudja, illetve nem válaszolt: 4 százalék). Ha a válaszadók lakóhelytípusait vizsgáljuk, láthatóan a megyeszékhelyek lakói fogadják el legkevésbé ezt az intézkedést, bár az állásfoglalástól való elzárkózás is e településtípus lakóira a legjellemzőbb.
Az intézkedést elutasítók érvei néhány markáns álláspont körül csoportosulnak. Mindenekelőtt külön kell választani az egyéves időszakról és annak következményeiről állást foglalóktól (róluk a későbbiekben lesz szó) egyrészt azokat, akik azért nem hisznek e módszer sikerében, mert nem tartják azt megvalósíthatónak, hiányolják a garanciákat, az árak szabad mozgásával érvelnek. Másrészt azokat is, akik attól rettegnek, hogy ez az intézkedés konzerválja a jelenlegi állapotokat: a megélhetési nehézségeket, az alacsony bérviszonyokat, azaz számukra egy év deklarált reménytelenséget ígér.
Fontos megjegyezni, hogy e lehetséges inflációcsökkentő intézkedés elfogadására vonatkozó kérdés valójában a magasabb rendű cél elérése érdekében hozott személyes áldozatvállalást firtatja ugyan, a valódi dilemmát mégis azok érezték át, akik válaszukban makrogazdasági szempontokat vettek figyelembe. Többségük azért utasítja el ezt a módszert, mert nem hisz inflációcsökkentő hatásában. Egyharmaduk lakonikus választ ad: “ez az intézkedés nem inflációcsökkentő”, mások kifejtik, hogy a maximálisan elérhető eredmény az infláció stagnálása lehet. Sokan a piacgazdaság, a szabad piac normatív eljárásokkal össze nem egyeztethető elvére hivatkoznak. Hasonló véleményt fejtenek ki azok, akik a vásárlóerő csökkenése, a gazdaság megbénulása, a növekedés megtorpanása miatt aggódnak.
Az elutasító választ adók kisebbsége (10 százaléka) úgy véli, hogy a bérnövekedés megállítása (akár csak egy évre is) komolyan visszavetné a termelékenységre, a hatékonyságra ösztönző erők együttes hatását. A munkavállalók egyéni egzisztenciális körülményeinek a munkabér emelkedésétől várt javulása az említett válaszadók szerint az egyik legfontosabb gazdaságstabilizáló tényező. A szkeptikusok jelentős része az intézkedés hatására bekövetkező adósságállomány-növekedéstől tart; néhányan az ár-bér viszony mellett az adópolitika inflációgerjesztő hatására hívják fel a figyelmet.
A nyitott kérdésre adott válaszokból levonható legfontosabb tapasztalat: egy gazdasági és egyben társadalmi relevanciájú probléma felvetése a válaszadók egy része számára nem teszi elkerülhetővé, hogy válaszukat a személyes érintettség, adott esetben az egzisztenciális félelmek felől indíttatva, tehát a kérdés társadalmi fontossága felől fogalmazzák meg. Ez egyrészt érthető, hiszen az ár és a bér fogalmának nemcsak makrogazdasági, hanem szociológiai jelentősége is van. Másrészt azonban látható, hogy az ország felnőtt lakossága kevéssé mérlegel hosszú távú szempontokat. A megkérdezettek 72,9 százaléka elfogadná az említett intézkedést. Kereszttábla-elemzésekből kiderül, hogy ebben a döntésben nem a jelenlegi jövedelem volt a domináns befolyásoló tényező. A kvalitatív elemzésből arra lehet következtetni, hogy az emberek többsége a munkabér fogalmát nem társítja az állandó növekedés jelenségével, így az intézkedés elfogadása számukra nem áldozathozatallal, hanem előnyökkel jár az árak befagyasztása miatt.
