Az ÁSZ által a Matávról készített jelentés bizonyos passzusait titkosították. Az ÁPV Rt. jobbnak látta ezeket csak a kormánnyal, illetve a parlamenttel megosztani. Az ÁSZ-jelentés summázata: a cég privatizációja ugyan eredményes volt, de a magyar fogyasztó ma még közepes színvonalú szolgáltatást kap, egyre drágábban.
Ez idő szerint a Matáv mint ellenőrzött (szabályozott) monopólium ugyan hatósági árakkal kénytelen dolgozni, de a cégnek emiatt aligha fáj a feje. A szabályozás aktuális keretei között, a termelői árindexhez igazodó telefontarifáknak – ha azok a szándékolt eredeti funkciók szerint működnének – hatékonyságnövelő kényszert kellene előidézniük. E kényszerítő mechanizmus ereje azonban minden, csak nem átütő. Az ÁSZ jelentése – a Gazdasági Versenyhivatal szakértőire hivatkozva – rögzíti: “a hatékony működés még nem jellemző a Matávra”. Ezen elmarasztalás okán érdemes közelebbről megnézni: valójában mit is kellene érteni a hatósági árszabályozás hatékonyságnövelő funkcióján?
Alaphelyzetben az árszabályozás – mint bármely más piaci deformációval, így a monopóliummal összefüggő piackorrekciós lépés – egyfajta stratégiai játék, amelynek tipikus kimenetei ugyan megjósolhatók, de jócskán tartogat meglepetéseket is. A szabályzó hivatal részéről a játék nem arra megy ki, hogy a monopóliumot kiiktassa a játékból, vagy hogy megossza. Ellenkezőleg, együtt akar vele működni, de a saját feltételeivel, amelyek a szabad piacot, a versenyt, a hatékonyságot, azaz végső soron a fogyasztót hivatottak védeni.
A Versenyhivatal azért reguláz, nehogy a monopolszolgáltató ellustuljon, azaz nagyon drágává váljék. E regulációs játék bevett gyakorlat, jól kialakult eszköztárral a fejlett piacgazdaságokban is. A fogyasztó ott is elfogadja a behemót közüzemi szolgáltató kondícióit – feltéve, hogy a versenyhivatal őt is védi a kiszolgáltatottságtól (a monopolártól). A védelem lényege: az árhatóság úgynevezett árplafon megállapításával alacsonyabb árra és nagyobb megtermelt volumenre kívánja szorítani a profitját árkereső technikával maximalizáló monopóliumot. Utóbbi ugyanis, reguláció hiányában, magasabb áron kisebb outputtal is megelégszik ahhoz a szinthez képest, amit a valódi piaci erők kényszerítenének ki. A beavatkozás logikája tehát: “segíteni” (nyomni) a monopóliumot piacilag hatékonyabb (alacsonyabb reálár – nagyobb volumen) irányba. Nagyon fontos: nem az igazságos ár felé – ilyet csak a népmesei hagyomány ismer -, hanem a hatékony ár/termelés irányába; közgazdaságilag csak ennek van értelme. Az ár ugyanis akkor hatékony és annyiban reális, ha a piac alakítja ki. Piac hiányában a piacot szimulálni kell – ezt teszi a szabályozás.
A Versenyhivatalnak azt kell megkérdeznie: mekkora egy adott távolságú (helyi, belföldi, nemzetközi stb.) telefonbeszélgetés előállításának elfogadható – tehát átlagos műszaki-technikai bázist feltételező – átlagköltsége, és ehhez képest hol áll a fogyasztói ár? A hangsúly az átlagos és az elfogadható költségen van. Viszonylag modern – tehát nem a legkorszerűbb – telefonhálózatok esetében (ilyen például a svéd, a német, az osztrák) a telefonszolgáltatás átlagköltsége egy nagyobb output-intervallumban majdnem állandó (határköltsége majdnem nulla), ezért még árcsökkenés esetén is növelhető az árbevétel a nagyobb volumenű, azaz több beszélgetést és/vagy előfizetőt bevonó értékesítéssel. Nyugaton a hálózattelepítés költségeit is jelentősen elnyújtva (a beruházási forrás lejárati szerkezetéhez igazodva) illik áthárítani a fogyasztóra. Ha pedig egyszeri hálózatfejlesztési, tehát beruházástérítési díjat is szednek, mint ahogyan a Matáv, akkor az inflációkövetési mechanizmus (mely minden évben az ár inflációs kiigazításának mértékét kalibrálja) mint versenyszabályzó nem hatékonyságserkentő, nem piackonform. Egy-egy vonal telepítése után, az egységnyi telefonbeszélgetés átlagköltségben az inflációérzékeny elemek – a működtetési és fenntartási költségek – nem dominálnak. A központot, a kábeleket, a komputerrendszereket, az elektromos és mágneses tereket, az épületeket jó ideig – tudniillik elavulásukig – hidegen hagyja az infláció, pótlásukat az amortizációs kulcsok determinálják, ezeket pedig nem a Versenyhivatal szabja meg. Igaz, a kiszolgáló személyzet bérköltsége vagy például a díjbeszedés költsége inflációérzékeny. De a tipikus esetben, s szinte minden, fejlett telefóniával büszkélkedő országban ez volt a tapasztalat, érvényesülnie kell a gyorsan, sőt robbanásszerűen bővülő hálózatokra jellemző méretgazdaságosság előnyének. Annak, hogy az egységnyi termelésre (telefonbeszélgetésre) jutó fix költség gyorsabban csökken, mint ahogyan az inflációérzékeny változó költség nő. Szerintem ez nálunk is érvényesül, csak a magyar fogyasztó a saját telefonszámláin ezt nem érzi, mert azokat egy kényelmes nagyvállalattól kapja.
Az inflációt (termelői árindexet) követő árformula e távközlési szektorban kifejezetten nagyvonalú, aminek a Matáv tulajdonosai biztosan örülnek. Az előfizetők érthetően kevésbé lelkesednek a Versenyhivatal gáláns inflációkövető gesztusáért azonban. Hiába no, a szimulált piac nem az igazi!
MAGAS ISTVÁN, BUDAPEST
