Eltekintve attól, hogy az elemzés számos ponton módszertanilag is kifogásolható – így kétséges, hogy a tanácsot elég megalapozottnak tekinthetjük-e -, a történet kísértetiesen emlékeztet annak a bizonyos rabbinak az esetére, akinek még mindig maradt egy-két jó tanácsa, noha a libák már egytől egyig kipusztultak. Lengyelországban ugyanis a sokkterápiát éppen a hivatkozott Sachs professzor asszisztenciája mellett hajtották végre, s ennek eredményeként a gazdaság kétségkívül egészségesebbé vált – ám, mint látjuk, ő maga még így is kilátástalannak ítéli az ország helyzetét.
Csehország az elemzés szerint három évvel előbb válhatna az egyesült Európa tagjává, mint Magyarország; persze, csak ha az ázsiai modellt követi – itt, a kontinens kellős közepén. A dologhoz hozzátartozik, hogy a makromutatói alapján sokáig mennybe menesztett cseh gazdaság eleddig nem esett át azokon az – egyébként a professzorok által is szorgalmazott – drámai átalakításokon, amelyeken Magyarország már igen. Itt pedig sokan éppen az egyoldalú fiskális szemléletre, a túlságosan jól sikerült megszorításra vezetik vissza a beruházási kedv megtorpanását, a fogyasztás terven felüli visszaesését és a növekedés bimbóinak elfagyasztását.
Az egyenrecept tehát nem tűnik éppen testre szabottnak. Annál is kevésbé, mert ami bennünket illet, több-kevesebb bizonyossággal valamennyien sejtjük: a növekedés itt lóg a levegőben. A The Economist említett cikkének címe ezért szerintem hamis kérdést sugall, amikor csak a tigris vagy a teknős közötti választás lehetőségét engedi meg. A magyar gazdaság ugyanis az ezredfordulóig bizonyosan nem fog akkora szaltókat produkálni, mint egy jól fejlett tigris, de nem is fog úgy vánszorogni, mint egy teknős.
Magyarország leginkább egy közönséges levelibékához hasonlítható. Békához, amelyről nem lehet tudni, hogy pontosan mikor; azt sem, hogy merre; még kevésbé, hogy mekkorát – csak az a biztos, hogy előbb-utóbb ugrik egyet. Ráadásul elképesztően nagyot. Persze csak önmagához képest…
