A közép-ázsiai olajhoz és gázhoz vezető csővezeték megkaparintása olyan nemzetközi marakodást váltott ki, amelyhez képest a XIX. század nagy játszmája a cárok és a brit birodalom között egyszerű páros fogócskának tűnik. Most a tétért küzdő oroszok, angolok és törökök mellett ott vannak az amerikaiak, az irániak, a japánok és a világ szinte minden fontos olajtársasága.
Semmi sem változott kétszáz év alatt. A mintegy 20-30 milliárd hordó nyersolajon ülő térségben – ami nagyjából megegyezik az északi-tengeri készlettel – a dolgokat még mindig az oszmán uralom idején kialakult kapcsolatok határozzák meg – töpreng Terence D. Adams, a British Petroleum geológusa és az AIOC, a legnagyobb azerbajdzsáni olajkonzorcium igazgatója a Wall Street Journal közép-európai szemléjének nyilatkozva.
Az oroszok egyelőre erőt gyűjtenek. Egyezményt kötöttek, hogy 1997 elejétől Azerbajdzsánból a Fekete-tengerig átmenetileg orosz csővezetéken szállítják az olajat. Emellett üzembe helyeznek egy évekig nem használt, Kazahsztánból a Fekete-tengerig futó vezetéket is. A földrajz stabilan az oroszok oldalán áll.
A Nyugatnak viszont pénze van. Az angliai MAI Consultants olajtanácsadó cég becslése szerint 42 milliárd dollár értékű, feltárásra és kitermelésre vonatkozó szerződés forog kockán. És az igazi nagy beruházások addig nem kezdődnek el, amíg a szállítási útvonalak nem biztosítottak.
A csővezetékkérdés annyira fontos, hogy mind Oroszország, mind az Egyesült Államok külpolitikájának részévé vált. Oroszország számára, amely mindenáron meg szeretné őrizni érdekeltségeit az egykori szovjet köztársaságokban és le akarja fölözni az “olajvámokat”, egyszerű a megoldás: minden közép-ázsiai olajat orosz földön keresztül kell szállítani.
Washington viselkedése is egyértelmű. A Clinton-kormányzat szerint az USA a több csővezeték politikáját támogatja. Washington úgy véli, hogy az új közép-ázsiai országok (értsd: ex-szovjet területek) gazdasági függetlenségének biztosításával elejét veheti egy megújuló orosz expanzionizmusnak. Az Egyesült Államok többször kijelentette, hogy nem akar saját amerikai “hídfőt” létrehozni, és (retorikailag) elutasítja azt a gondolatot, hogy a térség bármelyik nagyhatalom befolyási területévé váljon. Persze Rick Kavelaric, az USA azerbajdzsáni nagykövete azért úgy fogalmaz: az amerikai misszió feladatának érzi, hogy a nyersolaj-bizniszből a lehető legnagyobb falatot amerikai vállalatok szerezzenek meg.
Washington az elsők között ismerte el e formailag függetlenné váló országokat, és nyitotta meg azokban a nagykövetségeit. William Perry, a távozófélben lévő védelmi miniszter a leszerelés és a hadiipar átállításának előmozdítása érdekében több látogatást tett a térségben, és védelmi együttműködési megállapodásokat is aláírt. Oroszország ugyanezt a saját “hátsó udvarának” ügyeibe való beavatkozásként értékeli. A közép-ázsiaiak óvatosan egyensúlyoznak. Udvarolnak a Nyugatnak, de nem szeretnék felbosszantani az északi nagy testvért.
A világ legtöbb olajóriása jelen van valamilyen minőségben ebben az egyensúlyjátszmában. A Chevron és a Mobil a hatalmas tengizi mező fejlesztésében vesz részt Kazahsztánban. A BP, az Amoco, az Unocal, a Pennsoil és az Exxon (közvetve) vezető játékosok a Kaszpi-tengernél. Az orosz Lukoil olajóriás pedig beerőszakolta magát szinte minden, a térséget érintő üzletbe.
A vita megértéséhez azonban (akárcsak a csővezetékeknek) a Kaszpi-tengertől kell kiindulnunk. A viszonylag egyszerű geológiai viszonyok és a csúcsminőségű nyersolaj a térséget minden olajjátékos álmává teszik. A washingtoni Petroleum Finance Co. szerint a vegyes vállalati partnerek mintegy 21 milliárd hordó olajat tudnának itt kitermelni.
– Számunkra a Kaszpi-tenger szegélye az első számú projekt – mondja Vagit Alekperov, a Lukoil elnöke. A cég határok között tartja az új feltárásokat saját területén, az ugyancsak hatalmas potenciális energiakészletekkel rendelkező Nyugat-Szibériában, és a Kaszpi-tengerhez csoportosít át minden lehetséges erőforrást.
A térség a világ legfontosabb kiegészítő olajforrása – ismeri el Matthew Sagers, a washingtoni PlanEcon munkatársa. A Kaszpi-tenger az OPEC ellensúlya lehet, csakúgy, mint az utóbbi években az Északi-tenger, vagy ahogy Azerbajdzsán volt száz évvel ezelőtt az akkor szárnyait bontogató Standard Oil számára.
Ma Baku a következő évszázad olajbáróinak székhelye. Az óriási Azerbaijan International Operating Co. légkondicionált irodaháza a bakui olajkirályként ismertté vált Ludwig Nobel egykori villája helyén áll. A hét ország 12 olajvállalatából – köztül a BP, az Amoco, az Unocal és a Lukoil – álló konzorcium két éve elsőként írt alá szerződést a független Azerbajdzsánnal. Mára, a kecsegtető üzlet reményében, már szinte minden nagyobb olajvállalat megvetette itt a lábát.
A szárazfölddel övezett Kaszpi-tenger olajának piacra kerülése elé ma is olyan akadályok gördülnek, mint száz éve: háborúk, hegyek, politikai ellenségek és a hatalmas távolságok. Kikerülésükre a kormányok és az olajvállalatok a szélrózsa minden irányába – a görög kikötőktől Kínáig – induló csővezetékeket javasoltak. A végső döntésig a befektetés és a termelés csak félgőzzel folyik.
Többek között a következő útvonalakról vitatkoznak: 1. Egy 1,2 milliárd dollárba kerülő csővezeték, amely már ma is majdnem összeköti a tengizi olajmezőt Novorosszijszk fekete-tengeri kikötővárossal. 2. Egy 1,5-2 milliárdos csővezeték Bakuból a Földközi-tenger melletti török Ceyhanig. 3. Egy 1 milliárd dolláros, 175 km hosszú csővezeték a bolgár Burgasztól a görög Alexandropoliszig. 4. Egy 4 milliárdba kerülő, 1800 km-es csővezeték a türkmén Chardzutól a háború sújtotta Afganisztánon keresztül a pakisztáni Gwadark kikötőig. Emellett készülőben van a világtörténelem legnagyobb, türkmén-kínai-japán gázvezetékének megvalósíthatósági tanulmánya, amelyet a Mitsubishi, az Exxon és a kínai National Petroleum Corp. építene.
A javaslatok körüli vita már 1997 elején csillapodni kezdhet, mert az AIOC szerződésben vállalta, hogy akkor javaslatot tesz egy új, Azerbajdzsánból kivezető csővezeték útvonalára. A sokoldalú kockázatok ismeretében azonban a közeljövőben kevés olajvállalat akarja magát elkötelezni bármilyen vezeték mellett. Többen – egyelőre – megelégszenek a térségben belüli piaccal. Emelkedik ugyanis a török kereslet; Irán mindenképpen érdekeltséget akar a Kaszpi-tengernél; Oroszország pedig szeretné kihasználni üzemen kívüli kapacitásait. Figyelembe véve a Tengiz-Novorosszijszk csővezetékről folyó tárgyalásokon elért haladást, továbbá azt, hogy a Kaszpi-tengeri olajnak legkorábban 1998-ban lehet nem orosz útvonala, egyesek már úgy vélik, hogy az oroszok nyerik a csővezetékcsatát.
Ez a kép azonban még módosulhat, ha megindul az olaj nyugatra, Grúzia fekete-tengeri partja felé. Ezt az útvonalat ugyanis a Törökországba irányuló csővezeték előzményének tekintik.
Közben Irán mind Kazahsztánban, mint Azerbajdzsánban olajipari érdekeltségeket szerzett. Két évvel a (jelek szerinti eredménytelen) amerikai nyomás után, amely meggátolta Alijev azeri elnököt (volt szovjet PB-tagot) abban, hogy Iránt is bevegye az AIOC-ba, egy tengeri olajmező feltárására újabb konzorciumot hozott létre az azeri State Oil, a BP, a francia Elf Aquitaine, a Turkish Petroleum és az iráni Oil Industries Engineering & Construction. Egy idén tavasszal kötött külön megállapodásban Kazahsztán vállalta, hogy Tengizből 5 millió tonna olajat exportál Észak-Iránba.
