Az Európai Unió kormányai – mint a kimerült maratoni futók, amikor a célszalagot megpillantják – az utolsó nagy erőbedobásra készülnek a gazdasági és monetáris unió (EMU) elérése érdekében. Első pillantásra nehéz megmagyarázni az EMU-val kapcsolatos jelenlegi optimizmust. A növekedés továbbra is lassú, az Unióban a munkanélküliség stabilan 20 millió körül mozog, mindenütt megszorítási tervek készülnek.
E pillanatban csupán három ország: Dánia, Írország és Luxemburg felel meg a monetáris unió maastrichti szerződésben rögzített feltételeinek. A két legkeményebb kritérium teljesítése – a költségvetési deficit legfeljebb a GDP 3 százaléka, az államadósság pedig legfeljebb a 60 százaléka lehet – a többség számára ugyanolyan távolinak látszik, mint korábban.
A növekedés lanyhulásával az a vélekedés terjedt el, hogy a politikai akarat önmagában is képes életben tartani az EMU-t. Ezen elmélet szerint Franciaország és Németország azért küzd, hogy már 1997-re megfeleljen a maastrichti céloknak, de az EMU-folyamat más viszonylatban is tovább tart, mivel Bonn és Párizs szükség esetén ragaszkodni fog a szerződés tágabb értelmezéséhez. A Financial Times szerint mind a két tétel hibásnak tűnik.
Az első meglepetés az, hogy mind a 15 európai kormány szigorúan veszi a 3 százalékos költségvetési deficithatárt. Az EMU legelszántabb hívei köztudottan Helmut Kohl német kancellár és Jacques Chirac francia elnök. De a belga Jean-Luc Dehaene, a portugál Antonio Guterres és a spanyol José Maria Aznar is mindent feltett arra, hogy országuk, költségvetési hiányát lefaragva, belépjen a monetáris unióba.
Az iramot Németország diktálja. 1995-ben a németek váratlanul megszegték a 3 százalékos maastrichti limitet, de idén szeptemberben Kohl koalíciós kormánya parlamenti támogatást szerzett egy költségcsökkentési programhoz, amellyel a hiány jövőre 70 milliárd márkával, azaz a GDP több mint 1 százalékával csökkenthető.
Spanyolország új jobbközép kormánya az 1995-ös 5,8 százalékos deficitet 1996 végére 4,4 százalékra kívánja lenyomni. Szükség esetén a közalkalmazotti béreket is befagyasztják, hogy 1997-re elérjék a 3 százalékot. Belgiumban Dehaene már a végső simításokat végzi az “évszázad legtakarékosabb költségvetésén”, amit szükség esetén akár parlamenti elfogadás nélkül is bevezetnek.
A második meglepetés akkor érkezett, amikor Franciaország nyilvánosságra hozta 1997-es költségvetés-tervezetét, amelyben a hiány mindössze 4 milliárd frank. Ezzel együtt jelent meg az az előrejelzés, hogy jövőre a teljes állami deficit a GDP 3 százaléka lesz. Ezt úgy lehetne megvalósítani, hogy a France Télécom egyszeri befizetéséből fedeznék a jövő évi nyugdíjellátási kötelezettséget, amely a GDP 0,5 százaléknak megfelelő összeg. Ennek az ötletes számviteli megoldásnak a nyomán egyre inkább az kerül a figyelem középpontjába, hogy a pénzügyi unió megvalósítása után miként lehet majd a költségvetési fegyelmet garantálni.
Meghatározó német javaslat a “stabilitási paktum”. Ennek alapján drákói intézkedéseket lehetne hozni olyan, már a monetáris unióhoz tartozó országok ellen, amelyek túlzottan nagy pénzügyi deficittel működnek. Nyitóaktusként Theo Waigel, a keménykezű német pénzügyminiszter a “fiskális bűnösök” automatikus megbüntetését szorgalmazta, mégpedig az eredeti szabályszegéstől számított hat hónapon belül. A szankciók a kamatmentes letéttől a GDP fél százalékát is elérő pénzbírságig terjednének.
Waigel azonban magára maradt javaslatával. A többiek a büntetési határidőt egy évre hosszabbították meg, mondván: az EMU-tagországok parlamentjei inkább emeljék az adókat vagy csökkentsék a költségeket, semmint hogy az EU-pénzügyminiszterek hatalmi pozícióból, Brüsszelben szabjanak ki bírságot.
Egy másik vélemény szerint a stabilitási paktum részletei kevésbé fontosak, mint a pénzügyi fegyelem betartására vonatkozó komoly és kötelező erejű kollektív kötelezettségvállalás, amelyet a pénzpiacok szankciója is meg-erősít. Maastricht feltételeiről írva a Financial Times úgy véli: “A paktum olyan, mint egy kínzókamra. Az eszközök túl kegyetlenek ahhoz, hogy azokat használni lehessen – elég, ha az áldozat meglátja őket.”
A másik vitapont az egységes valuta körén belüli elitcsoport és az euro-klubon egyelőre kívül maradók közötti árfolyamviszonyok kérdése. Mindenképpen a kívül maradók között lesz Anglia és Dánia, amelyeket a maastrichti szerződés feljogosít erre. Olaszország és Svédország már jelezte, hogy 1998-ig nem tudja teljesíteni a 3 százalékos költségvetési deficitre vonatkozó feltételt. A görög gazdaság egyelőre nyilvánvalóan gyenge ennek a hatalmas tehernek az elviseléséhez, de Spanyolországnak és Portugáliának is csak minimális esélye van arra, hogy az első körben bekerüljön a monetáris unióba. Finnország kilátásait javítja, hogy a közelmúltban csatlakozott az európai árfolyam-mechanizmushoz (ERM).
Veronai találkozójukon egyébként a miniszterek megállapodtak egy új árfolyam-mechanizmus létrehozásában. Ez kezelné az egységes valutához nem csatlakozó országok egymás közötti, illetve a kívül maradók és az EMU-országok közötti árfolyamkérdéseket. Brit kérésre az egységes valuta bevezetésének nem lesz feltétele a jelenlegi mechanizmusban való részvétel, és az új mechanizmushoz önkéntesen lehet csatlakozni.
Az EMU-n kívül maradók mégsem számíthatnak arra, hogy saját belátásuk szerint értékelhetik le valutájukat. Továbbra is be kell mutatniuk brüsszeli társaiknak a pontos célkitűzéseket tartalmazó makrogazdasági politikát. Az EU Bizottsága ezeket az úgynevezett konvergencia-terveket valamilyen ellenőrzéssel úgy szeretné “terelgetni”, hogy a célok el nem érése esetén korrekciós intézkedésekre kényszerítse a kormányokat. Ezek elmulasztása esetén kétségessé válna a leendő frankfurti székhelyű európai jegybank támogatása, amelynek – a pénzügyminiszterek jóváhagyásával – jogában áll majd, hogy az új árfolyam-mechanizmuson belül előírja az árfolyamok összehangolását. “Ha valaki azt akarja, hogy az Európai Bank megvédje pénzneme árfolyamát, garantálnia kell a fegyelem megtartását” – idézi a Financial Times Yves Thibault de Silgury, az EU pénzügyekkel foglalkozó biztosának definícióját.
További kérdés az euro jogi státusa. Néhány bennfentes szerint ez azért fogós probléma, mivel egyensúlyt kell találni az euro 1999. január 1-je utáni hitelessége és a nemzeti valuták 2002 közepéig tartó használatának joga között. Ehhez a kérdéshez kapcsolódik, hogy mi lesz a monetáris uniót követően a nemzeti valutákban megkötött üzleti szerződések folytonosságával.
Tavaly az EU-kormányok olyan kompromisszumot fogadtak el, amelynek értelmében 1999 után minden új államadósságot euróban bocsátanak ki. Nyitva hagyták azonban azt a kérdést, hogy mi lesz a már kint lévő, nemzeti valuta alapú államkötvényekkel. Az ügy alaposabb vizsgálata egyre vonzóbbá teszi az euro minél gyorsabb általános felhasználását. Egyes szakértői vélemények szerint három év nagyon hosszú idő a váltásra, elhúzódó bizonytalanságot és instabilitást okozhat.
Az euro-bankjegyekre és -érmékre való áttérés felgyorsítása az egyik legbiztosabb jele lenne annak, hogy a tagállamok, különösen Németország, teljes szívből támogatják az egységes valutát. Azok a hírek, miszerint a német bankok és értékpapír-kereskedők szorgalmazzák a kormánynál a márka címletű kötvények euróvá történő átalakítását, ugyancsak erősítik azt a benyomást, hogy az európai banki és kereskedelmi szféra átvette az egységes valuta melletti elkötelezettséget.
Nem lenne azonban okos dolog azt feltételezni, hogy az EMU lezárt ügy. A növekedés esetleges hirtelen lassulása megakadályozhatja például Franciaországot abban, hogy teljesítse a maastrichti kritériumokat. Egy dollárválság is felboríthatja a valutapiacokat, s esetleg a frank elleni újabb támadáshoz vezethet.
Európában a hangulat mégis a célok teljesítése iránti szilárd elszántságot tükrözi, akármilyen legyen is a rövid távú, munkanélküliségben megfizetett ár vagy a politikai következmény. Európa vezetői már túl sok politikai tőkét fektettek az egységes valutába ahhoz, hogy hagyják elúszni a programot.
