A külső megítélést a nemzetközi szervezetek mellett a “saját zsebre” játszó magántőke páratlanul kedvező voksai is jelzik. Az egyik legóvatosabb hitelminősítő intézet, a Standard and Poor’s nemrég sorolta át Magyarországot a befektetési kategóriába. Az évtized elején a hazai pénzügyi rendszer Achilles-sarkának számító Magyar Hitel Bank állami garanciavállalás nélkül, a névérték kétszeresét meghaladó árfolyamon talált gazdára. A magyar jegybank elnökét megválasztották az év bankárának. Még a kormányrendeletben előirányzott energiaár-emelés elhalasztása is sokkal nagyobb megértéssel találkozott a befektetők körében, mint azt várni lehetett volna.
A belső közvélekedés számára ezekkel szemben az az igazán fontos, hogy az 1995. évi 12 százalék után az idei év első háromnegyedében további 4,5 százalékkal csökkentek a reálbérek (az érdekegyeztetésben előtérben álló közszférában még ennél is meredekebben). A miniszterelnök helyzete pusztán a közjogi elrendezés következtében stabil. Kormányának kilencedik minisztere kényszerül távozásra, saját pártján belül is egyre többen kérdőjelezik meg intézkedéseinek érdemét és egész vezetési stílusát. Igaz, az elégedetlenség egyelőre olyan diffúz, hogy a kormányfő utódlással kapcsolatos fölvetését legföljebb brezsnyevi viccelődésnek tekinthetjük. Mégis szembetűnő, hogy márciusi kongresszusa óta a legnagyobb kormánypárt egyre reménytelenebbül küzd az “ilyen arcátlanul azért az Antallék sem loptak” közvélekedés, finomabban az üzleti élettel való áttekinthetetlen összefonódás vádja ellen. A kormányzatnak két és fél év múltán sincs stratégiája, sőt egyes területeket átfogó részprogramjai sincsenek – amint azt a korábban adu ászként kezelt államháztartási reform kapcsán ismerte el a pénzügyminisztérium államtitkára.
A mai koalíció alternatívájának kimunkálására hivatott ellenzéki erők eközben még abban sem tudnak megegyezni, hogy kik is ők, s kik a területen kívüliek. Még kevésbé látható vagy olvasható olyan program, amely eligazítaná a választókat: konkrétan mit csinálnának másképpen azok, akik le kívánnák váltani a mai vezetést? A kádári időszak jóléti vívmányainak védelmezése, a bűnbakkeresés és a pénzügyi feltételeket sutba dobó növekedés ígérete természetesen nem vehető komolyan.
Mi ad alapot akkor a külföld bizakodására? Úgy tűnik, bizonyos távolságtartás esetén az elemzők kevésbé hajlanak arra a nálunk népbetegségként elterjedt vélekedésre, amely egy-egy politikai erő vagy érdekcsoport térvesztését a nemzethalállal azonosítja. A kívülállóknak nyilván az a fontos, ami számunkra már-már mellékes, hogy a hazai gazdaságban egyre kisebb az állam és az általa közvetlenül irányított anyagi termelés (ipar, mezőgazdaság) szerepe. A magángazdaság háromnegyedes részesedést ért el, s a részben vagy egészben külföldi tulajdonú vállalkozásokat, amelyek a makrogazdasági mutatókat döntően formálják, nemigen érinti a politikai élet hullámzása. Ők a teljesítményre kíváncsiak, ez pedig javult: részben bérköltség, részben export-egységérték alapon, részint a vállalkozások nyereségességének két év alatt 40 százalékot is meghaladó emelkedése okán. A bankprivatizálás lezárultával egyre kisebb az esélye annak, hogy az államhatalom ideológiai megfontolások alapján allokálhatja a beruházásokat. Ez a – makroszempontból döntő – elem független attól, hogy egy-egy bankból esetleg csurran-cseppen valamely pártkasszába, s ha igen, mennyi. A csúszó-árfolyamrendszer és az ennek köszönhetően is csökkenő infláció a viszonyokat kiszámíthatóbbá teszi. Mivel a telephely megválasztásában egyre fontosabb kérdés az EU-tagság, e perspektívában a napi csetlés-botlásoknál fontosabbá válik az ország jövője. Ebből a szempontból pedig az alkalmatlanok bukása a politikai arénában nem tragédia, ellenkezőleg: bizakodásra ad okot. Ehhez nem kell rózsaszín szemüveg, csupán a makro- és a mikroszint közötti különbségtétel képessége.
(A szerző az Európai Gazdaság-összehasonlító Társaság – EACES – alelnöke)
