Félő, hogy az 1992-es, balsikerű törvényalkotás után a szövetkezetek hamarosan megkapják a kegyelemdöfést. A szövetkezeti kör mindenesetre így értelmezi azt az igazságügy-minisztériumi tervezetet, amelyet lobbyjuk erős nyomására némi átdolgozásra végül vissza is adott a kormány a tárcának. Ám ami késik, nem múlik…
Ismét többéves átmenetet, bizonytalanságot és egy újabb átalakulási kényszert hozna a szövetkezetek számára az Igazságügyi Minisztérium törvénytervezete. Hasonló hatásokat csak az emlékezetes, 1992-es átmeneti törvény váltott ki. A Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége (MOSZ) állásfoglalásában a tervezetet kategorikusan vissza is utasította.
Az elutasítás oka az, hogy szerintük az új törvény beszűkítené a szövetkezetek gazdasági tevékenységét, s nehezen teljesíthető kötelezettséget róna rájuk. A változás korlátozná a szövetkezet fogalmát és a szövetkezeti önkormányzat mozgásterét: az alapszabály például csak igen kis mértékben térhetne el a törvényben meghatározottól. Bár a hangoztatott cél a szövetkezetek stabilitásának erősítése, ezzel éppen ellentétes hatást váltana ki az, hogy tagsága megszűnésekor a tag – vagy jogutódja – igényt tarthatna a szövetkezet vagyonának arányos részére A szövetkezeti átalakulás, kiválás könnyítése könnyen a szövetkezetek teljes széteséséhez vezethetne.
Munkaszövetkezet
Az érintettek fájlalják, hogy a javaslat nemcsak a ma hatályos törvény hibáit – például a mezőgazdasági szövetkezeteket gúzsba kötő üzletrészek ügyét – nem orvosolja, hanem újabb, nehezen értelmezhető kategóriákat is bevezet. Ilyen, nálunk szokatlan intézmény lenne például a munkaszövetkezet vagy a befektető tag. Még szigorúbb feltételeket támaszt viszont a tervezet a szövetkezetté váláshoz.
A legnagyobb mezőgazdasági szövetkezeti érdekképviselet, a MOSZ annyira elfogadhatatlannak tartja az igazságügyi tárca tervezetét, hogy nem látja értelmét a részletes észrevé teleknek. A szövetségiek a koncepciót hiányolják: a valóság figyelembevételét kérték a hivatali íróasztalnál készült tervezettel szemben. Ezt a kormány méltányolta is, és a tervezetet visszaadta átdolgozásra.
– Hiába ígérte, a kormány nem tett semmit a szövetkezetekért. Továbbra is megoldatlan a fő baj: az üzletrészek sorsa, kivonásuk a szövetkezetek életéből – állítja Filipsz László, a MOSZ titkára. – A kormány nem tartotta be ígéretét, amelyet programjában tett a szövetkezeteknek. Azt nem lehet vitatni, hogy jobb lett a légkör a szövetkezetek körül, némi támogatást is kaptak (például az üzletrészek visszavásárlásához), ez azonban nem tudja ellensúlyozni a gazdálkodás nehézségeit, a szövetkezetek jövőjének bizonytalanságát, bizalmi válságát – véli a titkár.
Mindez azonban csak az okozat. Az ok, a mezőgazdasági szövetkezetek fő baja ugyanis az, hogy a politika régóta kísérleti nyúlként akarja alakítani az egyébként autonóm szervezetet. Emiatt vált a kétségtelenül erőszakos politikai ráhatás, “téeszesítés” hatására a termelőszövetkezet mássá, mint beszerző-értékesítő nyugat-európai unokatestvére. Ez a “kolhoznak” titulált másság inspirálta az akkor éppen farmerbarát politikát a szövetkezeti törvény előző, 1992-es módosítására. E változtatást akarja a jelenlegi koalíció némi toldással, erőszakos újabb műtéttel orvosolni.
A magyarországi mezőgazdasági szövetkezetek soha nem lesznek, történelmi sajátosságaik miatt nem is lehetnek olyanok, amilyenekről az épp uralmon lévő politikusok álmodnak. Egyik mezőgazdasági szövetkezet sem képes maradéktalanul megfelelni az aktuális, esetenként ellentétes elvárásoknak. Nem tud egyszerre szociális, foglakoztatási, térségfejlesztési feladatokat ellátni, miközben versenyképesnek kell lennie más gazdasági társaságokkal, és magas jutalékot kell hoznia a belső és külső üzletrész-tulajdonosoknak. A szövetkezetnek demokratikusnak kell lennie, ahol érvényesül az egy tag-egy szavazat elve – ugyanakkor a piacon konkurálnia kell azokkal a cégekkel, amelyeknél a szavazás vagyonarányos. A nevesítéssel olyan, esetenként a mezőgazdaságtól és a falutól távoli örökösök között osztották fel a szövetkezet vagyonát, akik munkájukkal sosem vettek részt a közösben. 1992-től a vagyoni osztozkodással másfél millióra emelkedett, és az örökösödéssel csak tovább nőtt a szövetkezeti üzletrész-tulajdonosok száma. Szűkíteni kell a tulajdonosok körét. Ezt a célt szolgálta a földművelésügyi tárca által az idén meghirdetett látványos szövetkezetsegítő csomag, amely kedvezményeket és támogatást ad a mezőgazdasági szövetkezeti tagoknak, belső tulajdonosoknak az üzletrész-felvásárláshoz.
A vagyonnevesítés során mintegy 50 milliárd forint külső üzletrészvagyon keletkezett. A koncentráció érdekében az állam a szövetkezeti tagok üzletrészvásárlását – befektetési kedvezményként – személyi jövedelemadó-kedvezménnyel segíti. (Figyelő 1996/9. szám)
Sürgősséggel
Az átalakulás azonban – éppen a demokratikus döntési mechanizmus miatt – lassú. Egy újabb drasztikus változástól érhetően berzenkednek az érintettek.
Még 1994-ben sürgős megtárgyalásra ajánlotta az érdekképviseleti kör a szövetkezeti, a földtörvény módosítását és a kárpótlást lezáró törvény elfogadást. Ezt a kormány vállalta, programjába felvette, eddig azonban nem teljesítette – ismerte el Zsohár András, a Földművelésügyi Minisztérium kabinetfőnöke. Pedig a szövetkezeti törvény módosítását még az előző kormány határozta el (erről még akkor az igazságügyi, a pénzügyi és a földművelésügyi tárca készített is egy közös előterjesztést a szövetkezeteknek a kárpótlással okozott kár megtérítéséről). Az új kormány azonban – anyagiak híján – nem vállalta egy ilyen, ismételten kárpótlási ízű jogszabály előkészítését. Zsohár szerint a szövetkezetiek félreértették a változtatás célját. Azt várták, hogy a törvényalkotók a korábbi módosításokkal okozott anyagi kárt akarják most megtéríteni. A minisztériumi műhelyekben ezzel szemben egy koncepciójában teljesen más, EU-harmonizációs új szövetkezeti törvényt készítettek.
Három tábor
A szövetkezeti üzletrészekkel kapcsolatos bajt Zsohár szerint nem is a szövetkezeti (1992/I.) törvény, hanem az átmeneti (1992/II.) törvény okozta. Ezt pedig a szövetkezeti alaptörvénnyel önmagában nem is lehet orvosolni. (Nem is magával az üzletrésszel van a baj, hiszen ezzel a tagok a szövetkezet befektetőivé is válhatnak, hanem azzal, hogy ez külső személyekhez került.) Ám az orvoslás módját valójában még maguk a szövetkezetiek sem tudják – legalábbis érdekeik szerint három külön táborba tartoznak.
Azokban a szövetkezetekben, ahol már társaságként tevékenykednek, a tagok legálisan is társasággá akarnak válni. (Ezt egyébként a törvénytervezet segítené is). Azok a közösségek, amelyek igazi szövetkezetként dolgoznak, stabilizálni akarják a helyzetüket: nem akarják, hogy külsők szövetkezeti üzletrészhez juthassanak. Ők ennek kizárásához várják a törvény segítségét. A harmadik változathoz tartozók pedig minden változástól rettegnek. Igyekeznek alkalmazkodni a jelenlegi állapotokhoz.
Mindezt az igazságügyi tárca új törvényjavaslata nem is akarta rendezni. Zsohár András szerint a nagyon alapos jogi munka célja elsősorban az EU-jogharmonizáció. A túlzottan elméleti joganyag azonban nem a mai szövetkezeti valóságból merített, s indokolatlanul szigorú feltételeket fogalmaz meg. Például magas alaptőkét ír elő a szövetkezetalapításhoz, nehezítve ezzel a közösségek létrejöttét. Amelyek pedig nem felelnének meg a feltételeknek, azok életébe a törvénytervezet újabb öt év bizonytalanságot hozna. Ebből a szakértő szerint a többség valóban a gazdasági társasági formába menekülne.
(A tárgykör kodifikációs problémáiról szóló cikkünket lásd a 37-38. oldalon.)
