A londoni Barings bankház 1995 februári látványos bukása után felerősödött a származékos ügyletek szigorúbb szabályozását, amerikai kongresszusi tagok szélsőséges véleménye szerint egyenesen a derivatívok teljes betiltását követelők hangja. A világ 13. legnagyobb bankja, a Daiwa New York-i irodájának tavaly szeptemberben kitudódott spekulációi azonban éppen a legbiztonságosabbnak tartott (hitt?) állampapírokkal “hozták össze” a veszteséget.
Akét eset közötti megdöbbentően sok hasonlóság arra mutat, hogy nem a derivatívokkal van a probléma. Egyik esetben sem tehető kizárólagosan felelőssé az azóta már börtönben ülő két bróker, Nick Leeson és Toshihide Iguchi. Noha mindkét bukásért egy-egy személyt vontak felelősségre, nyilvánvaló, hogy a szingapúri iroda és a New York-i bankfiók alkalmazottai közül többeknek is szerepük volt a veszteség kialakulásában. Hibás a központi vezetőség is, közvetve és közvetlenül egyaránt.
Az egyik legalapvetőbb hibát akkor követte el mindkét vezetőség, amikor úgy döntött, hogy az anyaországtól távoli (London-Szingapúr, Oszaka-New York), kis létszámú irodában egyetlen személyre bízza a kereskedés és a helyi elszámolás felügyeletét.
A pénzügyi kockázat fogalmával, annak mérésével és kezelésével azonban egyik brókernek sem volt alkalma megismerkedni. A felső vezetőség egyik esetben sem volt tisztában azzal az üzletággal, amelybe a távoli képviselet nagy erővel vetette bele magát.
Sem Iguchi, sem Leeson ténykedésére nem derült fény a belső ellenőrzések alkalmával. Egyik esetben sem a belső kontroll vezetett a lebukáshoz, hanem a brókerek adták fel magukat. Míg Iguchinak több mint egy évtizedre volt szüksége ahhoz, hogy milliárdos veszteségét felhalmozza, Leesonnak mindössze két és fél év kellett, sőt a bank bukását okozó 1,4 milliárd dolláros hiány nagy részét az utolsó két hónapban “hozta össze”. A magyarázat egyszerű: Iguchi a legbiztonságosabb befektetésnek számító amerikai államkötvényekkel manipulált, Leeson pedig a származékos piacon próbálta veszteségét helyrehozni. Ebből is látszik, mennyivel érzékenyebbek a származékos termékek, mint a pénzügyi innováció alacsonyabb, ha nem a legalsó fokát jelentős biztonságos befektetések. Ez is mutatja, hogy nem az utóbbi évtizedben felgyorsult pénzügyi innováció a probléma, mivel annak bármely szintjén lehet bukni, talán csak a bukás és a veszteség nagysága és gyorsasága különböző. A legjobban talán az autóversenyzéshez lehetne hasonlítani a különbséget: míg például a go-kartban a sebesség és a sérülés lehetősége kicsi, a Forma-I világában a 300 km/órás sebesség feletti száguldás akár halálos is lehet.
A botrány mindkét esetben egy, a központtól távoli képviseletnél pattant ki. A Barings távol-keleti részlegeinél sokkal lazább volt a munkafegyelem, mint a londoni főhadiszálláson, nem voltak szigorúan kialakított felelősségi körök. A Daiwa New York-i fiókja sem úgy működött, ahogyan a japán leányvállalatok többsége. Iguchi – szemben a japán rotációs munkavégzési gyakorlattal – 20 éve állt a New York-i iroda alkalmazásában, és 11 évig volt felelős a kereskedés mellett a könyvelésért is.
Egyik banknál sem volt kielégítő a vezetői információs rendszer és az ezt kiszolgáló információs technológia. A Barings Futures Singapore a központtól függetlenül választotta meg számítógépes rendszerét – azt szereltek be és olyan szoftverrel, amit Ázsiában találtak. A Daiwa oszakai központja pedig kizárólag a New York-i irodával állt kapcsolatban, aminek az lett a következménye, hogy Iguchi meghamisíthatta a letéti kezelést végző bank számláit, mivel az kizárólag az amerikai képviseletnek küldte a kimutatásokat. A legmegdöbbentőbb az, hogy a XXI. század előestéjén, az információtechnológia korában a pénzvilág főszereplői a földrajzi távolság miatt képtelenek egységes információáramlást és hatékony ellenőrzést biztosító rendszerek felállításra.
Mindkét részleg profitcenterként működött, s ezért olyan piacokat kerestek, ahol extraprofit elérésével tudták bizonyítani rátermettségüket. Így szinte kézenfekvő volt a gyors haszonnal kecsegtető spekulációba fogni. Noha ez utóbbi észrevétel inkább a Baringsre jellemző, kezdeti ballépését Iguchi is spekulációval igyekezett elkendőzni.
Végül mindkét esetben érvényesült a Wall Street-i morál, amely igen jellemző a különböző értékpapír-forgalmazó cégek körében. A szólás szerint: ha egy alkalmazottad pénzt csinál, ne kérdezd, miként tette.
A Barings és a Daiwa milliárdos bukásáért közvetlenül a kereskedésért és az elszámolásért egyaránt felelős brókerek hibásak. A “tűzfal” – a kereskedést és az elszámolást elkülönítő rendszer – hiányáért azonban mind a topmenedzsment, mind pedig a felületes belső ellenőrzés felelőssége egyértelműen megállapítható.
A felelősök közül azonban csupán ketten kerültek börtönbe: Nicholas Leeson és Toshihide Iguchi…
