A tervgazdaságok összeomlása óta a kialakuló piacgazdaságról sosem lehetett érzelemmentesen szólni térségünkben. Előbb a gyors kilábalás, a földi paradicsom sóvárgása, utóbb a vég nélkül elhúzódó depresszió rémképei, majd az 1993-94. évi statisztikai eredmények láttán az új növekedési pólus, a Jeffrey Sachs nyomán kialakult közép-európai kistigris-gazdaságok víziója uralta az elemzések jó részét. S a gyengülő adatok, a nem kellő ütemű javulás, no meg a szemmel láthatóan térségszerte ellankadó strukturális és intézményi reformok láttán a Közép- és Kelet-Európát legélesebb szemmel vizsgálók közt ismét megjelent az óvatosság hangulata: a fák nem nőnek az égig.
Jeles nemzetközi szervezetek inkább 3,5-4 százalékra teszik már csak a rendszerváltó posztszocialista államok hosszú távú gazdasági növekedési potenciálját. Ez természetesen több mint az EU-átlag, különösen a kirajzolódó újabb recesszió hátterében. De sokkal kevesebb, mint amit a változatlan ütemben fölzárkózó újonnan iparosodottak diktálta verseny megkövetelne. S Oroszországban az elnökválasztási feszültségek múltán egyre szembetűnőbb, hogy az infláció magyar szintre szorításának az ára ismét 4 százalékot is meghaladó recesszió, a beruházások 10 százalékot is meghaladó visszaesése, s a lakossági fogyasztás és az életkörülmények folytatódó, már-már kritikus határt közelítő romlása volt.
A fejlődés mennyiségi mutatói tekintetében általánosnak mondható, hogy a korábbi növekedési kilátásokat rendre lefelé módosítják, Lengyelországtól Szlovákián át Magyarországig, s az orosz föllendülést sem várják immár a századforduló előtti időre. Az ipari termelés Szlovénia, Bulgária, Horvátország és Magyarország kivételével ugyan szépen bővül, e szektor azonban a GDP termelésének alig jó negyedét adja, így az összteljesítmény szempontjából nem perdöntő. A lassulás, mindenekelőtt a beruházások lassulása a korábban mintagyerekként számon tartott keletnémet tartományok teljesítményét is jellemzi, GDP-jük növekedése 2 százalék körüli mértékűre várható csupán.
Érdekesen alakul az infláció. A rendszerváltók éllovasa e tekintetben Horvátország, ahol a kuna bevezetése páratlanul sikeres stabilizációval járt. Az 1994. évi közel 3 százalékos defláció (nem tévedés) után 1995-re 1,8, 1996-ra várhatóan 3 százalékra gyorsul az infláció, s mértéke 1997-re akár 5 százalékra is fölpöröghet. A második kategóriába a 10 százalék körüli inflációjú országok, Szlovénia, Szlovákia és Csehország sorolható. Ezekben az államokban az áremelkedés ütemét hosszú távra meghatározó várakozásokat is sikerült az egyszámjegyű drágulás közelébe beállítani. A fiskális, a monetáris és az árfolyam-politika együttes és összehangolt föllépésével és az árfelszabadító intézkedések csöpögtetésével sikerült az inflációt viszonylag alacsony szinten tartani. Béroldalról Szlovéniában a jelentős, 14 százalékot meghaladó munkanélküliség, Szlovákiában és Csehországban a béketűrő munkavállalói magatartás és a központi bérszabályozás segítette ezt az eredményt. Érdekes, hogy inflációs oldalról az említett országok eredménye jobb a balti államokénál, ahol pedig a valutatanács (currency board) rendszere elvileg igen szigorú deflációs politikára szorítja a hatóságokat. Figyelemre méltó, ahogy a korábban igen magas inflációjú Románia az áremelkedések ütemét 30 százalék körülire szorította le, méghozzá a gazdasági növekedés megélénkülésével egy időben. Érdekes, hogy ugyanezen kategóriába került a stabilizációról immár szertartásos emelkedettséggel szóló lengyel és magyar gazdaságpolitika is. Az árak tervbe vett letörésére egyik esetben sem került sor, sőt hazánkban az 1994-re már elért 18 százalékos szint újbóli elérését 1997-re több szakértő is túl ambiciózusnak véli. Lengyelországban sem megy az infláció az idén 20 százalék alá, ámde ez a jelenség a termelés dinamikus bővülésével társul, így könnyebben érthető és társadalmi értelemben könnyebben is igazolható.
Tarka képet mutat a munkanélküliség alakulása. Egyfelől több gyorsan növekvő ország, így Szlovákia, Lengyelország és Szlovénia esetében a GDP növekedése nem járt együtt azzal a hatással, amit többen automatikusnak, s a növekedés legfőbb jótéteményének vélnek: a munkahelyteremtéssel. Ezzel szemben Romániában és Magyarországon a munkapiaci szabályok és a szakszervezetek gyenge kötőereje folytán a dinamika az álláskínálat és a foglalkoztatás bővülésével járt. Külön eset Cseh- és Oroszország. Előbbiben a – tulajdonváltási módszerek összefüggésében is – elhúzódó szerkezetváltás 3 százalék alatti munkanélküliséget eredményezett, míg utóbbi esetben a termelés elhúzódó visszaesése mellett az ismét tömegessé vált bér-nemfizetés a foglalkoztatás erőteljes csökkenésére vezetett.
Nem kevésbé lényeges új jelenségek mutatkoznak a fejlődés szerkezeti elemeiben is. Ezek közül kiemelhető a mezőgazdaság szerepe. Az egykori NDK-k és Magyarországot leszámítva a mezőgazdaság az a terület, amit az átalakulás a legkevésbé érintett. Lengyelországban tovább él és jelentős hatalmi képviselettel bír a versenyképtelen kisparaszti birtok, ahol a lakosságnak még mindig egyötöde talál megélhetést. Romániában és Ukrajnában az átalakulás megrázkódtatásai elől sokan a falvakban kerestek menedéket, így a román agrárium a foglalkoztatottak mintegy harmadának ad megélhetést. Ez egész más minőség, mint ami az EU-ban kialakult, már pusztán mennyiségi arányából adódóan is. A baltiakat leszámítva a szovjet utódállamokban a kolhozrendszer tovább él és “virul”. A baltiak közül ki-emelhető az észt gyakorlat, ahol a maximálisan nyitott kereskedelempolitika nem adott alkalmat arra, hogy az új tulajdonosok érdekképviseletei az EU-ban megszokott agrárprotekcionista eljárásokat bevezesse.
A beruházások területén Magyarország kivételével továbbra is az állami akarat a perdöntő a befektetési hajlam alakításában. Ez közvetlenül adódik abból, hogy a nagyvállalati szektor korszerűsítésére képes, jelentős összegű külföldi működőtőke fele jut hazánkra, s a másik felén osztozott az összes többi rendszerváltoztató állam. Utóbbiak közül több – így Csehország, Szlovénia, Oroszország, Fehéroroszország – törvényhozási szinten sem nagyon pártolja a külföldiek tulajdonszerzését, így ennek korlátozottsága nem meglepő. Valódi – nem német – külföldi pedig a túlértékelt bérek és az erős márka miatt keletnémet cégeket rendszerint nem vett meg.
Ez azt jelenti, hogy Németország keleti tartományaiban az organikus magánszektor kiépülése el se indult, s a preferenciális időszak elmúltával a nyugati cégek befektetései is elmaradnak. A többi országban az organikus magánszektor jellemzően a kisvállalati körben maradt, esetleg jelentős középvállalkozások is megjelentek, ámde a nagyvállalati kör államfüggő maradt. Ez nem sok jót ígér a makrogazdasági teljesítmény és a makroökonómiai hatékonyság szempontjából közép- és hosszú távon.
Az említett nehézséget fokozza, hogy a pénzügyi közvetítőrendszerben nem jött létre az az áttörés, amit a radikális rendszer-átalakító tervezetek, főleg a kuponos módszer hívei vártak. A cseh bankcsődsorozat nyíltan, a lengyel bankösszevonási politika burkoltan, az orosz bankszektorban fölerősödő koncentráció pedig szélsőséges spontaneitással mutat rá ennek – az eddig szőnyeg alá söpört – kérdésnek krónikus megoldatlanságára. Márpedig pénzügyi közvetítés híján a megtakarításból nem lesz beruházás, az eszközök korábbinál hatékonyabb allokációját a hitelkérelmezők tulajdoni lapjának átírásától várni bizony kissé együgyű megközelítésnek bizonyulhat. Mivel Magyarország és Észtország kivételével minden rendszerváltó ország korlátozza a külföldiek behatolását pénzügyi szektorába, az említett szűk keresztmetszetek spontán feloldódására évtizedes várakozási időt indokolt valószínűsítenünk.
A korai rendszerváltoztató tervezetekben az átalakulás alfájának és ómegájának tekintett tulajdonosváltozás is gyakorta töredékes, felemás vagy éppen eltorzult lett. A leggyakoribb az, amikor – főleg a tömeges privatizációs és a kedvezményes kivásárlási technikáknál – a tulajdonosváltozás formális. Ezzel egyenértékű a régi vállalatvezetést pozíciójában külső kontroll nélkül megerősítő átalakulás útja is. Ez főleg abból következik, hogy a valódi vállalati bukások esélye, különösen a nagyszervezetek körében igen csekély maradt. A csődeljárási törvények elfogadásával és a tulajdoni átírásokkal ki lehetett pipálni némely nemzetközi szervezetek és hitelezők kívánságlistájának jeles pontjait, ám a valós hatalmi viszonyok átrendezésétől gyakorta óvakodtak. Csőd- és fölszámolási eljárások híján nincs “exit”, azaz a piacról való kilépés, s a büntető szankció híján a piactisztításra várni hiábavalóság. Menedzseri piac sem fog működni, s a termelési tényezőknek korábbinál hatékonyabb kombinálására, az átalakult cégek önálló és főleg felelős gazdálkodására sem lehet számítani, méghozzá hosszabb idő távlatában sem.
Kezdeteknél tart az államháztartási reform. A közpénzekkel való gazdálkodás, a közvagyon működtetése nem vált a korábbiaknál sem átláthatóbbá, sem eredményesebbé. A kiadáscsökkentésre szorítkozó “reformkezdeményezések” természetesen a régi struktúrákat tették még merevebbekké.
Minél inkább a fűnyíróelv érvényesült, annál kisebbé vált a hitele és az esélye a valódi, új struktúrát célzó átrendeződéseknek, azaz a reformnak. A cseh egészségügyi rendszer “piacosítása” néhány hónap után súlyos működési zavarokhoz és a reform állítólagos nyertesinek, az orvosoknak a tiltakozásához vezetett. Lengyelországban a nyugdíjreform terve óriási felzúdulást váltott ki, bár a GDP-hez képest az ország majd háromszor (!) annyit költ transzferekre, mint az Egyesült Államok. Magyarországon a megszorításokon túlmutató intézkedéseket megalapozó műhelymunkát közel egy éve az államigazgatás rögtönzése helyettesíti. Miközben röpködnek az ágyszámok és a tanterem-kihasználtsági mutatók, kiérlelt, megvitatott, hosszú távú koncepciók ma sem ismeretesek. Több országban a nemzetközi állampénzügyi statisztika, a GFS előírásainak mellőzésével készülnek a kimutatások. Utóbbi esetekben a nemzetközi összehasonlítások alapjául szolgáló kiinduló információk is sok esetben értelmezhetetlenek, vagy nem vethetők egybe más országokéval. Különösen igaz ez olyan országokra, ahol a számviteli előírások lehetőséget adnak más országokban tiltott megoldásokra, illetve profitkimutatásra.
A szerkezeti visszásságok átvezetnek a minőségi problémákhoz. Itt különféle mélységű kérdések merülnek föl. A legelső a folyamatok fenntarthatóságának kérdése. Mennyi ideig valószínű a 30 százalék körüli infláció Oroszországban? Meddig tartható fenn a horvát defláció, ha közben a vállalatok átalakulása és a bankrendszer magánosítása egy helyben jár? Meddig tarthatók az 1994-95. évi növekedési adatok a beruházások makro-hatékonyságát megalapozó, az allokációt javító lépések híján? A második kérdéskör a magánosítással létrejött vállalati közeg minőségére irányul. Ha ugyanis nem jött létre a vállalatvezetés fölötti külső ellenőrzés, és a csőd/felszámolás szankciója sem komoly veszély, akkor a gazdálkodás hatékonysága hosszabb távon aligha javul meg. Így is lehet olvasni az állami és a magáncégek hasonló hatékonyságát kimutató lengyel, magyar és orosz felmérések eredményeit. Az említett felismerés már megjelenik az átalakuló országok többségét jellemző csekély tőkevonzási képességben. Ugyanis nem a makromutatók, az üzleti közeg minősége dönti el, hogy jó befektetési célpont-e egy-egy ország. Azok az országok pedig, ahova a nemzetközi tőke nem áramlik, aligha léphetnek be a vállalatközi munkamegosztás uralta fejlettebb ágazatok nemzetközi cseréjébe: világgazdasági lemaradásuk nem kerülhető el, méghozzá rövid távú mutatóiktól és megítélésüktől függetlenül.
Minőségi kérdés az, hogy a kelet-európai piacgazdaság inkább a maffiagazdaság vagy inkább a versenypiac jellegzetességeivel közelíthető. A vállalkozások kriminalizálódása, az államigazgatást sok helyütt fertőző korrupció, a közhatalom már-már bevetté váló önkényeskedése hosszabb távon behozhatatlan versenyhátrányok forrásává válik. Az utóbbi megítélésétől függ, hogy a globális munkamegosztás mely lépcsőfokára utalja a nemzetközi piac az egyes átalakulókat. Az pedig, hogy kiket milyen nemzetközi klubba vesznek föl, az elmondottaktól korántsem független.
Ezzel eljutottunk az átalakulás újabb szeletét jelentő modernizációs elemek létéhez vagy nem létéhez. Ahol az OECD-térségre jobban hasonlító megoldások kerülnek túlsúlyba, ott válik a növekedés fenntarthatóvá, ott jönnek létre az EU-klubtagság feltételei, s így az önmagát erősítő arányos kör valósággá válhat. Ezzel azonban az “öntörvényüket követők” számára a növekedés elégtelennek bizonyulhat a területi és a társadalmi feszültségek oldásához. A GDP-mutató sok régió és nagy tömegű ember számára nem hoz semmilyen hozadékot. Sőt, a korábbi időszak posványos, bizonyítottan fejlődésképtelen, ámde kétségtelenül mindenkit egyenlően érintő kiszámíthatósága kifejezetten értékké válik az új világ rendetlenségével, kiszámíthatatlanságával, igazságtalanságával és tüntető különbségeivel szemben. A kormányzati kudarcok sorozata – az infláció fönnmaradásától a közjavak pusztulásán át a közbiztonság leépüléséig – megérleli és tömegessé teszi a nosztalgiát. S ha egyik politikai erő hiába ígérte meg a kipárnázott visszmenetet, majd a spektrum másik szélén kell keresni egy másikat. A fejlődő világban az “iszlám forradalom” jelszava alatt végbement demodernizációs hullám szinte kivétel nélkül azokat az országokat érte el, ahol meglódult ugyan a gazdasági-társadalmi fejlődés, ámde a növekedés jellege és a hozadék elosztása nem bizonyult elfogadhatónak a társadalom jó része számára. S ha az iszlám a rendszerváltók körében nem is válik jeles társadalomformáló erővé, a különféle színezetű populizmusoknak előtörténete és fogadókészsége is van.
És épp ez teszi reálissá a rendszervisszaváltás perspektíváját is. Nem arról van szó, hogy a totális rend, vagy a szovjet birodalom bármely konstrukcióban föltámadhatna. Arról azonban igen, hogy az OECD-jellegű, nyugatos társadalmat és gazdaságot megcélzott 1989. évi forradalmak és az azt követő átalakulások a posztszocialista térség számos országában egész más eredményre vezethetnek. Szerbiától Fehéroroszországig szinte tetszés szerint sorolhatók azok a fejlemények, amelyek az autoriter, államközpontú megoldások tartósulását kézzelfogható közelségbe hozták.
Az elmondottakból már belátható, hogy a rendszerváltozás miért nem tekinthető “átmenetnek” elvi értelemben sem: kimenetele, végpontja korántsem előre adott. Míg Németországban befejeződött, Kínában vagy Tadzsikisztánban még el sem kezdődött. Jó két tucat ország tartozik abba a csoportba, ahol a végkifejlet jellege még nyílt, a küzdelem nem lefutott. Ezekben az országokban különösen nagy a felelősségük azoknak, akik a külvilágnak szánt terv-túlteljesítési jelentéseket, például a magánosítás vagy az államháztartási reform ügyében készpénznek veszik, s a folyamatot lezártnak nyilvánítják. Nem kevésbé súlyos azok felelőssége, akik energiájukat a még meg sem indult reformok lejáratására, fölösleges vagy netán káros voltuk bizonygatására tartalékolják. Pedig az átalakulásnak csak a zsánere, a normája tudható, részletei, útjai, egy-egy ország adottságához illesztendő megoldásai az illető ország gondolkodó elméinek feladatául marad.
Minél elvontabbnak, halaszthatóbbnak véli egy kormányzat a rendszerváltozással megindult, ámde torzóként maradt reformok megvalósítását, minél inkább a napi jövedelem- és pozíció- újraelosztás tölti ki minden idejét, annál nagyobb a felelőssége a kedvezőtlen végkimenetelért. A gyenge teljesítménye vagy szavahihetetlensége miatt az EU-klubból kimaradók körében pedig, ha nem is elkerülhetetlen, ámde nagyon valószínű távlat – a rendszervisszaváltásé. Hatékonysági érvekkel ugyanis nehéz fölvenni a küzdelmet a történelem és a gazdasági rendszerek belső logikája ellenében.
(A szerző az Európai Gazdaság-összehasonlító Társaság – EACES – alelnöke.)
