A Fal leomlása óta eltelt öt év alatt a “virágzó német táj” álmát felváltotta az a rémálom, hogy az egykori keleti tartományok új európai “mezzogiornóvá”, olasz típusú “keleti déllé” válnak. A legnagyobb gondot a keletnémet gazdaság alacsony termelési kapacitása jelenti.
Az alapkérdés a Financial Times szerint az, hogy az új tartományok termelése a fogyasztásnak csak kétharmada, tehát a termelési hiány 1995-ben körülbelül 220 milliárd márka volt. Noha a két gazdaság fúziója óta eltelt hat év alatt majdnem 700 milliárd márka áramlott át nyugatról, a keleti ipari bázis még mindig sokkal véznább, mint Németország többi részében. (Az ipari kapacitás hiányának nyomása húzódott meg az olyan akciók mögött, mint amikor Sachsen-Anhalt kormánya – dacolva az EU bizottságával – engedély nélkül 241 millió márkás szubvenciót adott a Volkswagennek két autógyár befejezéséhez.)
Az ilyen lépések másik oka, hogy a hivatalos keleti munkanélküliségi ráta 15 százalék, azaz az országos átlagnál 50 százalékkal magasabb. Sokan – a munkaerő további 7-8 százaléka – nem szerepelnek a munkanélküliek nyilvántartásában, mivel a kormány munkahelyteremtő programjaiban vesznek részt, amelyeket Bonn az évezred végére fokozatosan meg akar szüntetni.
A keleti GDP az első negyedévben 2,5 százalékkal esett vissza, míg az ország egészében csak 0,5 százalékkal. A DIW berlini gazdaságkutató intézet előrejelzése szerint jövőre a növekedés keleten csak 1 százalék lesz, elmaradva az egész országra prognosztizált 1-1,5 százaléktól.
Udo Ludwig, a Hallei Gazdaságkutató Intézet (IWH) munkatársa szerint a térség problémáit az építőipartól való túlzott függésben lehet összefoglalni. A termelőágazatok részesedése az egész Németországhoz viszonyítva alacsony, hiszen ott a termelő- és energiaipari ágazatok a GDP-nek majdnem 30 százalékát adják.
Túl egyszerű lenne azonban teljesen sötét képet festeni az új tartományokról. A keletnémet fellendülést gátló körülményeket lassanként korrigálják. Klaus Schucht, Sachsen-Anhalt szociáldemokrata gazdasági minisztere így nyilatkozott a Financial Timesnak: “A kelet problémái kezelhetőek, de türelmesnek kell lennünk. És bár azt mondjuk, hogy félúton vagyunk Kelet-Németország újjáépítésében, a második szakasz sokkal hosszabb ideig fog tartani.”
A bonni gazdasági minisztérium számára három vezető kutatóintézet által készített jelentés arra a következtetésre jutott, hogy a keletnémet gazdaság jó része még mindig nem versenyképes. A legnyilvánvalóbb tünetek közé tartozik az alacsony termelékenység, a termékeladás nehézsége és a pénzügyi gondok.
Az egy termelési egységre jutó munkaerőköltség például a hajdani NDK-ban átlagosan egyharmaddal több volt, mint Nyugat-Németországban, noha a nettó fizetés jóval alacsonyabb keleten. A szerkezetváltással és a modernizációval nem nőtt arányosan a profit. A beruházási volumen még mindig elmaradt a nyugatnémet mögött: a térség 750 milliárd márka értékűre becsült tőkeállománya egy lakosra vetítve fele a nyugat-németországinak.
A helyi gyárak rendszerint nehezen tudnak piaci részesedést szerezni a térségen kívül, tehát a régi NSZK-ban. A kutatóintézetek ezt azzal indokolták, hogy keleti termékek zömének “nincs vonzó, korszerű külleme”.
A keleti tartományok túlélésért folytatott harcában egyelőre döntő fontosságú tényező a nyugatnémet szint alatti munkabér, az alacsonyabb nem bérjellegű munkaerőköltség és a munkában mutatott nagyobb rugalmasság. Számos vállalat kilépett a munkaadói szövetségekből, hogy ne kelljen az országos szakszervezeti megállapodásokban szereplő béreket fizetnie. Más cégek a költségcsökkenés érdekében a helyi munkástanácsokkal kötöttek béralkukat.
A BASF schwarzheidei leányvállalata elvben kitart a központi bértárgyalások rendszere mellett – de az I. G. Chemiével, az egyik legmérsékeltebb német szakszervezettel olyan megállapodást kötött, amely szerint Schwarzheidében az alapbér a nyugatinak 75 százaléka, az összes bérköltség pedig a 60 százaléka.
A keleti tartományok vállalatai szerint ez szükségszerűen távlati bérstratégia, Michael Becker, az említett BASF-üzem vezérigazgatója így arra figyelmeztet, hogy a bérkülönbséget fenn kell tartani. “A következő évek megállapodásai döntik el, hogy tudunk-e versenyezni a többi európai BASF-üzemmel. Nagy mennyiségű olyan beruházás jön hozzánk, amely korábban Ludwigshafenbe (a BASF nyugat-németországi központja) ment volna. De akkor már nem állunk biztos talajon, ha Spanyolországhoz és különösen Angliához hasonlítjuk magunkat.”
Becker hozzáteszi: ez a stratégia bebizonyította, hogy lehet ipari bázist építeni Kelet-Németországban. 1,3 milliárd márkás beruházással 2200 munkahelyet teremtettek és az üzem a BASF minden európai telepével állja a versenyt. A munkáslétszám viszont csak a fele annak a 4900-nak, amivel a BASF 1990-ben átvette az üzemet – és a térségben a munkanélküliség 23 százalék körül mozog. Ez mindenképpen olyan “üzenetet” közvetít, amely Közép-Kelet-Európának is szól. Nevezetesen, hogy – Becker szavaival – “az utóbbi évek túlzott reményeit a valósághoz kell igazítani. Nem tarthatóak tovább azok a várakozások, amelyeket az a gondolat szült, hogy a kelet-németországi átépítés gyorsan és ingyen végrehajtható”.
Egyetértés van tehát abban, hogy nincs gyors megoldás. Hiszen még Nyugat-Németországban is sok évig komoly regionális jövedelemkülönbségek léteztek. Lehet, hogy még öt év múlva is lesznek olyan különbségek, amelyek csak 30 alatt szüntethetőek meg. A lényeg az, hogy az ipar részesedését a német keleti tartományok GDP-jében a mostani 18 százalékról viszonylag gyorsan 25 százalékra emeljék.
