(Figyelő 1996/27.)
Komoly hiányérzet fogott el, amikor a jövedéki termékek forgalmazásának s forgalmazásuk utáni adózásának hatósági tapasztalatairól szóló cikket elolvastam. Épp az Önök lapja tette szóvá korábban, hogy az illetékes hatóságok nem mutatkoztak túl következetesnek az ilyen típusú köztartozások behajtásában.
A nyilvánosság számára hozzáférhető az a jelentés, amit az Állami Számvevőszék készített a Vám- és Pénzügyőrség működéséről. A dokumentum az 1995 elejéig végzett hatósági munkát értékelte. Mindennél árulkodóbb az rész, amely a jövedéki körben végzett VPOP-s ellenőrzésekről, továbbá a kiszabott bírságokról és azok behajtásáról szól. Eszerint a jövedéki körben kiszabott és jogerőssé vált bírságok alig egy tizedét fizették be önként az államkasszába az adósok. Ilyenkor nyilván végrehajtást rendel el a hatóság. A gyakorlatban ez nem volt ilyen nyilvánvaló, ugyanis az derült ki, hogy a VPOP többnyire elmulasztotta megindítani a végrehajtási eljárásokat. Ennél szomorúbb az, hogy emlékezetem szerint még egyetlen nyilvános fórumon sem számoltatták el a VPOP vezetőit arról, hogy miért voltak ilyen elnézőek az adósokkal. Ebben a helyzetben tulajdonképpen csak a kockázatvállalási hajlandóságtól, a kalandvágytól függ, hogy valaki belevág-e egy kis jövedéki bizniszbe.
Számtalan nyilatkozatot ismerünk, amelyben politikai vezetők a feketegazdaság elleni küzdelemről beszélnek. Akkor lehetne igazán komolyan venni a nyilatkozatokat, ha azokat egymással koherens döntések követnék. A jövedéki termékek körében, az azokkal való kül- és belkereskedésben ráadásul nem is lenne boszorkányos dolog az ellenőrzés szigorítása. Nyugat-Európa több államában már a cégbejegyzés alkalmával, a tevékenységi körök meghatározásánal megszűrik azokat, akik bizonyos, államilag fokozottan ellenőrzött termékkörrel foglalkoznak. A minimum több esetben az, hogy be sem jegyzik azoknak az alapítóknak a cégét, akiknek korábban az állammal szemben tartozásuk volt, s ezt a tartozást hatósági úton kellett behajtani tőlük. Az is a lehetséges megoldások között van, hogy a jövedéki termékkel foglalkozó cégek bejegyzési feltétele, hogy kiterjedt engedélyezési eljáráson essenek át. Aztán szóba jöhetne megfelelő zálogtőke elkülönítése vagy bizonyos tőkeméret az alapításkor, s ezzel megelőzhetnék azt, hogy 1 millió forintos törzstőkéjű korlátolt felelősségű társaságok tízmilliárdos havi tételekben kereskedjenek kőolajjal, majd egyik napról a másikra “kiürüljenek”.
Hosszan lehetne példálózni a lehetőségekkel. Talán fölösleges. Alig látni olyan jelet, amely azt mutatná, hogy az állami döntéshozók hasonló alternatívákat mérlegelnének. Az állam úgy viselkedik, mintha eszköztelen lenne a jogsértőkkel szemben, miközben egyáltalán nem az. Legfeljebb nem akar tanulni a mások példájából, vagy fantáziátlan. Rosszabbra nem is merek gondolni.
KÁLMÁN FERENC, BUDAPEST
