A rendszerváltás óta eltelt alig valamivel több mint fél évtizedben a kelet-közép-európai országok közül a leglátványosabb változáson minden bizonnyal Lengyelország ment keresztül. A magyar turisták emlékezetében még élénken él az egészen 1989-ig működött jegyrendszer, az üres boltok, a szédítő infláció és a magukat Európa-szerte utcai feketekereskedelemmel fenntartó lengyelek emléke. Nos, a Leszek Balcerowicz volt pénzügyminiszter nevével fémjelzett gazdasági sokkterápiának köszönhetően mára mindez nyomtalanul eltűnt.
A legnépesebb kelet-közép-európai országban a nemzetközi pénzintézetek egyöntetű véleménye szerint is kedvező a makroökonómiai helyzet. A térségben a lengyeleké a legdinamikusabban fejlődő gazdaság, igen jók az ország külkereskedelmi pozíciói, s megnyugtató a devizatartalékok nagysága is. A növekvő külföldi befektetések, az emelkedő reáljövedelmek és a csökkenő munkanélküliség mellett szinte az egyetlen kedvezőtlen tendencia a még mindig magas infláció.
Az 1993. év óta kormányzó, s a Lengyel Parasztpárttal koalíciót alkotó Demokratikus Baloldali Szövetség gazdasági programja lényegében a Balcerowicz által megkezdett liberális reformok következetes folytatása, s azt ígéri, hogy még az 1997-ig tartó kormányzati ciklus alatt megoldja a legégetőbb gazdasági gondokat. Ezek közé elsősorban a nyugdíj- és egészségbiztosítási reformot, a privatizáció felgyorsítását és az infrastruktúra-fejlesztést sorolják.
Tervek és kilátások
Kompromisszum a növekedéspárti gazdaságpolitika és a szociális igények kielégítésére irányuló nyomás között – ezzel jellemezhető az idei lengyel költségvetés. A sarokszámokat tanulmányozva úgy tűnik, hogy a büdzsé tervezői bizakodással tekintettek az 1996-os esztendő elé. A legfontosabb makroökonómiai mutatók közül az első helyen a GDP 5,5-6 százalékos növekedését és a befektetések 8,5 százalékos bővülését irányozták elő az állami költségvetésben. A kormány 85 milliárd zlotys hiánnyal kalkulál, ami a hazai össztermék 2,8 százalékának felel meg. A tervek szerint a bruttó reálbérek 3,3 – az állami, költségvetési szférában 5,5 – százalékkal nőnek. A nyugdíjak reálértéke ugyanakkor 2,7, míg a munkanélküli-járuléké 5,4 százalékkal lenne magasabb, mint tavaly. A kormányzat azt tűzte ki célul, hogy 1996-ban 17 százalékosra csökkenti az inflációt. Grzegorz Kolodk pénzügyminiszter az év legnagyobb feladatának egyébként a nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszer reformjának megkezdését, valamint a privatizáció felgyorsítását nevezte.
A szép tervek idáig részben igazolódni is látszanak, hiszen a statisztikák szerint Lengyelországban az ipari termelés 1996 első negyedévében 8,2 százalékkal volt magasabb a megelőző esztendő azonos időszakánál. Tovább emelkedtek a reáljövedelmek, nőtt a nyugdíjak reálértéke, s ismét gyarapodtak a lakossági megtakarítások. Januártól áprilisig éppen a fogyasztás növekedése volt a gazdaság fő motorja. Az állami statisztikai hivatal szerint az összességében kedvező tendencia a második negyedévben is folytatódik.
Növekedés és infláció
A lengyel gazdaság első negyedéves teljesítményének tükrében azonban egymásnak egyre ellentmondóbb előrejelzések is napvilágot látnak. A legnagyobb vitát az infláció várható alakulása váltja ki, mivel a szakértők többsége ma úgy tartja, hogy a kormányprognózisban szereplő 17 százalékos szintet nagyon nehéz, sőt lehetetlen lesz betartani.
A gdanski Piacgazdasági Kutató Intézet a tavalyi 7 százalékkal szemben 1996-ra csupán 5 százalékos GDP-növekedést jelzett előre az év elején. Az első negyedéves adatok birtokában ezt most 4,8 százalékra módosította. Az indoklás szerint a korábbi kalkuláció egyrészt nem számolt az igen hosszúra nyúlt tél miatti veszteségekkel, másrészt pedig a nyugati gazdaságokban visszaeső konjunktúrával. A legfrissebb elemzések szerint például a lengyel export az idén csupán 5,6 százalékkal növekszik, szemben a tavalyi 15 százalékkal.
A kormány által tervezett 17 százalékos infláció túlzottan optimista célkitűzés, a realitásokat figyelembe véve ez az érték jóval közelebb lesz a 20 százalékhoz – vélik a gdanski intézet munkatársai.
Kétségtelen, hogy a nyugtalanító jelek egyre szaporodnak: az infláció az év első négy hónapja alatt egész évre vetítve hivatalosan 20,5 százalékos volt, az államkassza hiánya a negyedév végére elérte a 3,96 milliárd zlotyt, ami az egész évre tervezett deficit 41,7 százalékának felel meg. Ehhez jön a jelenleg 1,5 milliárd dollárnál tartó külkereskedelmi deficit.
A munkanélküliség tekintetében az adatok valamivel kedvezőbbek. Áprilisban 2 százalékkal, azaz 55 ezer fővel csökkent az állástalanok száma, így a munkanélküliségi ráta 15,1 százalékra mérséklődött.
Árak és bérek
A lengyel gazdasági átalakulás során a tavalyi immár a második olyan esztendő volt, amikor a munkavállalók anyagi helyzetében számottevő javulás következett be. A havi bruttó átlagbérek az első negyedéves számadatok szerint elérték a 842 zlotyt, ami 318 dollárnak felel meg. (Összehasonlításul: a márciusi magyar bruttó átlagbérek 45 012 forintot tettek ki, ami körülbelül 306 dollárnak felel meg.) Figyelemre méltó, hogy ez az összeg 33 százalékkal haladja meg az egy évvel korábbi átlagbéreket, miközben 1995-ben az áruk és szolgáltatások csupán 27,8 százalékkal drágultak. Lengyelországban tehát tavaly mintegy 5 százalékos reálbér-növekedést regisztráltak, ami a kelet-európai térségben igen jó eredménynek számít.
A jövedelmek kedvező alakulása ellenére meg kell említeni, hogy a tavalyi bérek reálértéke néhány tizedszázalékkal még mindig elmarad az 1989 előttitől. A lakosság számára komoly változás volt a személyi jövedelemadó-rendszer 1993-as bevezetése is, amely tavaly például, a bevételek nagyságától függően, 21-33 illetve 45 százalékkal csökkentette a bruttó béreket.
A pénz
1995-től Lengyelországban véget ért az az időszak, amikor egy egyszerű bevásárlásnál is százezrekkel, illetve milliókkal kellett számolni. A rendszerváltást követő kormányok gyorsan tisztába jöttek azzal, hogy a gazdasági fejlődés egyik komoly akadálya lehet a nyolcvanas évek hiperinflációjában elértéktelenedett nemzeti valuta.
A pénzügyi kormányzat végül a pénzreform mellett döntött, s 1995. január 1-jével bevezette az új zlotyt, amelyből 1 most körülbelül 57 forintot ér. Az új pénznek, valamint a szigorú monetáris és árfolyam-politikának köszönhetően az elmúlt csaknem másfél év alatt komoly eredményeket sikerült felmutatni, a zloty dollárhoz viszonyított értéke például nem egészen tíz százalékkal változott, ami persze részben az amerikai valuta gyengélkedésének is köszönhető.
Az infrastruktúra
A nyolcvanas évek gazdasági hanyatlása Lengyelországban a legjobban az infrastruktúrára nyomta rá a bélyegét. Még Magyarországgal vagy például Csehországgal összehasonlítva is szembeötlő az úthálózat, a távközlés vagy az épített környezet szomorú állapota. A lepusztult közúti infrastruktúrára fordítható pénzösszegek még az állagmegóváshoz sem elegendőek.
A korszerű úthálózathoz hozzátartozó autópályákból az elmúlt fél évszázadban mindössze néhány száz kilométernyi épült meg, ráadásul a több, egymástól független, rövid szakasz nem alkot összefüggő hálózatot. A kormányzat által megfogalmazott nagyszabású autópálya-építési tervek szerint tizenöt év alatt 2,5 ezer kilométer sztráda megépítésére van szükség, ami 6-8 milliárd dollárt emészt majd fel. A pénzt a költségvetési források mellett külföldi hitelekből, illetve koncesszióból kívánják előteremteni. Egyelőre azonban még az sincs véglegesen eldöntve, hogy elsőként az észak-déli vagy a kelet-nyugati transzeurópai nyomvonal megépítéséhez kezdjenek hozzá. A munkálatok megkezdését mindenesetre erősen nehezíteni fogja, hogy a szükséges telek-kisajátítások várhatóan mintegy 150 ezer, jobbára mezőgazdaságból élő embert érintenek.
Telefon-ellátottság tekintetében Lengyelország az európai sereghajtók között van, ám az utóbbi néhány évben a változás már érzékelhető: egyre több otthont szerelnek fel telefonokkal. A nemzeti távközlési társaság privatizációja ugyan még előkészületi stádiumban sincs, ám a helyi összeköttetések terén már jelen vannak a koncessziós alapon működő magáncégek. A többi közép-európai országhoz képest enyhe késéssel az idén ősszel útjára indul a lengyel GSM mobiltelefon-szolgáltatás is.
Ingatlanpiac
Az országban immár több mint három éve folyamatosan csökken az újonnan átadott lakások száma, s az építőanyagok és a használt lakások kínálatának rendkívül látványos bővülése ellenére az átlagember számára szinte kilátástalan vállalkozás egy új lakás megszerzése. Érdeklődés ugyan van, ám a kínálatból egyrészt éppen a legnépszerűbb közepes méretű lakások hiányoznak, másrészt pedig fizetőképes vásárlóerő hiányában igen kevesen tartják kifizetődő vállalkozásnak a lakásépítést. Ez a legjobban abban mutatkozik meg, hogy szemben az 1992. évvel, amikor 80 ezren költözhettek új otthonokba, az idei prognózisok már csupán nem egészen 40 ezer lakás felépítésével számolnak.
A szakértők szerint az építési piac fellendülésének még nem értek meg a feltételei, a lengyel gazdaság igen figyelemreméltó eredményei ellenére a lakosság túlnyomó része, s főleg a fiatalok számára az új lakás egyelőre csupán álom. Az állapotokat jól tükrözi, hogy az európai országok közül Lengyelországban a legrosszabb a lakásellátottsági arány: 1000 lakosra mindössze 295 lakás jut. (Ugyanez az érték Litvániában 310, Oroszországban 330, Magyarországon 380, Észtországban 410, a fejlett nyugati államokról nem is beszélve.)
Privatizáció
A privatizáció szempontjából Lengyelországban igencsak meggyőző üzletkötésekkel indult az 1996-os esztendő. A tulajdoni átalakulásért felelős minisztérium az idei évre vonatkozó hangzatos elképzelések komolyságát nem is támaszthatta volna alá ékesebben, mint az eddigi legnagyobb készpénzes privatizációs tranzakció január végi aláírásával. A Philip Morris 227 millió dolláros befektetéséről van szó: az amerikai cég ennyit fizetett a krakkói dohánygyár 33 százalékos részvénycsomagjának megszerzéséért. Úgy tűnik azonban, Wieslaw Kaczmarek privatizációs miniszter kétséget sem kíván hagyni az iránt, hogy az 1996-ra előirányzott 1,8 milliárd dollárnyi privatizációs bevétel nem túlzó elképzelés, hiszen pár nappal később a poznani dohánygyárat adta el 130 millióért a német Reemtsma konszernnek, majd két gumiipari vállalatot értékesített a világ legnagyobbjainak, a Good Yearnek és a Michelinnek.
A Kaczmarek által kidolgozott privatizációs politika egyébként éppen az idei esztendőre helyezi a fő hangsúlyt. A várakozások szerint ez lesz az utolsó év, amikor a költségvetés komolyabb és még növekvő privatizációs bevételekre számíthat, ugyanis a legígéretesebb cégek rövidesen elfogynak. Az idén megtörténnek az első konkrét lépések a LOT nemzeti légitársaság és a TP SA. állami telefontársaság privatizációja ügyében is. Lengyelország mindemellett újabb lépéseket tett az energetikai szektor magánosítása felé. Két olyan törvény – az energiatörvény és a kormánygaranciákról szóló törvény – is rövidesen életbe lép, amelyek jelentősen megkönnyítik a külföldi tőkebeáramlást.
Nem kellettek a bónok
Lengyelországban, csakúgy, mint a volt szocialista országok többségében, komoly társadalmi vita kíséri a privatizációs folyamatot. Alapvetően két szemlélet: a cseh módszerhez hasonló, az állampolgárokat közvetlenül vagyonhoz juttató magánosítás, illetve a központilag irányított tőkebevonásos privatizáció szembenállásáról van szó. Az előbbit a Szolidaritás szakszervezet és a konzervatív-nemzeti jobboldal, az utóbbit pedig a baloldali kormány támogatja. A vita eldöntésére az év elején a szavazóurnák elé szólították a lengyeleket. A február közepén megtartott népszavazást a Szolidaritás szakszervezet kérésére, hivatali idejének utolsó perceiben, még Lech Walesa államfő kezdeményezte. A referendum végül az alacsony részvételi arány miatt kudarcba fulladt, ám ennek ellenére számos tanulsággal szolgált. Íme a két koncepció dióhéjban:
A Szolidaritás “minden lengyelt vagyonhoz juttatni” jelszó alatt kidolgozott módszere értelmében valamennyi állampolgár ingyenesen úgynevezett privatizációs bónokat kapott volna, amelyek értékét az állami vagyon független szakértők által felbecsült nagysága határozta volna meg. A személyre szóló bónokat azonban a cseh módszertől eltérően nem lehetett volna szabadon értékesíteni; konkrét vagyonhoz csupán a bónok vállalati és banki részvényekre cserélése útján lehetett volna jutni, illetve az értéket beszámították volna például állami lakás vagy építési telek vásárlásakor.
Az ellentáborban több szakértő figyelmeztetett arra, hogy a vagyon valós értékét egyedül a piac képes elbírálni, ám a végösszeget jelentősen befolyásolhatja, hogy aligha minden állami vagyon piacképes. E vélekedést, s a baloldali kormány liberális privatizációs politikáját a lengyel gazdasági-üzleti szféra elsöprő többsége is támogatta. A kormány tehát az ingyenes vagyonosztás helyett az állampolgárok vagyonhoz juttatásának másik útját, az úgynevezett nemzeti befektetési alapokat ajánlotta. E programban jelképes összegű részvételi jegy kiváltásával bármely lengyel állampolgár részt vehet; igaz, a konstrukció a legjobb esetben sem kínál lehetőséget a nagy haszonszerzésre. Ennek ellenére eddig már 12 millióan vásárolták meg vagyonjegyüket.
Az eddig nyilvánosságot kapott elképzelések szerint Lengyelországban valójában nincs szó reprivatizációról, hanem inkább egyfajta kárpótlásról, amellyel az 1944-62 között ingatlanjuktól törvényellenesen megfosztott személyek sérelmét kívánják orvosolni. Reprivatizációról azért nem lehet beszélni, mert egykori vagyonát természetben senki nem kapja vissza.
Az eddigi felmérések szerint a lengyelországi kárpótlás mintegy 500 ezer állampolgárt érintene, s a várható igények végösszege elérheti a 20 milliárd új zlotyt, vagyis körülbelül ezermilliárd forintot.
Külföldi befektetések
Becslések szerint Lengyelországban csupán a GDP 2 százalékát állítják elő a külföldi érdekeltségű vállalatok (Csehországban ez az érték eléri a 4-5 százalékot, Magyarországon pedig meghaladja a 10 százalékot). A varsói privatizációs minisztérium szerint kedvező jel, hogy a költségvetésbe egyre több pénz folyik be a külföldi érdekeltséggel végbemenő privatizációs ügyletekből, s folyamatosan növekszenek a külföldiek befektetési kötelezettségvállalásai. Mindezek ellenére kormánykörökben általános a vélekedés, hogy a külföldi tőke a szükségesnél sokkal kisebb szerepet játszik Lengyelországban.
A magánosítási folyamat 1990 óta 3523 lengyel vállalatnál kezdődött meg, amelyek közül 994 alakult át egyszemélyes állami részvénytársasággá, 512 cég pedig bekerült a kisbefektetők számára fenntartott Nemzeti Befektetési Alapokba. Az eltelt hat évben mindössze 165 céget privatizáltak közvetlenül, köztük 81-ben vett részt stratégiai befektetőként a külföldi tőke. E cégeknél igen kedvezőek a tapasztalatok, többségük jelentős modernizáción, illetve szerkezetváltáson ment keresztül, piaci és pénzügyi helyzetük pedig stabilnak mondható. A leggyakoribb külföldi befektetők a németek, utánuk az amerikaiak, majd a franciák, az osztrákok és a britek következnek.
A pénzügyi tárca vezetője szerint egyébként a külföldi befektetők az idén mintegy 4 milliárd dollárnyi közvetlen tőkét fektetnek be különböző lengyelországi projektekbe. Tavaly 2,5 milliárd dollárnyi tőke áramlott az országba, s ezzel az 1989-es rendszerváltás óta – amint azt Cimoszewicz miniszterelnök egy múlt heti sajtókonferenciáján kiemelte – a külföldi befektetések teljes összege elérte a 8,5 milliárd dollárt.
Lényeges itt megemlíteni, hogy a lengyel statisztikák csupán az egymillió dollárnál magasabb összegű befektetéseket tartják nyilván, míg például Magyarországon az egészen apró összegeket is összeszámlálják.
Lengyel tőke külföldön
A különféle nehézségek ellenére a lengyel cégek az elmúlt néhány évben mintegy 150 millió dollárt fektettek be külföldön. Ez az adat természetesen nem tartalmazza az illegális tőkekiáramlást, ami a becslések szerint jóval meghaladja az említett összeget.
A hivatalos statisztikák szerint az országhatárokon kívül 5-6 ezer vállalkozás működik lengyel tőkével, közülük 4 ezer a szovjet utódállamokban. A 150 millió dollár fele ennek ellenére az Európai Unióba került, ahol jóval kevesebb, ám tőkeerősebb lengyel érdekeltségű vállalkozás jött létre. A legtöbb ilyen cég Németországban található, de közel 500 lengyel vállalat működik Nagy-Britanniában is.
Hitelek
Az eltelt öt esztendő alatt a nyugati kormányok és pénzügyi szervezetek összesen 7,7 milliárd dollárt kitevő hitelkeretet hagytak jóvá Lengyelország számára, többnyire ipar- és kereskedelemfejlesztési, illetve környezetvédelmi célokra. Az eddig megnyitott források összértéke meghaladja ugyan a 6,9 milliárd dollárt, ám ebből csupán 4,3 milliárdnyit vettek igénybe a lengyel cégek és intézmények.
A legjelentősebb hitelek nemzetközi pénzügyi szervezetektől, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banktól, illetve a Világbanktól érkeztek, az e két intézmény által nyújtott kölcsönök 3,6 milliárd dollárt tesznek ki. Az EBRD ezenkívül nemcsak mint hitelező, hanem mint befektető is fontos helyet foglal el.
Nemzetközi integráció
Lengyelország várhatóan júliusban csatlakozik az OECD-hez. A varsói kormány arra számít, hogy a felvétel az OECD vezetőségi tanácsának július 11-i párizsi ülésén megtörténik, majd az egyezmény ratifikációját követően az ország ősztől a gazdasági elit teljes jogú tagjává válik. A felvételi tárgyalások lezárásához már csak az OECD adóügyi bizottságának javaslatát kell megszerezni, ám nem kétséges, hogy az ehhez szükséges feltétel teljesülni fog, vagyis a lengyel szenátus a kijelölt időpontban, azaz május 23-án jóváhagyja a bankszámlák ellenőrizhetőségéről szóló törvénymódosítást.
A gazdasági világszervezet az utóbbi időben többször is dicsérte a lengyel erőfeszítéseket, ám egyúttal enyhe bírálat is elhangzott részükről a privatizáció visszafogottságát illetően, különös tekintettel a bank- és biztosítási szektorokra, valamint az energetikai és a távközlési ágazatra. A szakértők arra is emlékeztettek, hogy az illetékes bizottságon csak igen nehezen ment keresztül az a lengyel álláspont, miszerint a külföldi pénzintézetek és biztosítótársaságok csupán 1999-től nyithatnak fiókokat Lengyelországban.
A Világbank elemzése szerint az országnak különös figyelmet kell fordítania az infláció csökkentésére, a bányászati, a nehézipari és a mezőgazdasági szerkezetváltásra.
A lengyel bankrendszer bizonyos értelemben jobb helyzetben van, mint más kelet-közép-európai országokban, ugyanis sokkal kisebb a rossz, illetve behajthatatlan hitelállomány. Ennek ellenére a lengyel bankok sem jelenleg, sem a későbbiekben nem lesznek képesek versenybe szállni a külföldi pénzintézetekkel – vélekedett nemrégiben a Világbank alelnöke. Johannes Linn az inflációról szólva hangsúlyozta, hogy a 20 százalék körüli érték egy nagyon ingatag küszöböt jelent, amely nem ad kellő garanciát az inflációs ráta további csökkenésére, sőt még mindig magában hordozza az áremelkedések elszabadulásának lehetőségét. Amennyiben a kelet-európai országoknak ezt a veszélyt sikerül végérvényesen leküzdeniük, nem lesz komolyabb akadálya az Európai Unióba való belépésüknek – tette hozzá a rendkívül befolyásos szervezet vezetője.
