A ma csatlakozni kívánó országoknak tízéves felkészülési idő alatt kell elérniük azt az állapotot, ami megfelel az Európai Unióban (EU) érvényesülő normáknak. Ezt sugallja a Magyarországgal kötött társulási, az úgynevezett Európai Megállapodás, valamint a pontosabb útmutatást adó Fehér Könyv. A két dokumentumnak a belső piaccal, a letelepedéssel és a pénzügyi szolgáltatásokkal kapcsolatos követelményei lényegében a hatályos EU-normákat tükrözik.
Az 1994. február 1-jén hatályba lépett Európai Megállapodás az Európai Unió normáinak teljesítésére adott legfeljebb tízéves felkészülési időt két ötéves szakaszra bontja. A részletesebb ütemezést felvázoló Fehér Könyv az első szakaszra több EU-irányelv átvételét ajánlja a hitelintézetek szabályozása tekintetében (lásd keretes összefoglalónkat).
Azt az állapotot, amelyet a tagországok számára ma írnak elő az EU-direktívák, a csatlakozási előkészületek második szakaszában kell elérni. A Fehér Könyv öt direktívát sorol ide: a Második Bankdirektíva mellett a tőkemegfelelésről, az éves beszámolókról és a konszolidált mérlegekről, a nagykockázat vállalásáról, valamint a konszolidált alapú felügyeletről szólókat.
Közülük a legfontosabb az egységes pénzügyi piac létrejöttét szolgáló úgynevezett Második Bankdirektíva, amely a pénzügyi szolgáltatásnyújtás és letelepedés szabadságát garantálja. Ezt elsősorban az “egyetlen engedély” elve biztosítja, amely szerint bármely tagország olyan hitelintézete (fiókja és képviselete is), amelynek működését valamely tagországban engedélyeztek, bármely más tagországban is automatikusan engedélyezettnek minősül. A székhelyország szerinti szabályozás elve pedig lehetővé teszi, hogy a tagállamok bankjai más tagállamok ügyfelei számára saját országuk szabályai alapján nyújtsanak szolgáltatásokat.
Az EU-n kívüli, úgynevezett harmadik országok közül csak azoknak a bankjai működtethetnek fiókot vagy leánybankot az EU-n belül, amelyek viszonossági alapon ugyanazokat a feltételeket biztosítják. A viszonosság elvét teljesítő külső ország azonban élvezheti az egyetlen engedély előnyét: ha valamely tagországban jogosítványt kapott a letelepedésre, akkor bármely másik tagországban is működhet.
Hasonlóan fontos az értékpapír-befektetési szolgáltatásokra vonatkozó, 1996-ban hatályba lépett tőke-megfelelési direktíva, amely az ilyen tevékenységekkel foglalkozó cégek letelepedési és határon túlnyúló szolgáltatásnyújtási szabadságát szavatolja. Mivel nem intézményeket, hanem tevékenységeket szabályoz, az univerzális és specializált bankrendszerű országokban egyaránt alkalmazható.
A hatályos magyar pénzintézeti törvény sok szempontból megfelel a felkészülés első szakaszára előírt követelményeknek. Bár a saját tőkéről és a tőkemegfelelésről szóló európai direktívákhoz képest a számviteli különbségeken túlmutató eltérések is vannak, ezek kiküszöbölése nem jár jelentősebb nehézségekkel. Az óvatos bankműködést célzó szabályok összehangolása az EU normáival a tervezett hitelintézeti törvényben részben megtörténik (lásd Figyelő, 1996/20. szám), részben további harmonizációs feladat. A betétbiztosítás rendszere működik, a pénzmosás megakadályozására pedig a térségben elsőként alkotott törvényt a magyar parlament.
A hitelintézeti törvény tervezete a jelenleginél szigorúbb követelményeket támaszt a piacra lépő pénzügyi intézményekkel szemben. A valorizált minimális alaptőke-követelmények mellett fontos, hogy valamennyi pénzügyi intézmény alapítása és működése engedélyköteles lenne. Ez egyúttal véget vetne annak a kisbefektetők számára veszélyes helyzetnek, amikor bizonyos pénzügyi vállalkozások a felügyeleti ellenőrzést megkerülve nyújthatnak kockázatos pénzügyi szolgáltatásokat.
Továbbra sem nyithatna fiókot Magyarországon külföldi hitelintézet. Ez a szabály azonban a legfejlettebb országokat tömörítő OECD-vel való megállapodás értelmében csak 1997 végéig maradhat fenn. Ugyancsak az OECD-csatlakozás kényszerítette ki, hogy megszűnjön a külföldiek befolyásoló tulajdonszerzésének kormányengedélyhez kötése, ami egyúttal az úgynevezett “nemzeti elbánás” elvének érvényesítésében is jelentős előrelépés. Azonban mind a hatályos pénzintézeti, mind a tervezett hitelintézeti törvény tartalmaz még olyan – a pénzintézeti vezetőket érintő – rendelkezéseket, amelyek sérthetik e fontos elv érvényesülését.
Az alapítási követelmények mellett a pénzügyi intézmények működési feltételei is szigorodnának. A törvényjavaslat alapállása, hogy a betétesek fokozottabb védelme és a piac jobb szabályozottsága érdekében a nemzetközi normákhoz illeszkedő követelményeket támasszon a hatálya alá tartozó intézmények működésével szemben. Ezzel egyúttal további harmonizációs lépéseket tesz a belső hitelek, a kapcsolatban álló ügyfelek, a szavatolótőke összetételének meghatározásában, valamint a befektetések és a nagy kockázatok vállalásának szabályozásában.
Néhány eltérés azonban várhatóan továbbra is fennmarad. A szavatolótőkére vonatkozó szabályok még mindig valamivel enyhébb követelményeket támasztanának a hitelintézetekkel szemben: a tervezett törvény továbbra sem írná elő, hogy a szavatolótőke számítása során figyelembe vehető alárendelt kölcsöntőke nem haladhatja meg az alaptőke felét. A nagykockázat vállalásának szabályozása is puhább maradna a vonatkozó európai direktíváénál: az ottani 10 százalékkal szemben Magyarországban továbbra is a szavatolótőke 14 százaléka számítana nagykockázat vállalásának.
A betétbiztosítás újraszabályozása során várhatóan változatlan marad a kártalanítás összege. Ennek mértéke nem illeszkedik sem az Országos Betétbiztosítási Alapról szóló törvény csaknem három évvel ezelőtti megalkotása óta bekövetkezett pénzromláshoz, sem az EU-normákhoz; az alacsonyabb mérték az Alap szűkös forrásaira, valamint a válságos helyzetű bankok konszolidációjára fordított jelentős összegekre tekintettel indokolható.
Már a hatályos pénzintézeti törvény is jól közelített az EU-nak az óvatos működésre vonatkozó, úgynevezett prudenciális előírásaihoz. A tervezett hitelintézeti törvény pedig a lényeges pontokon összhangban áll (illetve könnyen összhangba hozható) azokkal. Más a helyzet az egységes európai belső piacot megteremtő letelepedési és szolgáltatásnyújtási szabadság tekintetében. Bár ezek megvalósítására az Európai Megállapodás bőséges időt ad, a magyar kormány OECD-nek tett ígérete gyorsított ütemezést igényelne ezen a területen.
Noha a magyar bankrendszer legtöbb tagja ma már megfelel az EU szigorú prudenciális követelményeinek, a bankok többségének versenyképessége igen gyenge. A nagy nemzetközi bankok fiókjainak letelepedése, illetve a határon átnyúló szolgáltatásaik bővülése a hazai bankrendszer sok tagjának pozícióját ingatná meg. A fiókalapítás teljes liberalizálása a magyar bankrendszer mai fejlettségi szintje mellett ezért veszélyeztetheti a már letelepedett pénzintézetek jövedelmező működését. A leánybank alapításánál kisebb pótlólagos költségekkel járó fióknyitás felgyorsíthatja a nemzetközi nagybankok megjelenését a hazai piacon, és ezeknek arra is módjuk lenne, hogy az itt szokásosnál alacsonyabb “bevezető ár” mellett szerezzenek ügyfeleket, miközben átmeneti veszteségeiket a fejlettebb piacaikon elért nyereségükből kompenzálhatják.
Mindkét integrációs szervezet eddigi működésében számos példát találhatunk a kevésbé fejlett pénzügyi rendszerű országok alkalmazkodását megkönnyítő haladékokra a liberalizációs lépésekben. Az OECD-tagországok sora alkalmazhatott átmeneti fenntartásokat, illetve védelmi intézkedéseket olyan esetekben, amikor a gyors liberalizációs lépések veszélyeztették volna pénzügyi rendszerük stabilitását. Az EU történetében elsősorban az újonnan csatlakozott országok kaptak tetemes időt arra, hogy pénzügyi intézményrendszerük felkészülhessen az egységes belső piaccal járó versenyre.
Bár a nemzeti elbánásról szóló OECD-követelmény előírja, hogy a külföldi vállalkozások számára nem kevésbé előnyös feltételeket kell biztosítani, mint a hasonló hazai vállalkozásoknak, a Nemzeti Elbánás Tanácsának 1991 végén elfogadott döntése nyomán is szinte valamennyi országnak vannak olyan ágazatai, amelyek részben-egészben mentességet élveznek a nemzeti elbánás követelménye alól. A legnagyobb könnyebbséget Portugália kapta: az EU-n kívüli országok összes közvetlen befektetésére engedélyezést írhatott elő, továbbá fenntarthatta annak lehetőségét, hogy a nem EU-tag befektetők hitelintézet-alapítását korlátozza.
A fiókalapítás szabadsága alóli felmentés fő formája az OECD-ben a viszonosság megkövetelése: csak olyan ország élvezheti a szabad letelepedést, amely ugyanezt megadja az illető tagországnak. Az egységes európai piac megteremtésével ez csak az EU-n kívüli országok vállalkozásaival szemben alkalmazható. Néhány ország azonban ezen túlmenő fenntartással élhetett. Görögország például engedélyhez köthette az EU-n kívüli külföldi bankok fiók- és képviseletnyitását, a még EU-tagsága előtt álló Ausztria pedig arra kapott lehetőséget, hogy a devizakülföldiek bankári szolgáltatásaira adott engedélyt “a helyi szükséglet és a nemzetgazdasági érdek” vizsgálatához köthesse.
Az eddigi gyakorlat alapján az OECD feltehetően elfogadná a viszonosság követelményének alkalmazását átmeneti időre. Ez azt jelentené, hogy csak olyan országban székelő hitelintézet nyithatna Magyarországon szabadon fiókot, amelyik megengedi, hogy a magyarországi székhelyű intézmény is hasonló feltétel mellett fiókot nyisson az ő határain belül. Ezt a kikötést a csatlakozásig az EU-tagországokkal szemben is fenn lehet tartani. A viszonosság megkövetelése egyúttal összhangban lenne a Második Bankdirektíva harmadik országokkal szemben alkalmazott – már említett – előírásával.
A szabad szolgáltatásnyújtás esetleges veszélyeinek elhárítására további lehetőségek is kínálkoznak. Legalább a felkészülési idő első szakaszának végéig (ha szükséges, esetleg a csatlakozásig) a fiókalapítás prudenciális feltételek meglétéhez is köthető, ami nem sérti a nemzeti elbánás elvét, ha a támasztott követelmények a hazai és külföldi hitelintézetek fiókalapítására egyaránt érvényesek. Ilyen követelmény lehetne egy minimális alaptőke előírása, amelyre az Első Bankdirektíva hatálya idején az akkori Európai Közösségben is lehetőség volt. De esetleg a gazdasági szükséglet kritériumának átmeneti felállítására is lehet módot találni, persze egységesen, minden hitelintézet fióknyitása esetére. Ezt a megoldást alkalmazta hosszú ideig Görögország, sőt mint láttuk, bizonyos értelemben Ausztria is.
