Önállóan működjön-e vagy az IKM háttérintézménye legyen az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság? Az Országos Tervhivatal főosztályából a ’60-as években szovjet mintára ágazatközi koordinációs szervezetté, majd a ’90-es években minisztériummá avanzsált apparátus jövője a tét. A fejlett világnak vannak ugyan követhető mintái, egy az egyben átvehető recept azonban nem létezik.
Az OECD felmérései szerint a gazdasági növekedés 50 százalékáért a technológiai fejlődés tehető felelőssé. Ha Magyarország nem lesz képes olyan fejlesztési munkát végezni, amely megújulást hoz külpiacain, akkor gazdasági pozíciói meggyengülnek, az exportra alapozott gazdaságot a kifulladás fenyegeti. Az innováció a lakosság életminőségének javításában is meghatározó. A kormányzatoknak ezért fontos feladatuk a kutatást a társadalmi problémák feltárása, illetve megoldása felé terelni. A piac húzóereje sem érvényesül mindig maradéktalanul. Ilyenkor az államnak nyomást kell gyakorolnia, hogy a szükséges fejlesztéseket elvégezzék a különböző piaci szereplők. (A környezetvédelmi technológiák bevezetése erre a tipikus példa.) A nyomásgyakorlásnak számtalan közvetlen és közvetett eszköze van. Ugyanakkor az üzleti szférában folyó kutatás, fejlesztés és innováció döntően a vállalatok hatáskörébe tartozik. Egyre többen hajlanak arra, hogy tévedés az állami bürokráciát előtérbe helyezni, mondván: az ott lévő eszközök megbízhatóbbak, mint a vállalatoké. Az állami beavatkozás területei, jellege és mértéke éppen ezért az utóbbi időben jelentősen megváltozott a fejlett országokban. Ennek megfelelően előtérbe kerültek az úgynevezett tudásintenzív iparágak, technológiák. Fokozatosan nőtt a piac húzóereje. A hangsúly az ipari alkalmazások irányába tolódott. A piacok globalizációja miatt a nemzeti és a nemzetközi technológiapolitikák közötti koordinációs igény nőtt. Ugyanakkor a nemzeti szint mellett megjelenik a regionális szint is a technológiapolitikákban. Végül, de nem utolsó sorban a közvélemény az utóbbi időben érzékenyebbé vált – gondoljunk csak a zöld-, illetve a minőségi mozgalmakra.
A változások a költségvetésben és az irányítási szervezetben egyaránt megmutatkoztak. A költségvetésben apadt az állami hozzájárulás, ezzel párhuzamosan előtérbe kerültek a közvetett eszközök. A költséges és kockázatos fejlesztésekbe vágó cégek alaptőke-emeléssel, kockázati tőke bevonásával, kooperációk kialakításával jutnak pótlólagos pénzügyi forráshoz, így mérséklik kockázatukat.
A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy – a gazdasági fejlettség és a struktúra, az országméret, a hagyományok és a nemzeti célkitűzések alapján – általában háromféle intézményrendszer alakult ki. Az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Franciaországban találhatók például az úgynevezett misszió-orientált rendszerek. Ezek tevékenységére a különféle kormányprogramokhoz, központi prioritásokhoz (missziókhoz) kapcsolódó kormányzati beavatkozások, szervezések, támogatások jellemzők. A “diffúzióorientáltnak” nevezett rendszerek az új technológiai eredményeknek a gazdaságban való mielőbbi elterjesztésére fordítanak különleges figyelmet – ilyen Németország, Svédország és Svájc. Az államok zömében mindkét irányzat megtalálható – eltérő súlypontokkal. Az ilyen köztes megoldásokat sikerrel alkalmazza Japán és Olaszország. Valamennyi fejlett ország egységes egészként, összefüggéseiben kezeli a kutatás-fejlesztést. Vannak ugyan a területnek sajátosságai, de annak a reálfolyamatoktól való elhatárolását még a leggazdagabb országokban sem tartják követendőnek, hiszen az szétforgácsolná az erőforrásokat. Irányítási szempontból csak ott választják szét az innovációs folyamatot, ahol az feltétlenül indokolt. Ez nem változtat a tényen, hogy a műszaki fejlesztés szoros kapcsolatban áll a tudományos kutatással, az alkalmazott kutatás-fejlesztéssel és az oktatással.
Mindezek alapján három alapmodell jött létre a fejlett államokban. Az elsőnél a tudományos kutatás és a felsőoktatás közötti szoros kapcsolat indokolja a terület közös minisztériumi felügyeletét. Ezt általában az oktatási minisztérium látja el. Ez esetben a tudományos akadémiák nem önállóak, hanem az oktatási minisztériumon keresztül kapcsolódnak a kormányzati munkához. Az alkalmazott kutatás-fejlesztés felügyeletét a gazdasági, illetve az ipari és kereskedelmi minisztérium látja el. Összehangolja az egyetemi, intézeti és ipari kapcsolatokat a termelés nemzetközi versenyképességének növelése érdekében. Ez a modell jellemző például Finnországra. A második modellben a teljes kutatás-fejlesztési tevékenységet a kutatási és technológiaügyi minisztérium irányítja. Ennek fő feladata az Európai Unió kapcsolódó projektjeiben való aktív részvétel megszervezése. Ez esetben az oktatási minisztérium kizárólag az oktatás kérdéseivel foglalkozik, mivel az egyetemeken folyó kutatás nem jelentős – mint például Görögországban. Végül vannak olyan országok, így Nagy-Britannia, ahol a tevékenységeket más-más tárca felügyeli. A briteknél előnyben részesítik a személyes és a helyi kezdeményezéseket. A szigetországban az alapkutatásért a közszolgáltatási és tudományos minisztérium, az oktatásért az oktatási, a műszaki fejlesztésért az ipari és kereskedelmi, valamint a mezőgazdasági tárca felel.
Mindhárom modellben jelentős, egymástól eltérő jellegű tanácsadói testületek, háttérintézmények támogatják a tervezést és annak végrehajtását. E tanácsadók jelentékeny szerepet játszanak az egyes részpolitikák integrálásában, konszenzusteremtő fórumként támogatják a szaktárcák miniszterét döntéseiben. A tanácsok azonban nincsenek döntési jogkörrel felruházva és nem helyettesítik a kormányzat tárcaegyeztető fórumát.
Mindent egybevetve megállapítható, hogy még a legfejlettebb országokban sincsenek receptek arra, hogy melyik szervezettípus mikor ajánlható. A siker vagy a kudarc okait a szakemberek szerint kizárólag a szervezetek működési módjaiban kereshetjük.
