Végre van hitele a vezető gazdaságpolitikusok kijelentéseinek külföldön és belföldön, ami bizalmat ébresztett nemzeti valutánk iránt a pénzpiac szereplőiben. Végre a pénzügyi kormányzat fáradozásainak első kedvező jelei ismét hazánkra terelték a határon túli befektetők figyelmét… végre, közel két év után, ismét eladhatók a hosszabb futamidejű állampapírok.
Minden adófizető állampolgár elemi érdeke, hogy a közös kasszába befizetett jövedelmek egyre kisebb részét kelljen adósságtörlesztésre fordítani. Az utóbbi hetek kedvező fejleményei ellenére is veszélyes lehet, ha elkapkodott döntések rossz irányba terelik az államadósság finanszírozását.
Hogy menet közben már történtek, és még történnek anomáliák? Tétlenkedve, kerülve minden kockázatot, ám egyszersmind halogatva minden feladatot, a hibák java része tényleg elkerülhető lett volna.
Hangzatos riportok, esszék szerzői bűnbakot keresnek a “félreárazott” Z1, illetve Z2 kötvények miatt, mondván: többszáz millió forintnyi kamatot takaríthattak volna meg az illetékesek, ha egy-két százalékponttal alacsonyabb hozamszintnek megfelelő árfolyamon hozzák forgalomba ezeket a papírokat. A kemény minősítések mellett azonban lényegesen kevesebb szó esett a tényekről.
Fogadatlan prókátorok, elemzői szerepben, a hozamok féktelen zuhanásának előreláthatóságáról nyilatkoznak – utólag. De ha a mostani kritikusok ilyen előrelátóak voltak, akkor miért nem cserélték le a két ünnep között – kényelmesen, izgalmaktól mentesen – a portfóliójukban lévő rövidebb futamidejű papírokat? Az állampapír-piaci mizéria idején a hintaszékben hátradőlve szemlélhették volna társaik kínlódásait, akik az öngerjesztő pánikhangulatban egymást túllicitálva próbáltak a papírokhoz jutni, függetlenül az elérhető hozamoktól. Az üggyel foglalkozó médiamágusok arról is “elfelejtettek” beszámolni, hogy a hozamok a vártnál gyorsabb és nagyobb mértékű, 4-5 százalékos zuhanása hány milliárd forintnyi kamat-megtakarítást jelent csupán ebben az évben.
Joggal sérelmezték az érintettek a magánakcióként álcázott intézményi jegyzéseket. A magánszemélyek jegyzéseinek preferálása a megtakarítások növekedése érdekében mindenképpen szükséges. Adott esetben kimondottan előnyös lehet, ha a kizárólag a lakosság számára hozzáférhető papírok kamatai valamivel lassabban követik az intézmények által vásárolt diszkont kincstárjegyek hozamesését, sőt valamivel magasabbak azoknál. A lakosság inflációs várakozásai lényegesen lassabban igazodnak a valósághoz, így az ebből fakadó hátrányok kiküszöbölhetők. A strómanokat pedig könnyedén távol lehetne tartani a limitált értékhatár bevezetésével. Csupán a forgalmazói körnek kellene az allokáció során az intézmények és a magánszemélyek vételi ajánlatainak elkülönítése után a lakosság jegyzéseit is külön górcső alá venni. (Az ötlet nem új, csupán a technikai megvalósítása okoz érthetetlen nehézséget a forgalmazóknak.)
Az intézmények befektetési politikáját más jellegű várakozások határozzák meg, így a jelenlegi likviditásbőség miatt az aukciók továbbra is sikeresek lesznek. Az állampapírok kelendőségének fenntartása, azaz a hozamok zuhanásának kordában tartása miatt viszont célszerű lenne az aukciós hozamintervallum alsó határát mínusz két százalékpontról mínusz egy vagy mínusz fél százalékpontra emelni. Annak ellenére, hogy egyesek szimmetriaérzéke tiltakozik ellene, továbbra sem lenne tanácsos a hozamplafont +0,25 százalék fölé emelni. Likviditásban szűkösebb hetek után százalékpontokban lenne mérhető a hozamkorrekció, tetemes veszteséget okozva a korábban papírt vásárló befektetőknek, ami ismét a rövid futamidejű intsrumentumok felé terelné a befektetők érdeklődését.
