Abbas Kierostami a kortárs iráni film talán legjelentősebb alakja. Nem csak rendező, nem csak írója saját (és mások) filmjeinek, de egy sajátos világot kialakítani tudó, valódi szerző: önreflexív filmjei, amelyek gyakorta igen egyszerű történeteket futtatnak végig, valójában mindig a létezés alapkérdéseit akarják megragadni – nem tagadván azt sem, hogy a művészi megközelítés eleve csak felemás lehet, bizonytalan, a lényeg megragadására tett kudarcos kísérlet.
A filmművészetben egykor meghatározó auteaurök ma már egyre fogyatkozó táborának vitathatatlanul originális, tehát eredeti, hiteles képviselője ezúttal, első európai (francia-olasz) filmjében, éppen a hitelesség, az eredetiség, a valódiság – tehát a valóság mibenlétét teszi (nem vizsgálata, inkább) szemlélődése tárgyává.
Az ezúttal is roppant szimplának tűnő történet végül hihetetlenül összetettnek bizonyul, több síkon is újabb és újabb megoldási lehetőségeket kínál, ám e megoldási lehetőségek mindegyikét nyitva hagyja, sőt: nyitva tartja, a nézőre bízva, hogy mit fogad el, s a nézőre bízva annak felismerését is, hogy bármit is fogad el, az az ő saját életéből fakadó ítélet lesz.
A könyvében a másolatok eredetivel egyenértékű művészetfilozófiai hatását hirdető angol esszéistát, olasz könyvbemutatója után kirándulásra invitálja egy galéria helybéli, de francia tulajdonosnője. Szeretné megmutatni a közeli kisváros múzeumában azt a – másolt – festményt, amely az egyébként Hiteles másolat című könyv gondolatmenetét a legszemléletesebben foglalhatná össze (hogy ti. a befogadói attitűd, a szemlélői jelentéstulajdonítás határozza meg nem csak egy-egy műalkotásnak, de magának a művészetnek is a hatását). Az író azonban csekély érdeklődést mutat a nevezetes kópia iránt – az értelmiségi csevelybe burkoltan is flörtnek induló együttlét mind kínosabbá válik. Míg egy kávéházban házaspárként nem kezelik a két idegent, s ők váratlanul bele nem mennek ebbe a furcsa, számukra egyre kegyetlenebb fordulatokat tartogató játékba, s el nem játsszák – nem csak mások előtt, de saját maguk számára is –, hogy valóban férj és feleség ők, akik tizenöt év, válságokban gazdag, elhidegülésbe torkollott házasság után az egykori nászút helyszínén próbálnak szembenézni elrontott, de tán még új alapokra helyezhető közös életükkel.
Az azonosulás a képzelt (valahonnan tehát másolt, mégis valóságos érzelemektől megjelölt) személyiséggel, a valóságban nem létező, de eljátszott élet ugyancsak valóságos megélése a film végére a nézőt is elbizonytalanítja: valóban idegen-e ez a két ember egymás számára? Vajon melyik volt az igazi s melyik a színlelés: amikor az idegenséget vagy amikor az életközösséget játszották? Egyáltalán nem úgy van-e (jelen cikk írója és olvasója számára is!, hiszen ez a film tétje), hogy – olykor legalább, de akár egy életen át is – a valóságot színleljük, s a színlelést éljük meg valóságként?
A történet három nyelven bontakozik ki. Az itt a közeg nyelveként semlegesnek tűnő olasz mellett a rezervált, előkelőnek ható angol nem csak a férfi anyanyelveként jelenik meg, de hűvösséget, távolságot, hátrálást, védekezést, önfelmentést is hordoz, míg a nő francia anyanyelve fésületlen és szenvedélyes. Az egyik legizzóbb jelenetben a párbeszéd egyszerre folyik ezen a két nyelven.
A film beállításai egyszerre szuggesztívek és elidegenítők. A rendező (s az operatőr, a kiváló Luca Bigazzi) nagy hozzáértéssel, nem tolakodóan, de hangsúllyal használja a különféle tükröződő felületeket, amelyek folyton változó perspektívát kínálnak a folyamatok értelmezéséhez. A nemegyszer a képek hátterébe, sarkába komponált, mellékesnek ható, mégis rendkívül fontos történések furcsa mód nem elvonják a figyelmet a színészi játékról, hanem még erőteljesebbé teszik azt. Az ezúttal is lenyűgöző jelenlétet produkáló – a tavalyi Cannes-i Fesztivál legjobb színésznőnek járó díját méltán elnyerő – Juliette Binoche mellett a kissé halványabb (amúgy operaénekes) William Shimell mintha egy hatvanas évekbeli Bergman– vagy Antonioni-filmből lépett volna ki. Aligha véletlenül. Több ez az író-rendező részéről, mint egyszerű főhajtás a nagy elődök előtt: magának a filmben megfogalmazott tételnek kifejeződése filmnyelvi síkon. Ebből a hamisítatlan Antonioni-filmből ugyanis Kierostami ars poeticája olvasható ki.
Copie conforme (Certified Copy) – színes, feliratos, francia-olasz-iráni filmdráma, 106 perc, 2010. Író-rendező-vágó: Abbas Kiarostami, Operatőt: Luca Bigazzi, Szereplők: Juliette Binoche (Elle), William Shimell (James Miller). Forgalmazó: Cirko-Film
Hazai bemutató: január 6.
