„1970-ben születtem, ’87 körül először tettem egy halvány kísérletet apám régi gépével, aztán karácsonykor kaptam egy Praktica gépet, egy viszonylag jó keletnémet kamerát, amivel elkezdtem fotózni” – beszél a kezdetekről Tamási Miklós. A legtöbb hobbifotóssal ellentétben ő tudatosan nem a családjára fókuszált. E törekvésnek köszönhetően a Fortepant elindító közel 5000 fotó közül 200 kép tőle származott (azóta már több, mint 400 képe van az archívumban), amelyeket tm adományozó néven jegyez.
De vissza a nyolcvanas évek végéhez: szerencsés együttállásba pottyant az NDK-s fényképezőgép: tulajdonosa 17-18 éves lett, politikai érdeklődése ekkor bontakozott ki, és mindez pont a rendszerváltás időszakára esett. Tamási fotóanyaga mindössze három évet ölel fel: 1987-től 1990-ig terjed, ’90 őszén ugyanis megtorpant: nem igazán tudta, hogy onnantól kezdve mit is kéne fényképeznie.
A hazám sorsa és az én életem is kicsit céltalan lett. Miközben a szocializmus lelkes ellensége voltam – mivel már 16-17 évesen kábé láttam, milyen hazug –, ’90 után rájöttem, hogy mégis ehhez a világhoz tartozom, minden oda köt. Az azt követő tíz évben fogalmam se volt, mit csináljak.
Mint mondja, tíz évet „lötyögött” céltalanul, aminek az vetett véget, hogy 2000-re lett olyan munkája, melynek során elkezdhetett hivatásszerűen foglalkozni a XX. századdal.
Változatlanul az 1990 előtti történések érdekelték, és a Fortepan világát látva ma sincs ez másképp; szerkesztőként a 20. század első kilenc évtizedének esztétikája, tárgykultúrája és privát története hozza lázba. Saját fotóin is elsősorban politikai-közéleti tartalom, köztük több tüntetés, a megrekedt Budapest megszűnőfélben lévő üzletekkel, portálokkal, iparosokkal, egy kis utazás látható.
Negyvenéves volt, amikor barátjával, Szepessy Ákossal elkezdték összerakni a Fortepan ősanyagát. A fotóarchívum összeállásával Miklósban is összeállt a kép: „Akkor értettem meg, hogy fotóval szeretnék foglalkozni, de elsősorban azzal, hogy mások mit fotóztak.”
Három év a rendszerváltás előtt
A szemezgetést az első ránézésre hervatagnak tűnő #5700-as képpel kezdjük, amelyben a késő Kádár-korszak esszenciája sűrűsödik össze. Ez Tamási Miklós kedvenc fotója. Nem egy illékony történelmi pillanat ez és még csak messzire sem kellett érte mennie. Gimnáziumi osztálytermének főfala ez, voltaképp egy gesamtkunstwerk:
Látható még a falon az 1957-ben bevezetett Kádár-címer, melynek alkotója ismeretlen – és Tamási szerint a legfőbb üzenete mindössze annyi, hogy ez nem egy Kossuth-címer. A hangosbeszélő, „ha jól emlékszem, BEAG márkájú, amely az igazgató gondolatait közölte. De még ez sem működött igazán, mert annyira recsegett, hogy az osztályfőnök úgy döntött, hogy ki kell húzni.” Az amúgy is erős kompozíciót egy félig törött neoncső kerekíti le. Hogy mi ragadta meg ebben a mindennapi csendéletben? „Még azt se zárnám ki, hogy befűztem a filmet és véletlenül kattintottam a befűzés után.”
A hangosbeszélő tehát nem járulhatott hozzá szellemi neveléséhez, a rádió viszont annál inkább. Már elég korán, ’87 körül elkezdett újságot olvasni és hallgatni a Szabad Európa Rádiót. „Apám mérnök, vele építettünk egy antennát a háztetőnkre és én már reggel iskola előtt a müncheni adást hallgattam. Azt hittem, ez mindenkinek annyira meghatározó élmény, mint nekem, de aztán rájöttem, hogy másnak akkor a Fradi-meccsek vagy egy Hobo-koncert volt meghatározó.”
Ugyanígy kellett kijózanodnia ’56-tal kapcsolatban is. Már gimnazistaként élénken foglalkoztatták a forradalom történései, aztán 1989. június 16-án elment Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésére a Hősök terére, és „ezen a napon nyilvánvalóvá vált, hogy a nekem oly fontos ’56-os forradalom ügye marginálisabb, mint amire számítottam; csak a tér fele telt meg. Kiderült, hogy nem ’56 lesz az a közös kohéziós pont, ami mentén az új Magyarország megépül.”
Politikai szerveződésekben is aktívan részt vett: „Minden tüntetésre elmentem, amiről csak hallottam. De a 17-18 évemmel csak egy hülye kis gimnazista voltam, kevés önálló gondolattal. A nagy ellenálló attitűdöm abból állt, hogy egy Kossuth-címert hordtam a dzsekimen és 1988 novemberében, a Kis Rabló vendéglőbe szervezett gyűlésen beléptem a Fideszbe.”
Gyógyszerszállító önkéntesként Erdélybe
Az egyik visszatérő témája Erdély. Ennek története onnan indul, hogy Miklós – mint mondja – lelkes katolikus családban nőtt fel, a Városmajori templomba járt. „Valószínűleg ott mondták ’88 elején, hogy fiatalokat keresnek, akik gyógyszereket vinnének ki Erdélybe. A kistemplomban kellett felvenni a gyógyszert, és kaptál egy címet, ahova el kellett vinned. Jó, hogy karitatív munkát végeztünk, de nekem 18 évesen az egészből az volt a legfontosabb, hogy kifizették a vonatjegyünket, és ingyen utazhattunk. Hat-hét alkalommal jártunk Szepessy Ákos barátommal Erdélyben, ő hajol ki az egyik képen az ablakból. Főleg Brassó mellé utaztunk, drámai volt a vonatból átélni, ahogy az ember szeme előtt előjött Románia, ami leginkább nyomasztó és fájdalmas volt.”
„Nekem #18676-os kép elég jól szimbolizálja azt az érzelmek nélküli világot, ami ott körülvette az embert.” Átéltek azért vidám pillanatokat is, leginkább, amikor többször meglátogatták barátjának rokonait a Budapesttől 720 kilométerre fekvő Szecselében (csángó település Brassó megyében). Az a néhány nap mindig nagyon meghatározó élményeket adott neki.
Eltűnő kisiparosok, rokon és az Alföldi cipő
Erdélyhez hasonlóan keserédes téma az eltűnőben lévő kisiparosoké. Magyarországon a térség több országával szemben legálisan lehetett iparos szakmákat űzni. Tamásit érdekelték a kisiparosi szolgáltatásokat hirdető táblák a faesztergályostól az üvegcsiszolóig; elkezdte tudatosan fotózni őket. „Furamód valahogy megéreztem, hogy ennek vége lesz, hogy ezek az üzletek egyszer be fognak dőlni, és tényleg nagyon kevés maradt belőlük. Kispolgári fazonok voltak a mesterek, akik egymagukban vagy a feleségükkel vittek valamilyen üzletet, ami nem csak az eladásról szólt, jóformán az egész életüket a kis fűtetlen, lerobbant üzletekben töltötték.”
Rejtett világ volt ez, a műhelyekbe legtöbbször be se lehetett látni; „és emiatt is volt olyan érzése az embernek, hogy ezek egy megszűnt világ megszűnt helyei. De valahogy mégis működtek.” E témakörből az #5694-es kép remek példája annak, hogyan rétegződnek egymásra a különböző időszakok szakmái: a kaptafa-fasarok vélhetően még a háború előtti időszakból maradt ott, az üvegcsiszoló alighanem ’50-es évekbeli, a telefonfülke ’60-as évekbeli, az autó pedig már a ’70-es évek dizájnvilágát hozza. „Látható a város folytonossága és az is, hogy akkor még nem olyan hirtelen történtek a dolgok, mint ’90 után” – mondja.
Ha nem is gyakran, de előfordult, hogy nem a közéletet vagy az utcaképet fotózta, hanem a családját, például az unokatestvérét nyaralás közben az #5733-as képen. Az előzmények ismeretében nem olyan meglepő, hogy még egy bohó családi kép is szimbolikus helyszínen, a volt aligai MSZMP-üdülőben készült, ahol ’88-ban nyaralt egy áttételes családi kapcsolatnak köszönhetően. A vicces nyári képen Lindner Ádám látható – egyebek mellett egy tollasütővel –, aki pár évtizeddel később egyéb sporttisztségei mellett a férfi asztalitenisz-válogatott szövetségi kapitánya volt. Ez a kép azóta bejárta az internetet, az időtlen nyolcvanas évek végi nyaralásoknak lett a jelképe.
Egy képen szerepel a szerző arca is: egy „meghalt a cselszövő”-feliratot rak össze Kádár János fotóival. Ezt a montázst Kádár halálának másnapján készítette a szécsiszigeti katolikus plébánia konyhájában. Egy másikon pedig a lába – középen – és a keze látható. Előbbi az akkoriban kultikusnak számító Alföldi cipőben, utóbbiban a nem kevésbé kultikus Duna Kör jelvényét tartja. „Jóval később találkoztam Dózsa Tamás grafikussal, aki a Duna Kör logóját tervezte, és lelkesen gratuláltam neki. Ez volt az első olyan politikai szimbólum, amivel teljesen azonosulni tudtam, évekig ez a jelvény volt a hátizsákomon. Az első és valószínűleg az utolsó.”
Írta: Vincze Barbara | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/tamasi-miklos
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
