Amikor Alexis de Tocqueville az 1830-as évek Amerikáját járta, egyetlen mondatban foglalta össze, amit a három általa ismert világ különbségéről megértett: Franciaországban egy új vállalkozás élén a kormány áll, Angliában egy főúr, Amerikában pedig egy egyesület. A csaknem kétszáz éves mondat ma is használható kiindulópontot kínál a kultúrafinanszírozási modellek megértéséhez. Mert Tocqueville felismerése túlmutatott a pénzügyi technikán: hogy egy társadalom kire bízza a közös ügyeit, azt a történelme és a politikai kultúrája alakítja. Nem választás kérdése volt, hogy a francia vállalkozás élén a kormány állt – évszázadok tették oda.
Ez a sorozat azt vizsgálja, milyen működésmódok közül választhat a magyar kultúrairányítás, és mi jár együtt az egyes választásokkal. Az előző írás kérdése az volt, ki látja a kulturális közpénzt; a válasz az volt, hogy jelenleg senki, és hogy az első lépés a kiadási térkép. Ez az írás a következő kérdést teszi fel: ki döntsön erről a pénzről? Ehhez először bemutatom a kultúrafinanszírozás négy nagy állami modelljét; azután azt, miként rakódtak egymásra Magyarországon; végül azt, amit a modellvitákban a legritkábban mondanak ki: mindegyiknek megvan a maga gyenge pontja, és egyik sem működik pusztán a szerkezet erejénél fogva. A szabályokat emberek működtetik; a jó szerkezet feladata éppen az, hogy a tisztességes működést valószínűvé, a visszaélést nehezebbé tegye.

