„Mindig fényképeztem, és meg is éltem belőle. Ez talán a legnagyobb bűnöm” – a magyar fotós, aki Vietnámban vált amerikaivá

Az én big storym Vietnám volt. Ott kellett lennem, vagy így, vagy úgy. Rengeteg újsághoz jelentkeztem fotósként, a kilencven százaléka még csak nem is válaszolt. Talán egy német lap azt kérte, egy év múlva hívjam őket újra. Eddigre már alig lehetett találni valakit, aki a háborúba akart volna menni, szóval azt mondtam, hogy na jó, ha jelentkezek katonának és nincs három lábam, fölvesznek. Föl is vettek.

Ez a 84 éves magyar-amerikai fényképész, Kondor László életének egy igen rövid, mindössze kilenc hónapig tartó fejezetének a kezdete. Előtte-utána történt még néhány dolog, mégis erre tekint a „legmeghatározóbb”, „legszabadabb”, „legérdekesebb” szakaszként, ami a háborúk minden szörnyűsége ellenére megteremtette azt az egzisztenciát, hogy nyugdíjas éveire feleségével éljen egy kapolcsi birtokon, ahonnét hol Budapestig, hol épp Chicagóig utaznak a fotós kiállításaira.

Fekete Pobjeda helyett fekete Chevrolet

1940-ben, egy jogászból vasutassá vált férfi második fiaként született meg Kondor László az erdélyi Fugyivásárhelyen, ahonnét több megállót követően és a legkisebb lánytestvérrel kiegészülve a család Kaposmérőn kötött ki. A középső gyermeknek nem sok emléke maradt meg a második világháborúról, azok is leginkább a családi legendárium részeként – például mikor pincehelyi házuk alagsorában bujkálva Kondor tébécés lett, aminek nyoma a mai napig látható a mellkasán, illetve egy történet a szent életűnek tartott nagyanyjáról, akit le akartak lőni az orosz katonák, miután a nekik főzött ebédből a családjának is vitt volna ugyanabba a pincébe, mire azt felelte, „jól van, de ha engem megöltök, ki fog nektek főzni?”. Nevettek, finom volt a koszt, nem lőtték le.

Bő tíz évvel később, 1956. november 7-én a nő legidősebb fiúunokáját, Kondor Pált viszont lelőtték az oroszok Budapesten. „Millió dolláros sérülés”, se csontot, se vénát nem talált el. Az öccse utazott el érte, aki a forradalom kitörésekor felmászott a kaposvári gimnázium tetejére, és néhány osztálytársával együtt lefűrészelték a vörös csillagot. A szerszámot adó pedellus csak annyit kért, hogy a vas az utcafront felé essen. Mikor a csillag a földre hullt, az iskola előtt álló tömeg fotózott, és együtt énekelték a magyar himnuszt.

Apám nagyon szerette és ismerte a történelmet, szóval néhány nappal később prezentációt tartott nekünk. Azt mondta, hogy olyan gyorsan el kell innen mennünk, amennyire lehetséges, itt nincs jövőnk. Palit letartóztatták volna, tán fel is akasztják, de arra egy csöpp esély se volt, hogy befejezze a gimnáziumot vagy valaha is egyetemre járjon. Én pedig azt kaptam apámtól búcsúzóul, hogy »te meg ott kukorékoltál, hogy egész Kaposvár lássa. Hogy nem vesznek vissza a gimibe, az garantált, de hogy aztán mit csinálnának veled, nem tudom«.

1956-ban a két kamaszfiúnál az útlevelükön, iskolai papírjaikon és néhány ruhán kívül nem volt más, azonban „deus ex machinák” sorának köszönhetően Kondorék először egy osztrák menekülttáborig jutottak, onnét a magyarok felé irányuló nemzetközi figyelemnek hála jó nevű gimnáziumokba, majd először az idősebb testvér ment ki Chicagóba, néhány évvel lemaradva pedig az öccse is követte. A magyar fényképész előbb beiratkozott az Innsbrucki Egyetemre pszichológiát tanulni: a pszichológiának jól hangzó neve volt, és azt hitte, ott történelemről és irodalomról tanulhat majd. Hamar otthagyta – nem volt ínyére a békaboncolás –, és repült tovább az Egyesült Államokba, ahol szintén ösztöndíjjal felvették a világ élvonalába tartozó Chicagói Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakára.

Kondor László húsz évvel később találkozott újra a családjával, mikor 1976-ban Henry Kissinger védőszárnyai alatt hazarepült. Akkoriban a magyar származású amerikai fotós a chicagói polgármesternek, Richard J. Daley-nek dolgozott, aki a kommunistáktól féltve alkalmazottját, feltárcsázta az amerikai külügyminisztert.

„Először csak arról beszélgettek, mi van a családdal és a többi, aztán mondta Daley, hogy van egy fényképésze, ’56-ban jött el Magyarországról, Vietnámban szolgált, és most hazalátogatna. Nem szeretnének elveszíteni, nem néznének-e utánam, mikor ott leszek. Az egész beszélgetést elfelejtettem, majd egy hónappal később megérkeztem a koszos Ferihegyre, és ott állt egy nagy fekete autó, ami rám várt. Mondjuk nem Pobjeda volt, hanem Chevrolet, de ezt a fentről figyelő húgom és az anyám nem tudhatták. Ott álltak mellette ezek a nagydarab férfiak, ők sem értették, ki vagyok, én sem, hogy ők kik, de mondtam nekik, hogy be nem szállok abba a kocsiba, és különben se aggódjanak, csak egy veterán vagyok, a legmagasabb rangom őrmester volt.”

Kondor László két hétre látogatott haza, ezalatt húga balatoni házában élt. A tó poloskamentes közepére beúszva megkérdezte az apját, mit éltek át a kommunizmus alatt, amíg vele levelezve tartották a kapcsolatot. A férfit három évre börtönbe zárták, feltehetőleg egy koncepciós per nyomán, a fiának mégis azt mondta, az a legjobb, ha nem tud semmit, még a végén eljárna a szája. „Okos ember volt” – emlékszik vissza a fényképész.

The Big Story

Mire Kondor László önkéntes katonának jelentkezett az Amerikai Egyesült Államok hadseregébe, már 28 éves volt, két gyermekkel és egy volt feleséggel. Bár a Chicagói Egyetemen szoros mester-tanítvány kapcsolatba került Hans Joachim Morghentau professzorral, aki korábban John F. Kennedy tanácsadója volt, politikusként nem sok lehetősége adódott volna Amerikában egy orosz megszállás alatt álló ország emigránsaként, de ez nem is érdekelte. A fotózás annál inkább. Az első gépét még Ausztriában vette meg, a képeit viszont Chicagóban tudta először értékesíteni, mikor a ’68-as Demokrata Nemzeti Kongresszust fotózta, ami egybeszövődött a háborúellenes tüntetésekkel. Ezután állt össze a kép, a „big story”. Erről mesél, miközben kapolcsi otthonuk emeletén tárlatvezetést tart a képei közt.

A gyalogsághoz kerültem először. Az újonnan érkezők kaptak egy becenevet – FNG, tehát Fucking New Guy. Akkor még nem tudsz semmit, hiába a kiképzés. A dzsungelben nem volt harctér, hanem egymást kergettük, állandóan. Ott nagyon hamar megerősödött az életösztön.

Aztán egy újabb isteni közbelépés nyomán találkoztam egy újságíróval, akinek fotósra volt szüksége. Kitaláltuk, hogy a bevonulás előtt Richard J. Daley fotósa voltam – csak az idővel vertük át őket, ugyanis akkor még én sem tudhattam, hogy a háború után ez valóban így lesz. Mindenesetre bevált, ugyanis Chicagóba nem mertek volna odatelefonálni, hogy ez kiderüljön.

Onnantól kezdve az egész hadosztályban oda mehettem, ahová akartam, szabad ember voltam. Egy húszezer főből álló játékdobozt kaptam. Embereket szerettem volna fényképezni, és amikor nem kellett a harctéren dolgoznom, kimehettem a lakossághoz.

A harcokban részt vett?

Erről nem szoktam beszélni. Ha kellett, én is lőttem, ha támadtak, védekeztem – de amikor nem kellett, akkor a többieket fényképeztem. Talán életem legérdekesebb kilenc hónapját töltöttem ott. Kilenc hónap után szereltem le, április közepe tájékán, és ott ültem egy khaki színű egyenruhában a város közepén, egy kávézóban. Ebédidő volt, mindenki rohangált, én meg úgy izzadtam, mint egy ló, ugráltam, mint egy szöcske, állati rosszul éreztem magam, és nem értettem, mi bajom. Felhívtam egy barátomat, aki korábban szintén szolgált a hadseregben. Azt kérdezte, mikor jöttem vissza. Mondom, tegnap este. Mondja, hogy keressek egy taxit, menjek el a legközelebbi parkba, üljek le, legyek csöndben, hívjam vissza. Ott lenyugodtam, aztán visszahívtam, hogy mégis mi bajom lehet. Azt mondja, „te normális vagy? Eddig ahhoz voltál szokva, hogy senki sem mehet a közeledbe, mégis körbe vagy véve katonákkal, akikkel megvéditek egymást, itt pedig idős nagymamák és fiatal lányok gyűrűjében kóvályogsz. Szeretnéd mindegyiket megölni, nem?”

Igen! – mondtam. „Na, ezt hívják reflexnek, jó katona vagy. Csak az a baj, hogy arra egy vagyont költöttek, hogy kiképezzenek katonának, de arra már egy centet sem, hogy visszaképezzenek civilnek.”

Nekem az volt a szerencsém, hogy volt kinek telefonálnom, illetve az nagy különbség, hogy én nem tizennyolc évesen mentem oda, hanem huszonnyolc. Az ilyenkor rengeteget számít – tíz évvel több élettapasztalat.

Vietnám sokat csavart azon, ahogyan a világot látja?

Igen, meggyűlöltem a háborút. Az értelmetlenségét. Egy őrültségnek tartom azt is, ami Ukrajnában zajlik, és nem is tudom megérteni, ahogyan azt sem, amit Amerika csinált Vietnámmal. „Demokráciát importáltunk” egy olyan országba, ahol volt professzorom, Hans Morghentau szavaival élve a szót sem ismerték. 58 ezer amerikai meghalt, 150 ezer megsérült, mi megöltünk több millió vietnámit. Erre nem lehet büszkének lenni. Amire büszke vagyok, azok a képeim. A 18-21 éves bakák, akiket megszerettem, akik befogadtak, és akikkel valódi barátságokat kötöttünk. Simogatva fényképeztem őket, nem sajnálattal, mert én is közéjük tartoztam – ott váltam amerikaivá. A vietnámi embereket is fotóztam, őket is megszerettem. A terveim közt szerepelt, hogy nyissak egy kiállítást a háború három arcáról: az amerikai katonákról, a vietnámi emberekről és a háborúellenes tüntetésekről.

Ez az egyik leghíresebb fotóm: mélységi felderítők. Mindenki azt mondta, hogy persze, csak kivágtam egy képkockát az Apokalipszis Mostból – csak az a probléma, hogy azt évekkel később forgatták. Sokáig nem szerettem ezt a képet, túl teátrálisnak tartottam. Csináltam belőle egy fekete-fehér lenyomatot is. A színes megmutatja a valóságot, ahogy van, de a fekete-fehér már nem természetes, hanem egy absztrakció.

Ez egy másik fotó, karácsonykor készült, megérkezett a Mikulás a bázisra. Itt bevetés előtt a bakák, röhög mindenki. Aztán a helikopterben is fotóztam őket, landolás előtt – más a hangulat. Capa mondta, ha nem vagy elég közel, nem jó a kép – na, én az ölükben ültem. Itt egy vietnámi néni. Alig akart kijönni a kunyhójából. A száz kilós amerikai katona nézett rá, most mit csináljon vele, aztán lecsatolta a fegyverét, elrúgta, kitárta a karjait, a nő pedig, mint a macska, az ölébe ugrott. Ez is népszerűvé vált – a közönség még mindig szereti, és ettől jó egy kép, még ötven évvel később is. Ennyire egyszerű.

És ha nem látta volna senki ötven év alatt, az levonna az értékéből?

Azt nem tudom. Én próbáltam ezekkel a képekkel visszahozni ugyanazt az élményt, amit akkor átéltem. Azt hiszem, ha van értéke ezeknek a fotóknak, az azért lehet, mert nagyon hasonlóak az eredeti gondolathoz. Itt van pár kép, a mindennapi életet is fényképeztem. Az egyik kedvencem: a piacon a lányok kottát másolnak. Egy chicagói kiállításon egy vietnámi család odament, és felismerték a dalt. Ezt pedig egy 105 milliméteres lencsével fényképeztem, Saigonban. A lányok épp dolgoztak, árulták a „portékát”, ami a testük, de nem is ez az érdekes, hanem ahogy megérkezett a másik nő, aki szintén a portékáját hozta, csak az épp a vállaira támasztott vödrökben volt, majd megjelent ez a hatalmas amerikai katona. Ez is volt vagy száz kiló. The Working Girls. Mindenki dolgozott – így, vagy úgy.

És az a nő a falon?

Azt Vietnám után készítettem. A stúdiómba besütött a kora reggeli nap fénye, és a modellek érkezése előtt besétált egy hölgy, hogy fotózzam le. Nagyon szeretem ezt a fény-árnyék játékot.

A háború után nem volt unalmas beállított, statikus képeket készíteni egy stúdióban?

Egy ilyen feneket nem lehet megunni.

A felesége sem unta meg?

Nem, sőt! Egy idő után ő is küldött hozzám modelleket. Ez művészet, nem a szexualitásról szól. Nem az volt a célom, hogy a bugyijukba kerüljek. Nem is volt rajtuk. Ha erről szólt volna, hamar feketelistára tesznek az amerikai ügynökségek.

Fekete doboz helyett színes memória

A háború után Kondor csatlakozott a DASPO-hoz (Department of the Army Special Photographic Office), ami az amerikai hadsereg hivatalos fényképészeti osztálya volt. Velük diplomata útlevéllel bejárta a világot Japántól Kanadáig, illetve Vietnámba is visszament néhány hétre fotósként, majd leszerelése után elkészítette Richard J. Daley ikonikus kampányfotóját, amivel bebiztosította, hogy a chicagói polgármester hivatali fényképesze legyen. Mindeközben megnyitotta a saját stúdióját Chicagóban, mígnem húsz évvel ezelőtt úgy döntöttek feleségével, az amerikai származású Kondor Lindával, hogy Magyarországra költöznek. (A döntés oka: felesége meglátta a Gellért-hegyet, és nem volt kérdés. Eggyel mélyebb réteg: mindketten rengeteget költöztek gyerekkorukban, és már érezték, hogy mozdulni kell valamerre.)

Én mindig fényképeztem, és ami jó, hogy meg is éltem belőle. Ez talán a legnagyobb bűnöm

– összegez Kondor László Balaton-felvidéki házuk teraszán.

A fényképezőgépet akkor tette le, mikor megjelentek a digitális gépek – nem érdekelték annyira, hogy megtanulja őket kezelni, és mára a látása sem az igazi. „Harminc évig néztem a világot egy fekete doboz mögül. Meguntam – már jobban esik benne részt venni.” Azt mondja, a szemünk csak a szkenner, a képet a tudatunk alkotja meg. Élete legelső fényképére a mai napig emlékszik, noha egy gép sem kattant, mikor megörökítette a pillanatot. Kaposmérőn a család istentiszteleteken töltötte a vasárnapokat, a fiúk ministránsok voltak, és nem különösebben kedvelték az alkoholista papot. Azonban arra Kondor a haláláig emlékezni fog, ahogyan az atya búzaszenteléskor egyedül sétál a búzatáblán, kitárt karjaival a kalászt simogatja, és folynak a könnyei. Amellett, hogy míg vendégei voltunk, állítása szerint rólunk is rengeteg fényképet készített (bár fényképezőgép nem volt a kezében), a legutóbbi igazán jó fotóját körülbelül egy hete mentette le a tudata: a faluban eszem-iszom volt, és egy hosszú lócán ült hat gyerek. A hátukat látta, és a himbálódzó apró cipőket a pad alatt.