Hogyan lehet kibírni az utcán hátralévő életünk leghűvösebb nyarát?

Egy forró augusztusi délutánon a Lehel téri templom mellett visz el az utam. Gyakran üldögélnek itt hajléktalanok csenevész facsemeték árnyékában, félkörben sorakozó padokon. Mást nem is tudnának, ugyanis nem padok ezek, hanem karfás, vagyis ledőlésgátlós utcaszékek.

A műkőplacc közepén csábítóan fröcsköl a csobogó. Egy huszonéves srác nézi, először a karjait mártja meg az egyik vízsugárban, majd alaposan bevizezi az arcát, nyakát, fejét. Aztán gondol egyet, elszántan elindul a szék felé, ami alatt kopott fekete sporttáskáját hagyta, szétránt egy cipzárt, tusfürdőt vesz elő, majd tempósan ledobja rövidnadrágját, pólóját és cipőjét, egy szál alsógatyában visszalépdel a csobogóhoz és tempósan csutakolni kezdi magát az inverz zuhanyban.

Két nappal később, miközben a bolt felé caplatok, azon gondolkodom, hogy vajon nem romlik-e meg a tej azon a tízperces úton, amíg majd hazaérek vele. A meteorológia szerint harminchat fok van, de az aszfaltból ennél jóval fullasztóbb forróság árad. A városi oázisként funkcionáló árnyas kis park kerítése mellett rendőrautó villog, két egyenruhás egy zilált, álmos alakot tessékel kifelé a kapun, alighanem ők ébresztették fel. A férfi tanácstalanul néz körbe, aztán találomra elindul valamerre, amerre talán talál egy másik helyet, ahol átvészelheti a hőségriadós nap hátralévő részét.

Ez a két történet juttatta eszembe, hogy bár minden bizonnyal a tél az úr, a hajléktalanok élete a kánikulában sem lehet egyszerű. Amikor a vöröskódos, harmadfokú hőségriadóban megnyitják kapuikat a légkondicionált közintézmények, a hajléktalanokat aligha várják tárt karokkal, ha a közparkokból is kiparancsolják őket. Van-e, aki hideg vizet ad nekik, ahogy télen forró teát, magukkal kell-e cipelniük mindenhová negyven fokban is az összes téli holmijukat?

Hőguták és égések

Aknai Zoltán, a Menhely Alapítvány igazgatója azt mondja, bár a nyár tényleg csöndesebb időszak a hajléktalanellátásban, azért megvannak a maga kihívásai. Különösen a vidéki városokban, ahol kevésbé van kiépülve az ellátórendszer. Budapesten működnek nappali és éjjeli ellátást nyújtó intézmények, folyamatos az utcai szociális munka, van állandó diszpécserszolgálat és – bár csökkentett üzemmódban, de – a krízisautó is jár éjjelente.

Törvényi előírás, hogy harmadfokú hőségriasztás idején, szükség esetén minden szociális intézménynek kötelessége segítséget nyújtani mindenkinek, tehát szükség esetén például az idősgondozással, vagy fogyatékkal élőkkel foglalkozó intézményeknek is segíteniük kell a hajléktalanokon, de Aknai szerint ilyesmi nem igazán szokott előfordulni.

A fővárosban a hajléktalanokkal foglalkozó szervezetek és az önkormányzatok is időben fel szoktak készülni a kánikulára. Több helyen működik párakapu, a nappali melegedők, éjjeli menhelyek változtatnak a nyitvatartási idejükön, hamarabb engedik be, később küldik el a klienseket, ugyanígy az utcai szolgálatok is elcsúsztatják a munkaidejüket, hogy hosszabb időtartamot tudjanak lefedni járőrözéssel. Hideg vizet osztanak, felvilágosítanak mindenkit, hogy hol tudnak árnyékba vonulni, mely intézményekbe tudnak behúzódni hűsölni, és hol vannak megnyitva légkondicionált helyek. Utóbbiakba nem szívesen engednek be nagyon lecsúszott embereket, de nagyon sok hajléktalanról senki sem mondaná meg, hogy nincs otthona, mert tiszta és rendezett – mondja Aknai.

Őszintén szólva nem igazán szoktunk komoly krízishelyzettel találkozni a nyári időszakban. Az idősebbek rosszul viselik a meleget, előfordulhat, hogy valaki elbóbiskol, az árnyék odébb megy, ő meg közben leég, vagy kap egy enyhe hőgutát, de ezek nem életveszélyes helyzetek. Télen, fagyponthoz közeli, nedves, ködös, esős, havas időben viszont óriási a kihűlés veszélye, olyankor, segítség nélkül néhány óra alatt is meghalhat egy ember.

Amikor Aknai Zoltánnak elmesélem, hogy a minap bőven harminc fok fölötti hőségben láttam egy minden valószínűség szerint hajléktalan férfit, vastag, szőrmés télikabátban, azt feleli, hogy annak a férfinak valószínűleg mentális problémái lehettek.

„Sok pszichiátriai beteg van rendszeren kívül, merthogy nincs is rendszer. A hajléktalanok nincsenek rákényszerülve, hogy egész évben magukkal hordják a téli ruháikat is: a szállókon vannak csomagmegőrzők, és ott van lehetőségük az embereknek mosásra, zuhanyozásra is.”

Névrokonok

Egy augusztus közepi délutánon fotós kollégámmal a Menhely Vajdahunyad utcai szállója és nappali melegedője felé vesszük az irányt. Az alagsori nappali melegedőben (pontosabban ilyenkor inkább hűsölőben) egy fokkal elviselhetőbb a hőség, mint odakint, mégis alig van ügyfél. Móricz Mihály van szolgálatban, egy vaskos könyvet lapozgat. Amikor bemutatkozás után rákérdezek, nincs-e rokonságban Móricz Zsigmonddal, mesélni kezd.

„Szabolcsi vagyok én is, mint ő, de ezen nincs mit csodálkozni, fél Budapest Szabolcsból származik. A nagyapám, aki dunai hajós volt, egyszer találkozott a híres íróval. Zsiga bácsi hazafelé tartott Leányfalura, amikor hallotta, hogy a hajó legénysége valami Móriczot emleget. Felment a kapitányhoz és megkérdezte, tényleg dolgozik-e a hajón Móricz nevű ember, mire azt a választ kapta, hogy igen, lent a kazánházban. Lement, kezet fogtak, váltottak néhány szót. Nagyapám olyan volt, mint a bors, kicsi, talán százötven centis, de nagyon erős. Sajnos én már nem ismerhettem, három évvel a születésem előtt halt meg, de sokat meséltek róla a családban.”

A terem falain felhajtható ágykeretek sorakoznak, így este a nappali melegedő könnyen és gyorsan alakítható éjjeli menedékhellyé. Mihály öt éve dolgozik a Menhelynél, azt mondja, a koronavírus-járvány óta sokat változott a helyzet. Az éjjeli befogadóképesség ötven plusz két fő, de a karanténos időszakokban minden második ágyat szabadon kellett hagyni. Hogy ennek mennyi értelme lehetett, Mihály nem tudja, de azt igen, hogy akik nem jutottak be, azok közül sokan töltöttek öt-tíz napokat sitten a kijárási tilalom megszegéséért.

Előtte nagy élet volt itt, de a járvány idején megcsappant a forgalom. Nem tudom, hová lettek az emberek, de hogy nincs kevesebb hajléktalan, abban biztos vagyok.

Az egyik padon egy férfi üldögél, várja, hogy feltöltsön a telefonja. Amikor megszólítom, rögtön leszögezi: ő hajléktalan, de nem csöves, így azt sem szeretné, ha a fotókon felismerhető lenne. Azt kérem, legalább a keresztnevét árulja el, mire azt mondja:

– Ilyen nevű királyból volt a legtöbb.

– László?

– Dehogy!

– Akkor Lajos?

– Na ugye.

Táskájából egy kisebb köteg pénzt varázsol elő, vannak benne húsz-, tíz-, ötezresek is.

„Van pénzem, dolgozom, biztonsági őrként, de egy havi 150-200 ezer forintba kerülő albérletet nem tudnék megfizetni. Sajnos a munka nem állandó, a vállalkozók meg sokszor becsapnak. A múltkor ötszáznyolcvan órát dolgoztam le, arra járt volna 812 ezer forint, de mire megkaptam, valahol leugrott belőle 370 ezer.

Négy éve vagyok utcán, családi probléma. Volt lakásom, de mindig eladtam. Sokat vagyok kint a Horváth Mihály téren, meg a Pál pápa téren, de éjjel nem merek kint aludni, mert félek, hogy a csövesek meg a drogosok kirabolnak, megszurkálnak. A nyár nem rossz, behúzódok egy fa alá, bevizezem magam egy kútnál, ki lehet bírni. Az a baj, hogy hiába vagyok igényes ruhára, tisztaságra, leírtak, úgy kezelnek, mint egy csövest. Az sem segít, hogy a C-betű rám van írva, de ez már mindig így lesz.”

Robotpilóta

Átmegyünk egy másik épületbe, száz éve, vagy még régebben üzemcsarnoknak épülhetett, ma itt működik a nincstelenek értékmegőrzője. A hatalmas teremeben OSB-lapokból ácsolt, emeletes szekrénysorok őrzik göröngyös életek valamennyi kincsét, kellékét. Középen, mintha mézeskalácsházikó lenne, kis kunyhó áll, benne tündéri mosolyú nő irányít és felügyel. Úgy tűnik, itt csupa művésznévrokon dolgozik, őt Bartók Erikának hívják.

„Nyolcszázhúsz szekrényünk van, folyamatosan hetven-nyolcvan százalék körüli a kihasználtság. Egy szekrény bérleti díja 1200 forint havonta, egy ember maximum kettőt bérelhet. Hétköznap egész nap lehet jönni, hétvégén naponta egy-egy órára nyitunk ki. Egy átlagos napon úgy százhúsz-százharminc ember fordul meg itt, ilyenkor, nyáron talán valamivel többen, mert itt lehet zuhanyozni. Jönnek, kiveszik a szekrényből a tisztaságit, meg a tiszta ruhát, letusolnak és mennek tovább.”

Bartók Erika elárulja, lassan harminc éve dolgozik a hajléktalanellátásban. Annyira mosolygós és vidám, mintha nem egy olyan fontos és hősies, ugyanakkor kevéssé megbecsült és még kevésbé megfizetett szakmában húzott volna le három évtizedet, amelyik szinte garantálja a kiégést.

Robotpilóta bekapcsolva. Másképp nem megy. Harminc év alatt alig változott valami, ha mégis, inkább rosszabb lett a helyzet. Ha egyszer valaki hajléktalanná válik, csodaszámba megy, ha ki tud kászálódni. Ördögi csapda. Hosszú évek óta vagyok itt, azóta ugyanazok a hajléktalanok jönnek-mennek. Régebben nem ment, de egy ideje már simán meg tudom csinálni, hogy a munka a munkahelyen marad, nem viszek haza magammal semmilyen problémát. Itt meg bekapcsolom a robotpilótát. Csak így lehet.

Bartók Erikának van segítsége is, Mihály személyében. Róla nem tudjuk meg, hogy vajon egy művész nevét viseli-e, mert ő kettő az egyben, kliens és dolgozó is, ezért csak a keresztnevét árulja el, mondjuk, hogy arkangyal.

„Lassan húsz éve vagyok itt, 2006 óta, mint kliens, és lassan egy éve, mint karbantartó. A nyolcvanas években, még diákként jöttem vidékről Budapestre, már a tanulás mellett elkezdtem dolgozni. Muszáj volt. A nyolcvanas-kilencvenes években jól ment, miután elvégeztem a sulit, albérletben laktam. Aztán elveszítettem az állandó munkahelyem, akkor utcára kerültem.

Saját lakásom sohasem volt, még szerencse, mert ha lett volna, most biztos sokkal rosszabbul érezném magam.

Tulajdonképpen nem panaszkodhatok, mert sokakhoz viszonyítva még elég jó helyzetben vagyok. Bejelentett munkahelyem, fix jövedelmem van. Messze nem annyi, amennyiből egy lakást fizethetnék, de hát borzalmasan elszálltak az árak. Elvagyok így, fapadon fenn tudom tartani magam.”

Vilmosról senki sem mondaná meg, hogy hajléktalan. Azt mondja, ez fontos is, hiszen

a látszat alapján dől el, mennyit vegzálják az embert.

„A fiatalok, a külföldi turisták, bárhol leheveredhetnek a fűbe egy árnyékos parkban, de mi nem. Ha a rendőrök, vagy a közteresek kiszúrják, hogy hajléktalan az ember, azonnal jönnek, felállítanak, elzavarnak minket, úgyhogy igyekszem, hogy engem ne szúrjanak ki.

Azelőtt a Király utcán laktam, de tíz éve szétmentünk a feleségemmel. A lakás maradt a családnak, én meg azóta hol albérletben vagyok, hol fizetős szállón, hol itt. Mindig dolgoztam, most is bent van az önéletrajzom három-négy helyen. Remélem, mire jön a tél, lesz megint munkám, és akkor el tudok menni egy fizetős szállóra, az mégiscsak kulturáltabb, tudok magamra főzni, és van fűtés! Tudja hány hajléktalanszálló van a városban? Vagy ötven biztosan. És tudja, ezek közül hányban volt fűtés az elmúlt télen? Kettőben. Még egy telet nem akarok így végigcsinálni.”

Lassan közeleg a Vajdahunyad utcai nappali melegedő zárórája, nem sokkal később nyit az éjjeli menedékhely. Egy kedves hölgy rendez el még valamit az utolsó pillanatban a szekrényében, aztán sietve távozna is, de néhány kérdésre azért szívesen válaszol.

„Annának hívnak, tavaly, március elsején halt meg a párom, és én huszonnégy óra alatt utcára kerültem. Önkormányzati lakásban éltünk, ami az ő nevén volt. Nem az önkormányzat hibája volt, én nem jelentkeztem be hivatalosan. Már korábban is hol albérletben, hol szívességi lakásban éltem.

Megviselt a sors. Nagyváradon születtem, negyvenkilencben. Az első fiam 1970-ben született, húsz évesen halt meg. A kisebbik fiam apja miatt jöttem Magyarországra, 1996-tól vagyok állampolgár. Szakmám szerint vegyész-laboráns vagyok, de a legtöbbet festőként dolgoztam. Laboránsként az ivóvíz minőségével, lágyságával foglalkoztam, két nap délelőtt, két nap délután, két nap éjszaka. Amikor átmentem a festőkhöz, ott én voltam minden, a főnök, a tróger, a beszerző. De képeket is festettem, szép emlékeim vannak.

A jelenem meg olyan, amilyet a Jóisten adott nekem. Újpesten lakom egy otthonban, egy családsegítős ismerős intézte, hogy bejussak, mondhatni, protekcióval. Elég válogatott társaság él ott, mindenkinek van valamilyen bogara.

Mindenféle sorsverte emberrel találkoztam már, ha tudjuk, segítjük egymást, ha nem, akkor marakodunk.

Én próbálom kerülni az afférokat. A szocmunkásokat nagyon szeretem, mert érzem, hogy igazi empátiával fordulnak felém, nemcsak sajnálkoznak. Tavaly, amikor meghalt a párom, másfél héttel később megtudtam, hogy a kisebbik fiam is haldoklik. Két hónapon belül veszítettem el mindkettőjüket és a szocmunkásokon látszott, hogy tényleg együtt éreznek velem.”

Hajléktalanjárat

A koraeste már a Menhely II. János Pál pápa téri központjában ér minket. Itt működik az alapítvány nonstop diszpécserszolgálata és innen indul útjára a krízisautó: a késő ősztől tavaszig tartó időszakban minden este, ilyekor, nyáron hetente háromszor. A műszak este nyolckor kezdődik és télen reggel nyolcig, a nyári, csökkentett üzemmódban pedig hajnali kettőig tart. A szociális munkások hetente legfeljebb egy műszakot vállalhatnak. Hideg időben forró teával, takarókkal, meleg ruhaneműkkel vannak felszerelkezve, a nyári melegben hideg vízzel, limonádéval.

A mai műszakot Heimné Kelemen Klára és Molnár Viktória viszik. Mindketten munkából jönnek, és reggel majd munkába mennek.

A krízisautózás egyikük számára sem főállás, Klárának egy, Viktóriának két másik munkahelye is van a szociális szférában.

Klára és Viktória szerint viszonylag könnyű műszakra számíthatunk. Négy fix címünk van az előző műszaktól. Ez olyan embereket jelent, akik utcán vannak, még nem kértek segítséget, de elképzelhető, hogy azóta romlott a helyzetük. A négy címen kívül akkor megyünk valahová, ha bejelentés érkezik a diszpécserszolgálathoz. Nyáron ez sokkal ritkábban történik meg, mint telente, amikor szerencsére sokan érzik kötelességüknek, hogy telefonáljanak, ha fagypont alatt utcán éjszakázó hajléktalanokat látnak.

Nyáron egészen más jellegűek a kihívások. Eddig nem nagyon volt jellemző, de az utóbbi időben egyre több durva napégést látunk. Egészen csúnya, másod-, harmadfokú égési sérüléseket tudnak összeszedni szegénykéim. Ha ilyennel találkozunk, orvoshoz visszük, vagy legvégső esetben mentőt hívunk

– mondja Klára.

Az első utunk a IX. kerületbe vezet. Imre otthona egy emeletes házakkal és parkolókkal körülvett apró park. Ágya egy vegyesbolt háta mögött, a fal mellé leterített kartondoboz. Az üzletet kínaiak üzemeltetik, ők szoktak Imrének enni adni. Amikor odaérünk, Imre megismeri Klárát, de mogorván jelzi, ezúttal nincs szüksége a világon semmire, csak arra, hogy békén hagyják. Így teszünk.

A második állomásunkon, a Corvin áruház előtt szürreális látvány fogad bennünket.

Keresett kliensünk, nevezzük Jancsinak, talán még húszéves sincs, mezítláb ácsorog a pláza előtt. Egy hosszú szoknyát visel, melynek gumis derékrésze a nyakában van, mintha valamilyen varázsköpeny lenne rajta.

Az értelmi fogyatékos fiú története szomorú. Intézetben nőtt fel, s bár ő gyakran emlegeti őket, senki sem tudja, hogy valóban vannak-e szülei, és ha igen, tudnak-e Jancsi létezéséről.

Jancsi a tizennyolcadik születésnapján, amikor kikerült a gyermekvédelem felelősségi köréből, utcára került. Senki sem tudja, hogy akkor milyen mentális állapotban volt, de amióta a Menhely munkatársai ismerik, nem cselekvőképes. Megpróbálták már gondnokság alá helyeztetni, csakhogy a bírósági eljárás hosszú folyamat, melynek végéig Jancsinak egy helyben kellene maradnia, vagyis folyamatosan elérhetőnek kellene lennie. Csakhogy számára a szabadsága a legfontosabb. Mása nincs is. Nem szereti az intézményeket, úgyhogy, ha sikerül is bevinni valahová, rövid úton távozik. Teheti, hiszen papíron felnőtt ember, oda megy, ahová neki tetszik.

Viki győzködi Jancsit, hogy jöjjön velünk egy szállóra. Ha nem is akar bent aludni, legalább megfürdik és kap rendes ruhát, meg cipőt. Jancsi nem akar jönni, azt mondja, az apukáját várja. Végül azzal sikerül meggyőzni, hogy megígérjük, amint túl van a tisztálkodáson és lesz rajta ruha, visszahozzuk a Corvinhoz.

Épp amikor indulnánk az autóhoz, egy járókelő a plázából kilépve egy papírpoharas üdítőt nyújt Jancsi felé, ha kéri, az övé lehet. A fiú már nyújtja is kezét, lebben a hatalmas szoknya és egyszerre lélegzünk fel, amikor meglátjuk, hogy Jancsin rövidnadrág is van, nem teljesen meztelen a lepel alatt.

A fiút a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) Aszódi utcai szállójára visszük. A bejáratnál valamiért meggondolja magát, úgy dönt, mégis bent tölti az éjszakát.

A lépcsőhöz tartozó rámpán egy idős férfi tol fölfelé egy kerekesszéket, amiben egy nő ül, talán a felesége. Az asszony lába a lábujjaktól lábszárközépig fehér fáslival van betekerve. Súlyos napégés, tényleg egyre gyakrabban fordul elő.

Bántalmazás bent és kint

Miután elbúcsúzunk Jancsitól, az Örs vezér tere felé vesszük az irányt. Viktória és Klára elmondják, hogy a buszpályaudvar környékén mindig vannak hajléktalanok. Az egyikük, Ferenc jelenleg elég sürgős orvosi ellátásra szorul. A terület nagy, bolyongunk egy kicsit, amikor megpillantjuk az egyik padon éppen alváshoz készülődő, csapzott hajú, ősz, borostás férfit. Először azt mondja, nincs szüksége semmire, hagyjuk békén, de néhány perccel később elárulja, hogy eléggé fáj a lába, orvoshoz kellene mennie. Felhúzza a nadrágszárát, nem hiszem, hogy láttam valaha rondább, nagyobb sebet. A szociális munkások győzködik Ferencet, jöjjön be velünk egy szállóra, de nagyon vonakodik, azt mondja, ott bántják, kirabolják. Viktória végül azt mondja neki, ha bent alszik, reggel egy orvos megnézi a lábát. Ez hat.

Közben észrevesszük, hogy nem messze még két férfi fekszik egy fa alatt. Odamegyünk, Klára megkérdezi őket, nincs-e szükségük valamire. Egyikük felül, udvariasan bemutatkozik, Gyulának hívják, 76 éves, tíz éve van utcán. A másik férfi tudomást sem vesz rólunk, de Gyula megnyugtat bennünket: vele is minden a legnagyobb rendben, csak alszik.

Háromszor nősültem, háromszor vettem lakást, háromszor váltam el. Az utolsó feleségemnek volt egy nyolchónapos kislánya, amikor összekerültünk. Felneveltem, amikor elmúlt tizenkét éves, azt mondták, útban vagyok, mehetek. Van nyugdíjam, száztízezer forint. Elmennék én albérletbe, de az százötven-kétszázezer, hogy fizessem ki? Egy szobát, vagy egy kis üzlethelyiséget talán ki tudnék venni, de akkor miből egyek? A templomban mondták, hogy menjek el öregek otthonába, voltam is két napot. Elveszik a nyugdíjamat, és aztán ha el akarok menni sétálni, arra kérjek engedélyt. Mire fel kérjek én bárkitől engedélyt? Akkor inkább megveszem a boromat, kicsit berúgok és elvagyok kint.

Gyula nem szeretne szállóra menni, azt mondja, rossz tapasztalatai vannak. Kicsit elgondolkodva hozzáteszi: igaz, az utóbbi időben az utcán is egyre több atrocitás éri.

„Rendőrök, közteresek, körbevesznek, elmondanak mindenféle mocsoknak, a társadalom selejtjének neveznek. Mi nem bántunk senkit, nem szólunk senkihez, ők meg elzavarnak és olyanokat mondanak, hogy ha még egyszer meglátnak, agyonvernek. Kedves, hogy maguk nem ezért jöttek, hanem azért, hogy megkérdezzék, nincs-e szükségünk valamire.”

A krízisautóban egy telefonról szól a zene, miközben Ferenccel a BMSZKI Kőbányai úti speciális éjjeli menedékhelyére tartunk. Viktória megkérdezi utasunktól, hogy szeretne-e valamilyen számot kérni: a hajléktalanjárat fullextrás szolgáltatást nyújt. A mogorva férfi homlokát ráncolva mondja be egy mulatóssláger címét, aztán gyermeki mosoly terül szét az arcán, amikor a hangszóróból felcsendül a zene. Ferenc hamisítatlan partihangulatban érkezik a szállóra.

Kiégés elleni lufik

Az utolsó állomásunk a Bosnyák tér. Egy idős, kerekesszékes, mentálisan sérült nőt keresünk. Hiába. Keresztül-kasul bejárjuk a környéket, rejtett zugokba nézünk be, járókelőket faggatunk, nem látták-e esetleg valahol, de végül kénytelenek vagyunk feladni a keresést. Talán több szerencséjük lesz a kollégáknak holnapután.

Mivel a diszpécserhez sem érkezett bejelentés, elindulunk vissza a bázisra. A könnyű műszak friss tapasztalataitól elnehezülve arról faggatom Viktóriát és Klárát, hogyan bírják ezt a lelkileg és fizikailag is alaposan megterhelő munkát, pláne másod-, harmadállásban, hétről-hétre csinálni.

Viktória azt mondja, ő képtelen lenne minden nap kilenctől ötig egy irodában ülni, az ő egyéniségéhez sokkal jobban passzol a civil szféra rugalmassága, a munka változatossága.

„Nagyon fontos, hogy az ember egy támogató, összetartó csapatban és szakmailag hiteles közegben dolgozhasson. Én terepmunkában vagyok a legjobb, így pedig azt csinálhatom, nem kell folyamatosan adminisztrálnom.

Dolgoztam korábban roma gyerekekkel, de az kicsit nehezen ment, mert legszívesebben az összes lurkót hazavittem volna. A hajléktalanellátásban könnyebb megtartani a határokat.

A segítő szakmának mindig van egy önző aspektusa is. Számomra is van benne egy saját traumafeldolgozás, másrészt pedig jót tesz az egónak, ha az ember hasznosnak, jó embernek érezheti magát.”

Klára, aki húsz éve dolgozik hajléktalanellátásban úgy érzi, egyre fárasztóbb, nehezebb a munka.

„A hajléktalanságból szinte lehetetlen kitörni. Ahogy idősödnek a kliensek, egyre betegebbek. Egyre több a mozgássérült, kerekesszékes, önmagát ellátni képtelen hajléktalan. Biztosan én is könnyebben elfáradok, de mindig van mibe kapaszkodni. Például abba, hogy nemrég egy kliensemnek sikerült megoperáltatnom a szemét, így nem veszítette el a látását.

Vagy ott volt az az idős házaspár, mindketten jóval hetvenen felül és demensek. Diplomáciai területen dolgoztak, egész életükben jól éltek, de a fiuk mindenüket lenyúlta, kisemmizte őket. Több ingatlanjukat eladta, hiteleket vett fel a nyugdíjukra, így vénségükre utcára kerültek. Elképesztő történetek vannak.

Néhány hónap alatt sikerült őket gondnokság alá helyezni és helyet találni nekik egy intézményben, ami hatalmas eredmény.

Egyébként meg lufikat hajtogatok. Bohócnak öltözve, nem viccelek. Úgy kezdődött, hogy egy nagycsaládos egyesületnek voltam pártolótagja és az egyik rendezvényükre szerettek volna bohócot, de nem volt rá pénzük. Egyik ismerősöm tudott kutyát hajtogatni, megtanított, azóta csinálom. Folyamatosan fejlesztem magam, már három díjátadón díszítettem fel egész termeket. Ezzel töltődöm.”