Újszülöttként életet mentett, de harcolni csak a hetvenes éveiben tanult meg

Márciusban már a nyolcvanat töltötte, de nem áll felemelt kézzel a fizikai kihívások előtt. Kovács László tíz évvel ezelőtt kezdett el krav magát tanulni, azóta hetente kétszer jár edzésre, plusz minden vasárnap délelőtt összejönnek néhány sráccal a Városligetben gyakorolni. Az egészsége kiváló, a kondijáról pedig csak annyit, hogy a hetvenöt perces, erőnléti és kardiógyakorlatokkal gazdagon megspékelt edzéseken, ahogy mindenki másnak, neki is állnia kell a sarat olykor három-négy ellenféllel szemben is.

Mielőtt belevágnánk Kovács László történetébe, közbeszúrunk egy rövid krav maga-magyarázót.

A krav maga héber kifejezés, szó szerinti fordításban közelharcot jelent. Nem küzdősport és nem is harcművészet, hanem gyakorlati tapasztalatokon alapuló taktikai és önvédelmi rendszer. Nemcsak arról szól, hogyan lehet kivédeni egy esetleges támadást, hanem arról is, hogyan előzheti meg az ember a vészhelyzeteket, hogyan csökkentheti a kockázatokat.

Kifejlesztője, Lichtenfeld Imre 1910-ben Budapesten született, de kisgyerekként a családjával Pozsonyba költözött, amikor nyomozó és közelharcoktató apját kinevezték az akkor még osztrák-magyar város rendőrkapitányává. Imi – ahogy élete során a legtöbben ismerték – hiperaktív gyerek volt, minden létező sportot kipróbált, többek között a birkózást és az ökölvívást is. Amikor a harmincas években elszaporodtak az antiszemita atrocitások a pozsonyi utcákon, Imi önvédelmi csapatokat kezdett szervezni barátaiból és sporttársaiból a náciszimpatizáns bandák ellen. Hamar rájött, hogy a fair play szabályain alapuló küzdősportok csak távoli rokonságban állnak a valódi, vérre menő utcai küzdelemmel, ezért a meglévő tudását felhasználva a test ösztönös reakcióin és természetes mozdulatokon alapuló közelharci technikákat dolgozott ki, letéve ezzel a krav maga alapjait.

A Lichtenfeld család 1940-ben elmenekült az egyre erősödő nácizmus elől. Palesztinába tartottak, de hajótörést szenvedtek. Imi Észak-Afrikában kötött ki, ahol a britek parancsnoksága alatt álló Csehszlovák Légió tagjaként szolgált. Miután 1942-ben eljutott Palesztinába, csatlakozott a zsidó védelmi szervezethez, a Haganához, majd 1948-tól a megalakuló Izrael állam hadseregének közelharckiképzője lett. A katonai krav maga kifejlesztése után, 1964-es leszerelését követően kezdte el a harcrendszer polgári verziójának kidolgozását. Munkáját az 1980-as évektől tanítványa és asszisztense, Eyal Yanilov vette át, ma is ő vezeti harcrendszer legnagyobb szervezetét, a Krav Maga Globalt (KMG).

Mivel a krav maga valódi vészhelyzetek megoldására fókuszál, bőven tartalmaz olyan elemeket, melyek egy sportág esetében elfogadhatatlanok lennének, például a lágyék, vagy a szemek támadását, ezért versenyeket sem rendeznek belőle. Azonban a hagyományos harcművészetekhez hasonlóan vannak szintjei.

A Krav Maga Globalnál három fő szint létezik: a P (Practicioner), a G (Graduate) és az E (Expert). Az első kettőn belül öt, utóbbin belül pedig nyolc fokozat van. Minden fokozatért vizsgázni kell, az első vizsga teljesítése a P1-es, a tizennyolcadik pedig E8-as szint elérését jelenti. A vizsgázóknak szintenként egyre több technikát kell tudniuk, a vizsgák egyre hosszabbak és kimerítőbbek. Minél feljebb lép valaki a ranglétrán, annál több időnek kell eltelnie két vizsga között: míg P-szinten egy évben két fokozatot is lehet szerezni, E-szinten már éveknek kell eltelniük két vizsga között.

Kovács László G1-es szinten van, aminek teljesítése egy jó kondiban lévő huszonéves számára is komoly kihívás.

Egy G vizsga minimum négy órányi komoly fizikai munkát és szellemi koncentrációt jelent, rengeteg többlépéses technikát kell tudni a másodperc tört része alatt felidézni és tökéletesen bemutatni.

„Ezt még megcsináltam, mert kíváncsi voltam, képes vagyok-e rá, de ez volt az utolsó, ez már tényleg nagyon sok volt. A G1 tele van földharccal, csak aki csinálta már, az tudja, hogy vagy százszor lefeküdni a földre és onnan felkelni önmagában is megerőltető, de közben még meg kell csinálni a technikákat, ledobni a támadót, átfordulni, a végén elszaladni. Elég kemény. Én eleve nem is akartam vizsgázgatni, gondoltam, bőven elég nekem lejárogatni edzésekre mozogni és közben tanulni, de aztán annyit mondogatták, hogy de menjek, meg jó lesz, hogy rávettem magam a P1-re, hátha attól mindenki megnyugszik, békén hagynak. De aztán megtudtam, hogy P2 után mindenki kap KMG-útlevelet, amiben vezetik a szintjeit és a világ összes krav maga iskolájában elfogadják. A második feleségem lánya Izraelben ment férjhez, néhány évente kimegyünk hozzájuk két-három hónapra, hát mondom, milyen jó lenne az anyaországban is tanulni, úgyhogy megcsináltam a P2-es vizsgát is. Aztán meg hajtott a kíváncsiság, hogy meddig tudok eljutni.”

Született őrangyal

Bár Kovács László hetvenen túl kezdett krav magázni, a rendszeres testmozgás egész életében a mindennapjaihoz tartozott, világra jöttekor pedig valódi őrangyalnak bizonyult.

„Apám katona volt valahol a Kárpátok keleti részén, az Árpád-vonalon, de amikor 1944 tavaszán megszülettem, hazaengedték családlátogatásra. Abban az évben, április elején kezdődtek az első szövetséges bombázások. Pesterzsébeten, a Határ út környékén laktunk, akkoriban ott földszintes házak álltak, ma már lakótelep. Nekem úgy mesélték, hogy amikor megszólaltak a légiriadó szirénái, anyám felkapott, hogy rohanjon velem a pincébe.

Apám nehezen ijedt meg és elkezdte magyarázni, hogy ugyan, miért vinné le szegény újszülöttet abba a mocsokba, van a környéken vegyi gyár, vasúti csomópont, szövőgyár, ahol ejtőernyőket gyártanak, a szövetéges gépek azokat fogják támadni, nem pazarolják lakóházakra a bombákat.

Anyám hajthatatlan volt, levitt a pincébe, apám meg csak azért is odafent maradt. Végül apámnak lett igaza, mert a bombázók alapvetően tényleg a gyárakat, meg a vasutat támadták, csak az első kört jó másfél kilométerrel elnézték, úgyhogy a mi utcánkat is szétbombázták. Apámat úgy kaparták elő a romok alól a levente gyerekek. Amikor a repülők ráfordultak a második körre, félig már kint volt, felnézett az égre és elégedetten megállapította, hogy »na tessék, ezeket a bombákat már itt engedték ki pont a fejünk fölött, ezek már jó helyre fognak menni«. Mivel több csontja eltört, a frontra már nem kellett visszamennie. Később megtudtuk, hogy az egységének több mint nyolcvan százaléka veszett oda, úgyhogy sokat mondogattam neki, miattam engedték haza, nekem köszönheti az életét.”

A Kovács család később Ferencvárosba költözött, László apja a HÉV-nél dolgozott, az anyja háztartásbeli volt, ő maga pedig jobbára utcagyerek.

Ötvenhatban, tizenkét évesen is folyton csavargott a barátaival. Vannak szörnyű emlékei.

„Amikor jöttek be az oroszok, kint álldogáltunk a Tompa utca meg a körút sarkán. Valamelyik háztetőről valakik elkezdtek lövöldözni a menetoszlopra. Nagyjából tizenöt-húsz másodperccel később az oroszok hatalmas, ikercsövű géppuskákkal kezdték sorozni a házakat, de a tetőtől végig le a járdaszintig. Akik az ablakokban voltak, azoknak annyi volt. Rengeteg ember tekergett az utcán, kitört a pánik, mindenki üvöltött, visítozott, az emberek próbáltak kapualjakba beugrálni. Sosem felejtem el a fegyverek dübörgését, a sikoltozást, ahogy valaki rémülten kiabálja »kinél van egy nadrágszíj, vagy egy nyakkendő?« Valakinek eltalálták valamelyik artériáját, azt akarták leszorítani. Aki nem volt háborús helyzetben, nem tudja elképzelni a szörnyűségét. A hangok, a szagok, a félelem. A háború nem videojáték.”

Önvédelmi kenu

Miután elcsendesek a forradalom napjai. Kovácsék visszatértek a hétköznapokhoz. László és egy barátja egy bandához csapódtak, akik nyaranta a Kvassay-zsiliphez jártak le fürödni. László azt mondja, a barátjával ők voltak a legkisebbek, a nagyobbak időnként megverték őket.

Miután harmadszor törték be a fejét, László elhatározta, hogy valamiképpen meg fog erősödni. A cimborájával nézték a Dunán a kidolgozott felsőtestű evezősöket, és azt gondolták, ez lesz az ő útjuk.

„Az edző rám nézett és megkérdezte: »hát apád mekkora?« Mondom, olyan 168-170 centi. Erre beültetett kormányosnak, gondoltam, nagyszerű, itt aztán nem fogok megerősödni. A cimborám apjának volt egy kollégája, akinek a fia kajakozott. Azt mondta, majd ő beajánl minket is, legyünk kajakosok, jó, legyünk. Elmentünk a margitszigeti csónakházhoz, de ott meg azt mondták, mindenki kajakos akar lenni, azt nem lehet, de kenusok lehetünk. Gondoltuk, ha Csingacsguk meg Winnetou is kenuzott, akkor jó lesz az nekünk is. Alacsonyak voltunk, pónilovaknak meg kávédarálónak hívtak minket, mert amíg a többiek 60-62-es csapásszámmal mentek, nekünk 65-67-tel kellett, annyival volt rövidebb a húzásunk.”

A fiúk terve abból a szempontból bejött, hogy alaposan megizmosodtak, korábbi bántalmazóikon mégsem vettek revansot, heti hat edzésük ugyanis a bandázás rovására ment.

László tizenhét éven át kenuzott, párosban tizenhárom magyar bajnoki érmet szerzett, közöttük négy aranyat, de volt ifjúsági Európa-bajnok, válogatott B-kerettag.

Közben villanyszerelő lett, inaséveit a Kelenföldi Erőműben töltötte, ahol szakmájának sok olyan területére is rálátott, amire máshol nem lett volna lehetősége. A Kádár-korban hivatalosan nem létezett profi sport, a versenyzőknek papíron volt munkahelyük, de nyilván senki sem várta el tőlük, hogy edzés helyett műszakba járjanak. Hasonlóan zajlott a sorkatonai szolgálat is.

„Három hónapot voltam katona akkor, amikor két év volt a szolgálat. Vicc volt az egész, már a harmadik naptól kijárhattunk. Olyanokkal szolgáltam együtt, mint a kajakozó Hesz Mihály, a röplabdás Buzek László, a súlyemelő Nemessányi Árpád, az öttusázó Kelemen Péter, a focisták közül Varga Zoltán, Kocsis Lajos, Dunai II., Zámbó Sándor, Géczi István.

„Nem volt szívatás. Egyszer begördült a laktanyakapun két autó, kiszállt egy főtiszt, aranysujtásos egyenruhában, főhadnagytól az ezredesig nem győztek neki szalutálni. Erre megjelenik a sorkatona Kocsis, odamegy hozzá, megölelgetik egymást: »Szevasz, aranyapám, hogy vagy, jól bánnak itt veled?”

Sorakozni, menetelni meg lőni azért nagyjából megtanítottak, de ennyi. Emlékszem, egyszer alaki kiképzés közben valaki kikiabált a sorból a vezénylőtisztnek, hogy »Alezredes elvtárs, két óra van!« Akkor kezdődött a kimenő, menni kellett edzésre.”

Visszavonulás

László az MTK-ban kenuzott, a klub a textilipari szakszervezethez tartozott, így őt egy szövőgyárban jelentették be. Bár nem volt kötelező, bejárogatott, hogy ne essen ki a szakmából, késő ősztől tavaszig többet, a versenyszezonban kevesebbet. Közben elvégezte a technikumot, majd később, miután véget ért a sportpályafutása, a munkavédelmi főiskolát is.

A hetvenes évek elején, közel a harminchoz László teste jelezte, hogy elég az élsportolói megterhelésből. Beállt a gerince, az orvos azt mondta neki, hogy meg lehet operálni, de fifti-fifti az esély, hogy jól fog sikerülni. László nem akart hazardírozni, inkább visszavonult a versenysporttól. Egy kivizsgáláson kiderült, hogy az átlagosnál nagyobb a szíve, élsportolóknál előfordul.

A kardiológus László lelkére kötötte, hogy ne álljon le egyik napról a másikra a mozgással, mert akkor a szívizmok, miközben visszahúzódnak normál méretre, hegesedhetnek. Ő megfogadta a tanácsot, attól kezdve, egészen mai napig hetente három-négyszer fut, úszik, kondizik. A versenyzés abbahagyása a hetvenes években munkahelyváltást is jelentett.

„Voltak ismerőseim, bekerültem egy üzemberendezéseket gyártó vállalathoz, nézték a papírjaimat, megkérdezték, mérni szeretnék vagy szakérteni. Utóbbit választottam, amiből lettek problémáim, mert a cégnél először másodmérő lett valaki, aztán elsőmérő, majd két-három év meg különböző tanfolyamok után lehetett szakértő. Én meg a sportos hátszelem miatt egyből az lettem. Utáltak is eleinte, de aztán megtudták, hogyan kerültem oda, meg megismertek, már nagy volt a haverság.”

Új világ

A rendszerváltás időszaka sok szempontból forgatta fel László életét.

A munkahelye megszűnt, az első feleségétől elvált. Az előző évben látogatott haza régi barátja és versenyzőtársa, aki korábban Kanadába disszidált. Sokat mondogatta Lászlónak, menjen ki hozzá.

„Korábban dolgoztam nyugaton, Münchenben meg Bécsben. Hotelbővítéseken csináltuk a villanyszerelési munkát, abból volt egy kis pénzem, gondoltam, megnézem, nem lehetne-e a tengerentúlon is szerencsét próbálni. Egy évet töltöttem kint, voltam Calgaryban, Vancouverben, de átmentünk az Egyesült Államokba, Seattle-be is, meg néhány helyre a nyugati parton. Voltak jó lehetőségek, csakhogy akkor már nem kaphattam semmiféle letelepedési vagy munkavállalási engedélyt. A rendszerváltás előtt mindenkit nagyon kedvesen fogadtak és segítettek, de mire én kimentem, már azt mondták, összeomlott a Szovjetunió, otthon demokrácia van, nincs már semmi baj, nyugodtan haza lehet menni. Úgyhogy nyugodtan hazajöttem.”

Sokat változott Magyarország az alatt az egy év alatt, amíg László távol volt. Az ország szabad volt, de szegény, sorban dőltek be a vállalatok, hatalmas volt a munkanélküliség.

A szakmájában ő sem tudott elhelyezkedni, jobb híján beállt az egyik haverja kocsmájába, csaposnak.

„Amikor megkérdezte, lenne-e kedvem hozzá, azt hittem, meg van őrülve, életemben nem csináltam ilyet, de azt mondta, ha voltam már az életben kocsmában, simán meg tudom csinálni, úgyhogy beálltam.”

Lászlónak az tetszett leginkább a vendéglátózásban, hogy két nap munka után volt két nap pihenője, így folyamatosan talpalhatott, hogy nincs-e valamilyen lehetőség a saját szakmájában. Végre talált egy helyet, felvették csoportvezetőnek, öt embere volt, nagy építkezéseken csinálták a villanyos munkákat, a Pólus Center hálózata például az ő kezük munkáját dicséri. Ez ment egy darabig, aztán két sráccal saját vállalkozásba kezdtek.

„A szokásos történet. Alapítottunk egy bt.-t, majd kaptunk egy megbízást: többlakásos diplomataházak, de már akkor olyan technológiával, hogy tapsra kapcsoljon fel a villany, meg ha megerősödik a szél, húzza be magát az erkélyen a napellenző. A megbízó az alapszerelést meg a vezetékezést kifizette, de a legnagyobb összeget, a szerelvényezést már nem. Hitegetett, hogy kezdjük el a következő házat, akkor neki is gyorsabban jön a pénz, hamarabb tud fizetni. Nekem havonta kellett fizetnem az anyagért, akkor már nyolcan voltunk, kisbuszt kellett venni, először itt csúszott meg egy millió, aztán ott. Végül, amikor már tizenhét és fél milliós adósságnál jártunk, azt mondtam, álljunk meg, ezzel csinálni kell valamit. A cég megszűnt, én egyéni vállalkozó lettem.”

A kilencvenes évek vállalkozói világáról László azt mondja, nagyjából sikerült megúsznia. A nyugdíja viszont olyan minimális, hogy nyolcvanévesen is dolgozik, cégek villamosrendszereinek műszaki ellenőrzését végzi.

Szülinapi ajándék

A krav maga a hetvenedik születésnapján köszönt be László életébe. Azt mondja, azóta sem tudja, hogy miért, de az egyik cimborájától egy krav maga DVD-t kapott ajándékba.

„Nézegettem, milyen érdekes. Pont akkoriban volt egy térdműtétem, a Városligetben már egy kör után éreztem, hogy fáj, az orvos is mondta, hogy a futást már ne nagyon erőltessem. Rendben, de valamit csak kellene mozogni, van szobabiciklim, de azt hamar megunom, úszni meg eléggé drága lett az utóbbi időben. Eszembe jutott a krav maga, rákerestem a neten, találtam is egy edzést a Kresz Géza utcában. Épp a Városligetben voltam, mondom, jé, ez most, nemsokára kezdődik, felülök egy trolira, megnézem, mi baj lehet belőle?”

László az edzőteremben egy huszonéves oktatót és egy főként középiskolásokból meg néhány egyetemistából álló csoportot talált.

Az instruktor nem jött zavarba, amikor László közölte, hogy ő már nem túl fiatal és tulajdonképpen csak megnézné, hogy néz ki ez az egész. Azt felelte, hogy a kor nem számít és sokkal többet tud meg, ha beszáll. Kezdje finoman, lassan, aztán vagy belerázódik, vagy ha nem, bármikor kiszállhat.

„Belementem, és nem is volt semmi gondom. Marhára megtetszett, már csak az is, hogy fiatalokkal vagyok körülvéve, az öltözőben mindig megy a duma. Csak azt volt kicsit nehéz megszokni, hogy hiába mondom mindig az első percben, hogy légyszi tegeződjünk, már nem Laci, hanem Laci bácsi vagyok. De nehogy azt hidd, hogy velem bármiben kivételeznek. Ugyanazt csinálom, amit a többiek. P3-as vizsgán például egy ötven körüli sráccal kerültem párba, simán megbuktattak mindkettőnket. Fél év múlva elmentem újra, és megcsináltam.”

A vizsgákon kívül még nem tesztelték László tudását, vagyis eddig még senki sem próbálta megtámadni. Azt mondja, ez annak is köszönhető, hogy a krav maga áthuzalozza kicsit az ember agyát.

Éberebben jár az utcán, fölfigyel bizonyos hangokra, mozdulatokra, észrevesz helyzeteket, amelyek esetleg kockázatosak lehetnek, és elkerüli azokat.

„Egyszer támadtak meg, még fiatal koromban. Egy csajt kísértem haza Újpestre, amikor kijöttem a házukból, odaállt elém négy srác. Nem aggódtam, jó kondiban voltam. Gondoltam, mire egyet pislognak, elszaladok, sosem érnek utol. Az egyiknek volt a kezében egy tégla és kérdezte, nem akarom-e megvenni tőle. Mondom, mi van, nem értettem, mi történik. De ő csak erősködött, hogy nézzem meg, milyen szép téglája van, vegyem meg. Megkérdeztem, mennyibe kerül, mire ő: »Mennyi pénz van nálad?« Mondom, negyven forint. Nem volt túl nagy összeg, de akkoriban azért ért valamit. Azt mondja, akkor negyven forintért eladja nekem a téglát. Nem akartam balhét, odaadtam neki a pénzt, ő meg tényleg kezembe nyomta a téglát. Mentem el, megtettem jó tíz métert, ledobtam a téglát. Erre hallom a hátam mögül: »Oda nézzetek, ez a kis tetű eldobálja a drága jó téglát!« Mire hátranézhettem volna, már megkaptam az első fülest hátulról. Jól elvertek, de nem lett komolyabb bajom.”

Kovács László azt mondja, bár a vizsgázásról már tényleg letett, a krav magát folytatja, ameddig csak lehet, nehezen mondana le a rendszeres, intenzív testmozgásról. Két éve, amikor a jogosítványát újíttatta meg, elkaptak nála egy kis magas vérnyomást, arra azóta gyógyszert szed, de máskülönben acélos az egészsége.

„Azért a múltkor, amikor az edzőmmel beszélgettem, megmondtam neki, hogy Tomikám, tíz év alatt mindenre tanultunk már technikát: ütések, rúgások, fojtások, kés, bot, lánc, bozótvágó, vasvilla, pisztoly, kalasnyikov. Csak egyet nem tanultunk meg. Akkor mi van, ha jön a kaszás? Erre csak annyit tudott mondani, hogy »De lökött vagy te, Laci bácsi!«”