Az apró cellák lakói csak a csupasz falakat bámulhatják. Nem lehet náluk sem telefon, sem laptop, sem könyv, az egyetlen kapcsolatuk a külvilággal az a zárható nyílás, melyen át az ételüket kapják. Mindannyian kék kezeslábast viselnek, pedig nem rabok, nem követtek el bűncselekményeket. A helyet, ahol vannak, nem börtönnek hívják, hanem „Boldogsággyárnak”, ahová ők önként vonultak teljes elszigeteltségbe.
Dél-Koreában járunk, az önkéntesen magánzárkába vonulók pedig azt szeretnék kipróbálni, hogy milyen érzés a bezártság, a leválás a külvilágról. Többségük szülő, aki hikikomori gyerekét szeretné jobban megérteni, kicsit közelebb kerülni hozzá – írja a BBC.
Begubózás
A hikikomori kifejezést 1998-ban írta le először Tamaki Szaito japán pszichológus. Az összetett szó első fele (hiki) elvonást jelent, a második (komori) pedig azt, hogy belül lenni. Eredetileg olyan kamaszokra és fiatal felnőttekre használta, akik kivonulnak a társadalomból, mindentől és mindenkitől elzárkóznak, és hosszú időn, akár éveken át szinte ki sem mozdulnak a szobájukból – írja a Psychology Today.
Akkor lettem hiki, amikor kibuktam a középiskolából, 16 éves koromban. Most 37 vagyok, de az agyam még mindig egy 16 évesé. Eltelt két évtized úgy, hogy semmit sem csináltam. Sohasem dolgoztam, nem csókoltam meg senkit. Minden egyes napomat online töltöttem. Soha nem lesz jobb
– vallott állapotáról egy japán hikikomori a Reddit közösségi portálon.
Kodai Josimura 2017-ben hagyta el a Japán-tenger partján fekvő csendes kis szülővárosát, hogy Oszakában járjon egyetemre. Már az első évében észrevette, hogy valami megváltozott az elméjében. Egy új, pezsgő időszaknak kellett volna elkezdődnie az életében, új barátokkal, új tapasztalatokkal, ehelyett azt érezte, hogy egyre kevésbé érdeklik az emberek, a tanulmányai. Reggelente nem bírt felkelni, nem járt be az óráira, egyre több időt töltött viszont videójátékokkal, gyakran fordult elő, hogy hajnali háromig tapadt a képernyőre.
Nem bántott, nem zaklatott senki, egyszerűen csak nem akartam találkozni senkivel, nem akartam emberek közé menni.
Hiroki Takimoto 42 éves író a brit Telegraphnak elmondta, azokat az éveket töltötte magányos bezárkózottságban a szülei házában, melyeknek az élete legszebb időszakát kellett volna jelenteniük. A férfi 18 és 25 éves kora között videojátékokkal játszott és régi könyveket olvasott, miközben csak az érdekelte, hogy minél jobban elrejtőzzön a külvilág elől.
Csendben el akartam tűnni, anélkül, hogy bárki észrevenné. Csak akkor éreztem, hogy élek, amikor kimentem a mosdóba.
Gyökerek
Hikikomorinak az számít, akinél a bezárkózás legalább hat hónapja tart, de évekig, akár évtizedekig is húzódhat. Tamaki Szaito eredetileg a kamaszok és a fiatal felnőttek, főként férfiak állapotaként írta le a jelenséget, de az azóta eltelt 26 évben kiderült, hogy sokkal összetettebb a jelenség, amit ráadásul a koronavírus-járvány tovább bonyolított.
A Reasons to be cheerful magazin egy 2023 áprilisában elvégzett japán kormányzati felmérésre hivatkozva azt írja, hogy a 125 millió lakosú Japánban nagyából 1,46 millió ember él hikikomoriként. Ez a 15 és 64 év közötti korosztály két százalékát jelenti és sokkal nagyobb a koronavírus miatt lezárások előtt mért adatoknál.
Kiderült továbbá, hogy az önkéntes elszigeteltségben élők nagyjából fele nő, és nagyjából egyharmaduk már a negyvenes-ötvenes éveiben jár.
A társadalom önkéntes száműzöttjei nem csak Japánban élnek. A Dél-Koreai Egészségügyi és Népjóléti Minisztérium tavaly, tizenötezer, 19 és 34 év közötti ember bevonásával elvégzett felmérése szerint a válaszadók 5 százaléka él a társadalom elől elzárkózva. Ha az adatok a teljes lakosságra nézve helytállnak, akkor nagyjából 540 ezer hikikomori élhet Dél-Koreában.
A hikikomorik gyarapodó száma nem csak a családjaikra ró egyre nehezebb terhet, de az elöregedő társadalmak munkaerőhiánnyal és emelkedő jóléti kiadásokkal küzdő, ám folyamatosan lassuló gazdasági rendszereire is. Japán és Dél-Korea számára ezért egyre sürgetőbb, hogy megértse, mi áll a jelenség hátterében és hogy lehetne küzdeni ellene.
Bár eleinte úgy tűnt, a hikikomori hátterében a leggyakrabban iskolai, munkahelyi zaklatás, vagy valamilyen korábbi trauma felszínre bukkanása áll, később kiderült, hogy a jelenségnek nincs egyetlen, jól behatárolható oka.
A fejlett ázsiai országokban tovább bonyolíthatja a helyzetet a társadalmi berendezkedés és az, hogy a jövedelmi egyenlőtlenség és a megélhetés költségeinek elszabadulása miatt egyre több fiatal kényszerül arra, hogy a korábbi generációknál jóval tovább éljen a szülői házban.
A megoldási lehetőségek egyelőre korlátozottak. A családok többsége szerint társadalmi elvárás, hogy maguk küzdjenek meg a problémáikkal, ezért nem kérnek segítséget az egészségügyi vagy szociális intézményektől. Végül az sem elhanyagolható aspektus, hogy a hikikomorik többsége nem akar változtatni az életén, ellenséget lát azokban, akik szeretnék őt reintegrálni a társadalomba.
Kilábalás
Az író Hiroki azt mondja, az ő elszigetelődése abban az időszakban kezdődött, amikor a második világháborút és még egy sor személyes traumát átélt nagymamájánál lakott. Amikor nem sikerült az egyetemi felvételije és az élete mélypontjára került, a nagyanyja azt mondogatta neki, hogy semmi értelme az életének.
Hiroki a csodának köszönheti a kilábalását. Egy éjjel látomásszerű álmot látott, melyben a négy fal közé zárkózott hikikomori személyisége vitatkozott azzal az emberrel, aki valójában szeretett volna lenni. Másnap, amikor felébredt, elindult a változás útján. Az ő esete azonban különleges, a hikikomorik túlnyomó többségének segítségre van szüksége.
Kodainak, aki oszakai egyetemistából lett hikikomori, a családja adta meg az óvatos kezdőlökést. A fiú, miközben hónapokig alig mozdult ki a szobájából, több mint tíz kilót hízott, a rengeteg hiányzása pedig szinte estélytelenné tette a tanulmányai folytatására. Amikor a következő nyáron hazalátogatott, a szülei alig ismertek rá. Azt tanácsolták neki, hogy hagyja ott az egyetemet és próbájon ki valami mást.
A Hito Okosi nevű tábor nagyjából másfél órányi autó-, vagy vonatútra fekszik a legközelebbi nagyobb településtől, erdős hegyek között. A lakók havi 128 ezer jent (közel 290 ezer forintot) fizetnek azért, hogy apró lépésekkel újrakezdhessék az életüket. Van női és férfibarakk, minden lakónak van egy kicsi, de tiszta saját szobája, melyben elfér egy ágy, egy asztal és marad egy kevés hely a személyes holmik számára is.
A táborban élőkkel szemben alapkövetelmény, hogy ne szigetelődjenek el teljesen a többiektől. Vállalniuk kell, hogy csoportosan végeznek el olyan alapfeladatokat, mint a főzés vagy a takarítás, aztán amikor már készen állnak, kétkezi, mezőgazdasági munkákat is végeznek, kapcsolatba lépnek a környékbeliekkel, kirándulásokon vesznek részt, havonta egyszer bulit rendeznek.
A lakók általában tizenegy-tizenkét hónapot töltenek el a táborban, de vannak olyanok is, akik egy-két hónap után úgy érzik, mégsem nekik való az egész. Volt olyan lakó is, aki négy éven át készült a Hito Okosiban arra, hogy visszatérjen a valóságba.
Kodai az első hetekben csak annyit csinált, amennyit feltétlenül muszáj volt, aztán lassan egyre többet vállalt.
A fiatal férfi később részmunkaidős állást vállalt egy környékbeli idősgondozónál, majd hat hónappal az érkezése után kiköltözött a táborból. Kivett egy kis lakást és elkezdte teljes munkaidőben végezni az idősek gondozását, ami a fürdetéstől, a bevásárláson át a hivatalos ügyek intézéséig mindent magába foglal.
Ennek már öt éve, és bár Kodai még mindig magányos típusnak tartja magát, akinek nincsenek barátai, már nem akarja az életét négy fal közé zárva élni.
Családi izoláció
Dél-Koreában a fiatal hikikomorik szülei április óta vehetnek részt egy 13 hetes oktatási programban, amelyben arra tanítják meg őket, hogyan kommunikáljanak a gyerekeikkel, hogyan segítsenek nekik. A képzés első lépéseként a szülők három napot töltenek el magányosan egy cellában, hogy jobban megértsék, mit érezhetnek a gyerekeik. A „Boldogsággyár” programot két civilszervezet, a Korea Ifjúságáért Alapítvány és Kékbálna Rehabilitációs Központ szervezi.
Dzsin Jang-he 24 éves fia három éve él a szobájába zárkózva. Az 50 éves anya azt mondja, lelkileg összetört és folyton az jár a fejében, mit ronthatott el. A program azonban sokat segített neki abban, hogy megértse, mi történik a fiával.
Mindig tehetséges gyerek volt, így apjának és nekem magasak voltak vele szemben az elvárásaink. Az iskolában jól teljesített, de egyre gyakrabban betegeskedett, elmaradtak mellőle a barátai, végül evészavara lett. Amikor elkezdte az egyetemet, az első szemeszter remekül ment neki, aztán egyik napról a másikra bezárkózott.
Dzsang Go-Un szociológus szerint a koreai kultúra nagy szerepet játszik a hikikomori-helyzet egyre súlyosabbá válásában. Egyrészt, az élet nagy mérföldköveit a hagyományok meghatározott életkorokhoz kötik. Ezeket az utóbbi idők gazdasági stagnálása és alacsony foglalkoztatottsága mellett nehéz elérni, ami miatt rengeteg fiatal szorong. A társadalom a gyerekek eredményeiben a szülők érdemeit látja, ezért a küszködő fiatalok szülei is bűntudatot éreznek, ami miatt egész családok izolálódnak.
A koreai szülők gyakran fejezik ki a szeretetüket és törődésüket szavak helyett praktikus cselekvéssel. Például keményebben dolgoznak azért, hogy kifizethessék a gyerekeik tandíját. Ez tipikus vonása a felelősségvállalás fontosságát hangsúlyozó konfuciánus kultúrának.
Ez a szemléletmód és a kemény munka emelte Koreát a XX. század második felében a világ legprosperálóbb gazdaságai közé. Az elmúlt három évtizedben azonban a jövedelemeloszlás egyenlőtlenségét tekintve rengeteget romlott az ország helyzete.
Dél-Korea az elmúlt években az elsők közé került a legmagasabb öngyilkossági rátával rendelkező országok listáján. A kormány ötéves tervet dolgozott ki a probléma orvoslására – így például az állam finanszírozza minden 20 és 34 év között ember mentális egészségügyi szűrését.
