Tűzzsonglőrök bemutatóznak a bejárat előtti placcon. Dekorációként kipakoltak pár olajoshordót, amelyekben vidáman pattog a tűz, jól esik kicsit álldogálni mellette a csípős éjszakában, de pár perc után inkább befelé veszem az irányt. Szombat este van, a Tilos Rádió farsangi bulija.
Hammer Ferenc egyetemi docenssel, az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékének oktatójával találkozom, aki civilben a Lopunk zenekar énekes-frontembere. Vagy lehet, hogy elsősorban punk és civilben társadalomtudós? Tulajdonképpen nem számít, mindkét szerepben öltönyt visel, így nem kavarodik össze. Amikor arról kérdezem, soha nem került-e konfliktusba ez a két énje, visszakérdez:
– Szokott biciklizni?
– Igen.
– És előfordul, hogy közben rágózik is?
– Persze.
– Na, az egyetemi oktatóság meg a punkzenészség is pont ilyen, simán lehet a kettőt egyszerre csinálni. Sőt, ahogy telik-múlik az idő, egyre közelebb kerül egymáshoz a kettő, persze lehet, csak az én fejemben.
Véleményterror
Hammer Ferencnek korábban egyetemi oktatóként és punkzenészként is kijutott a botrányból: jobbról és balról is. Kronológiai sorrendben: 2018 őszén a kormány egykori, 888 című hecclapja vádolta meg azzal, hogy „balliberális véleményterrort” alkalmazva félemlíti meg hallgatóit az ELTE-n, három évvel később pedig az utolsó pillanatban törölték zenekarát a Munkás Büszkeség Napja nevű rendezvény fellépői közül, mert amikor arra kérték, hogy egy videóban zengjen dicshimnuszt Kádár János és a munkások kapcsolatáról, Hammer inkább arról beszélt, hány munkást végeztetett ki Kádár az 1956-os forradalom utáni megtorlások részeként.
Utóbbiról Hammer is azt mondja, vicces, hogy az elvileg az orbáni elnyomás ellen küzdőknél nem fér bele egy tényeken alapuló Kádár-kritika, de
„Akkoriban a kormány elindított az ELTE ellen egy támadássorozatot. Kezdődött azzal, hogy a jogi karon dolgozó kollégákat vádolták azzal, hogy helsinkis sorosbérencek, majd folytatódott a társadalomtudományi karral szemben, amikor kilőtték a gender szakos mesterképzést, ami teljes nonszensz volt, hiszen egy egyetemi képzés az egy akkreditációs procedúrán átmenő dolog, nem olyan, mint egy tétel a bevásárlólistán, amit kedvem szerint kihúzok és írok fel helyette másikat. Mindez ráadásul röviddel a CEU elüldözése után történt.
Én egy dupla óra, vagyis kétszer kilencven perc utolsó negyedóráját szántam erre. A diákok számára természetesen nem volt kötelező, aki akart, elmehetett. Még azt is megtettem, hogy katedra felőli ajtón kimentem pár percre a teremből, hogy ne is lássam, ki az, aki kimegy a másik ajtón. Amikor visszatértem, arról beszéltem, mi az akadémiai szabadság, hogyan veszélyezteti a kormány az oktatás és az egyetemek szabadságát, meg hogy tűzzel-vassal elüldözni a régió legjobb egyetemét az nagyjából olyan, mint leönteni benzinnel az operaházat és felgyújtani. Talán nem így mondtam.
Az egyik elsőéves hallgató, aki a 888-nak dolgozott, írt erről egy cikket, ami szokás szerint beindította a lavinát, a fideszes médiabirodalom orgánumai egymástól vették át a sztorit, és mindegyik megtűzdelte rosszindulatú inszinuációkkal, hogy mennyi pénzt keresünk, meg mennyit dolgozunk és hasonlók. Erre sok kolléga felbőszült, ezért a tanszék kiadott a közleményt, ami csak azzal foglalkozott, hogy tételesen megcáfolja mindazt, amit rólunk valótlanul írtak. Na, ez közlemény lett kikiáltva véleményterrornak, mert szegény elsőéves hallgató a szólásszabadsághoz fűződő jogával élve leírta a véleményét, mire a tanszék meg akarja félemlíteni. A terror egyébként akkora volt, hogy a hallgató később sikeresen le is diplomázott nálunk. Jelesre.”
Szörny a tóból
A 2018-as botrány során Hammernek felrótták azt is, hogy a magyar sajtószabadság egyik utolsó bástyájának a magyar RTL-t tartja. Azt mondja, ezt ma is így gondolja, mert ez az egyetlen országos lefedettségű tévécsatorna, amelyik nem tol propagandát, márpedig a szólásszabadság nem csak arról szól, hogy mindenki azt mond, amit akar, hanem arról is, hogy megvan-e az esélye arra, hogy amit mond, az el is jut az emberekhez.
„Magyarországon ma nagyon sok ember él, akik valamilyen oknál fogva nem igazán találkoznak olyan tartalommal, amiben, komolyan, szisztematikusan, problémákra rámutatva, a szokásos szakmai normákat betartva foglalkoznak az ország helyzetével és a nagyvilág eseményeivel. Erre még mindig a földi sugárzású, bárhol, ingyenesen elérhető tévé a legalkalmasabb.
Elérése az RTL-nek van, és bár igaz, hogy nem tengnek túl náluk a komoly tényfeltáró anyagok, ezt olyan rajtuk számon kérni, mint a cukrászdában reklamálni, hogy miért nincs bableves. De egyébként a napokban adtak le egy komoly anyagot K. Endre bácsiról, aki a botrány kirobbanása után is próbálja manipulálni a pedofil gyermekotthon-igazgató egyik áldozatát.”
A magyar sajtószabadság kapcsán általában a kormányról, a közmédia pártmédiává alakításáról, a médiapiacot felforgató törvényekről és állami hirdetésekről, a Népszabadság felszántásáról, az Origo és az Index bekebelezéséről beszélünk, holott legalább ugyanakkora veszélyt jelentenek a techóriások is, mint a Google vagy a Facebook. Nem csak hirdetési bevételek nagyrészét szipkázzák el a hírportálok elől az online piacról, de arra is jelentős befolyásuk van, hogy hány olvasót és kiket ér el egy-egy cikk.
„Erre mondtam, hogy az online média más műfaj. A nyilvánosság globális szerkezete a szemünk előtt alakul át, de még nem tudjuk, mi lesz belőle. Kicsit úgy vagyunk vele, mint amikor egy biológus elmegy a dzsungel közepére, egy sohasem látott tóhoz és meglátja, hogy a vízből mászik kifelé valami, ami egy krokodilra hasonlít, de halfeje van, a farka meg olyan, mint egy oroszláné. Sok mindenre hasonlít, de biztos, hogy még nem láttunk ilyesmit. A techóriások és a hírportálok viszonya ennek az egyelőre ismeretlen lénynek a bal hátsó lába.
Tavaly év végén jelent meg egy tanulmányom a Médiakutató című folyóiratban, Amikor a tények valahogy nem harapnak címmel, arról szól, hogy mi van akkor, ha nincs következménye a tényfeltárásnak. Ennek a következménynélküliségnek masszívan legjelentősebb tényezője öt nagyvállalat, a GAFAT (Google, Apple, Facebook, Amazon, Twitter), amik már nem is úgy viselkednek, mint állam az államban, hanem mint külön bolygók a Földgolyón. Ezek a cégek mindenki életét gyökeresen megváltoztatták, legyen az egy mezei mobilhasználó a puszta közepén, vagy a New York Times tulajdonosa.
Ez sokkal fontosabb kérdés annál, hogy mit csinál a Fidesz, meg mit szól ehhez a magyar Médiahatóság, mert ez a világon mindenütt probléma. Bízni csak abban lehet, hogy a tapasztalatok szerint a világ nem visel el hosszú távon egy szabályozási vákuumot, előbb-utóbb valaminek történnie kell.”
Élet a Marson
Hammer szeptember óta keveset van Magyarországon, Hamburgban kutat, most is csak a koncert miatt ugrott haza, de a híreket azért követi, így sokat olvasott a Novák Katalin államfő és Varga Judit volt igazságügy-miniszter bukását okozó kegyelmi botrány miatt szervezett influencer-tüntetésről is. A megmozdulásnak több tízezer résztvevője volt, egyes becslések szerint nagyobb tömeg gyűlt össze, mint a 2014-es, internetadó elleni tüntetésen. A médiakutatót nemcsak magánemberként, hanem szakmailag is érdekli a megmozdulás, de azt mondja, egyelőre értetlenül állnak a kollégáival a jelenség előtt.
Hammer szerint az átalakuló világban a hagyományos, mainstream média sokat veszít a jelentőségéből, miközben az online tartalomgyártók erősödnek. Digitális rendszerváltás zajlik, a régi hierarchia felborul, totálisan átalakul a nyilvánosság szerkezete. Hasonló esetekben a kutatók általában elővesznek egy régi elméletet és felmelegítik, de jelenleg ez nem működik.
A most zajló folyamatok leírására még nem létezik elmélet. Az influencerek tüntetése az új világ egy fontos megnyilvánulása volt, de a jelentőségéből egyelőre csak annyit látunk, hogy sokan kapták fel rá a fejüket. A valódi súlyáról fogalmunk sincs, így a következményeit sem tudjuk megjósolni.
Hammer azt mondja, mindez nyilván nagyon sok médiakutatót, politológust, meg mindenféle véleményembert idegesít: „Jönnek a publicisztikák meg a nagy megfejtések, de egyik nevetségesebb, mint a másik, valóságalapja egyiknek sincs, puszta találgatások. A magam részéről feszült figyelemmel követem a fejleményeket, mert meggyőződésem, hogy a digitális új világ a legérdekesebb dolog, ami az életem során történt és történni fog.
A régi világtól már elszakadtunk, az újat még nem ismerjük. Képzeljük el, hogy kolóniát telepítünk a Marsra. Akik a Földről költöznek oda, azoknak még van személyes kötődésük a régi világhoz, mert emlékeznek rá, milyen érzés bebarangolni egy múzeumot, vagy milyen ízű az eperfagyi. De azok, akik ott születnek, ezek már csak megfoghatatlan mesék, legendák. A második-harmadik generációtól kezdve, teljesen más rendszerben fognak élni, mint a földiek. Olyan körülményekhez és feltételekhez kell alkalmazkodniuk, amikről korábban fogalma sem lehetett az emberiségnek. Mi a Földön a legnagyobb bűn? Mondjuk az anyagyilkosság, de a Marson majd lehet sokkal nagyobb bűnnek fog számítani, ha valaki véletlenül megszúrja az ollójával a biodóm burkolatát. Már ha lesz olló a Marson. Ez persze csak fantáziálgatás, de megmutatja, mennyire lehetetlen megjósolni egy új szabályrendszer mentén felépülő világ jövőjét. A rossz hírem az, hogy a digitális médiát és a társadalmi nyilvánosságot tekintve már rég a Marson élünk, csak még nem tudunk róla.”
A mainstream média, vagyis a profi szerkesztőségek alighanem a kilencvenes években követték el azt a baklövést, ami most a vesztüket okozhatja. Történetesen azt, hogy elkezdték ingyen adni a híreiket és a cikkeiket az interneten. Persze a betárcsázós modemek korában, amikor csak annyi volt fontos, hogy aki számít, annak van weboldala, kevesen látták előre, hogy néhány év múlva az emberek már nem pénzért vásárolt papírújságjaikat, hanem az okostelefonjaik képernyőit fogják böngészni, ahová ingyenesen ömlik a tartalom. Egy rövid ideig úgy tűnt, reklámokkal fenntartható az ingyenes hírszolgáltatás, de hamar kiderült, hogy modell hosszútávon halálra van ítélve, ezért teszi egyre több szerkesztőség fizetőssé a tartalmainak legalább egy részét. De ez vajon nem fog odavezetni, hogy az emberek egy jelentős részét, akik nem tudnak, vagy nem akarnak fizetni a tartalomért, kizárják a minőségi sajtóhoz való hozzáférésből? Hammer Ferenc szerint nem feltétlenül.
„Ez az, ami tök logikusan hangzik, mégsem biztos, hogy így van. Szerintem azok, akik nem akarnak pár száz forintot fizetni egy sok újságírói munkával összerakott cikkért, akkor sem olvasnák el, ha ingyen lenne. Akinek ott van a fejében a korlát, hogy ő márpedig nem hajlandó fizetni a hírekért, mert neki az jár, annak hiába írsz újságot. A másik oldalról viszont, ha van egy fontos téma, ami mindenkit érdekel, mint például ez a kegyelmi botrány és arról születik egy új információkat tartalmazó cikk, akkor azt úgyis ki fogják fizetni, mert nem akarnak lemaradni.”
Kutyák és kanárik
Hammer jelenleg Hamburgban az akadémiai szabadság kérdéskörét kutatja. A sajtószabadsághoz hasonlóan az sem áll túl fényesen Magyarországon. Az akadémiai szabadságot a GAFAT kevéssé veszélyezteti, a kormány annál inkább: az Academic Freedom Index adatai gyászos képet festenek a mai magyar viszonyokról. Az országok rangsorát Csehország vezeti, az utolsó helyen Észak-Korea áll. A régiónk országai közül Szlovénia ott van a felső tíz százalékban, Ausztria, Szlovákia és Románia a felső egyharmadban, de még Horvátország, Lengyelország és Szerbia is bőven a mezőny első felében mozog. Magyarország még a két éve háborúban álló Ukrajnától is lemaradva a lista alsó negyedében tanyázik, azzal a kitétellel, hogy a kutatók a helyzet további romlására számítanak.
„Nyilván bele lehet szakmailag kötni ebbe a rangsorba, mert a kákán is lehet csomót keresni, de elég kiegyensúlyozott a módszertan, van benne négy-öt nagyon alapos kvalitatív szempont.
Alapvetően két dolog miatt kerültünk a sereghajtók közé: a CEU elüldözése és az alapítványi rendszer bevezetése miatt. Azzal alapvetően nem lenne baj, hogy alapítványi kézbe kerültek egyetemek, sőt még akár jót is jelenthetne. Csakhogy az elmúlt tizennégy év tapasztalatai azt mutatják, hogy ha a Fidesz jogilag teljesen átalakít valamit, és nem látszik rögtön, egyértelműen, hogy miért tették, akkor két dolog lehet a háttérben: vagy vagyonszerzés, vagy a vagyonszerzés miatti felháborodás elsikálása.
A kuratóriumokat pártmegbízottakkal töltötték fel, akik majd bármikor beleszólhatnak, hogy mit és hogyan lehet tanítani. Ez a természettudományos, vagy műszaki karokat nyilván másképp érinti, mint a bölcsészeket, vagy a társadalomtudományokat, de egy fizikusnak, vagy IT-snak sem mindegy, hogy kinyithatja-e a száját az egyetemen kívül. Vagy mondjuk egy kutatóorvosnak vagy egy járványkutatónak, hogy elmondhatja-e az igazat, vagy merjen-e egyáltalán nyilatkozni az aktuális járványhelyzetről, vagy annak kezeléséről.”
Az akadémiai szabadság a sajtószabadságnál sokkal nehezebben megfogható a nem a felsőoktatásban dolgozó civilek számára. Ha az ember nem érzékeli valaminek a hiányát a mindennapokban, miért kellene törődnie vele? Hammer szerint azért, mert az akadémiai szabadság egy sárga kanári.
„A sajtóra szokták mondani, hogy őrkutya, mert a feladatai közé tartozik, hogy visszaélésekre derítsen fényt, ezeket nyilvánosságra hozza és így elrettentsen a megismétlésüktől.
A kanári sokkal érzékenyebb az embernél, már annyi mérges gázba belepusztul, amennyit a bányász észre sem vesz. Az akadémia, a felsőoktatás épp így működik a társadalmon belül, jelzi egy rendszer, egy társadalmi berendezkedés romlottságát.
Ha valahol elpusztul az akadémiai szabadság, akkor ajánlatos onnan fejvesztve menekülni. Aki képes megérteni, hogy miért fontos az emberiség számára a kultúra, az biztosan megérti azt is, miért fontos, hogy legyenek olyanok, akik szakmaszerűen foglalkoznak kultúrával és tudománnyal.
Ezért fontos a kultúra és az akadémiai szabadság. Az orvosok és a tudomány kifejleszthetnek egy gyógyszert, a mérnökök feltalálhatnak új eszközöket, valószínűleg nem ők fogják tudni a legjobban elmagyarázni az embereknek, hogy miért jó, és mire való, hanem a kultúra.”
Ha már a frontember tartósan Hamburgban van, a repertoár pedig nagyrészt nemzetközi, felmerül a kérdés, hogy lesz-e ott is Lopunk koncert. Hammer Ferenc azt mondja, sajnos nem túl valószínű.
„Túl bonyolult lenne, meg drága és időm sincs ezzel foglalkozni. Amikor megmutatok Hamburgban egy koncertvideót, persze mindenkinek leesik az álla, és úgy tűnik, értik is, de kevés antiszexibb dolgot tudok elképzelni 2024-ben, Németországban annál, hogy öregemberek Sex Pistols számokat játszanak. Igaz, Budapesten sem igazán más a helyzet. Maradjunk annyiban, hogy ha hívnak, bárhová megyünk.”
