A Z generáció tagjai csak hírből hallották, hogy a Nyugati aluljáróban olyan bizonyossággal lehetett számítani telefonkártyákkal csencselő árusokra, mint arra, hogy aznap is kinyit a posta. Ma már sok helyen az utóbbi is bizonytalansági faktort jelent, a SIM-kártyák elődjét árulóknak pedig fagyosra hűlt helyét találjuk. (Igaz, lassan a SIM-kártyáknak is.) A kártyagyűjtés azonban – bár elszigeteltebb jelenségként – még 2023 őszén is létező jelenség. Olyannyira, hogy az év első borongósabb és hűvösebb szeptemberi hétvégéjén a fővárosban (legalább) három eltérő helyszínen gyűltek össze a gyűjtögetni vágyók. Már évtizedek óta teszik ezt, néhány heti vagy havi rendszerességgel.
Az Independent Label Fair rendezvényére és a BakelitBolha újpesti kirakodóvásárára nem jutottunk el, helyette megcsodáltuk az Óbudai Kulturális Központban megrendezett Retro MegaBörzét, ahol lemezek mellett
- telefonkártyákat,
- érméket,
- kindertojás-figurákat,
- szalvétákat,
- gyufásdobozokat,
- képeslapokat,
- bélyegeket,
- kulcstartókat
és hasonló apróságokat találtunk 50 forintos nagyságrendtől több tízezer forintos értékig.
Nem csak lemezbörze
A MegaBörze szervezője, dr. Csabai Mátyás főprofiljába a lemezek tartoznak, egy jelenleg 17–18 ezer darabot számláló magángyűjteményt tudhat magáénak:
Az ember egy olyan állat, ami először belekóstol ebbe a stílusba, majd a következőbe, emebből is egy kicsit, amabból is, és egészen odáig folytatja, míg a végén mindenevő lesz – a zenét pedig nem lehet megunni.
Ha megunni nem is, de a gyűjteményt tovább szélesíteni, cserékkel frissíteni annál inkább. Ehhez nincs is jobb alkalom egy vásárnál, ahol eladó és vevő személyesen ütköztetheti tudását és összemérheti gyűjteményét – akár a Csabai Mátyás szervezte rendezvényeken, 2004 óta. Szerinte pusztán a lemezek adás-vételében nem rejlik üzleti potenciál: a bakelit reneszánszát éli, és elszaporodtak az országban az ilyen rendezvények – márpedig a gyűjtők logikája szerint minél több hasonló van valamiből, az annál értéktelenebb. Az összejövetelről sokat elmond, hogy a lemezbörzéknek saját himnusza lett Bakeliten nevelkedtünk címmel, és egy kifejezetten erre a tematikára épülő album is készült.
A Lemezbörze,…plusz magazin tulajdonosa egy másik területen is jelentős gyűjteményt halmozott fel: weboldalukon ábécésorba rendezve több mint 8 ezer, kifejezetten a börzések számára lőtt fénykép látható, hazai és külföldi hírességek főszereplésével. (A híresség szó azért indokolt a zenész, színész és egyéb kategóriák felsorolása helyett, mert számos hivatás űzője képviselteti magát börzés újsággal a kezében Áder Jánostól kezdve Jon Bon Jovin és Kiszel Tündén át Grosics Gyuláig és Johnny Depp-ig; legutóbb pedig épp Patrick Duffy, akivel mi is forgattunk nemrég.)
1776 + 4 kulcstartó
Ugyan a nyolcezer fényképpel nehéz lenne felvenni a versenyt, de a börze egyik árusának, Flink Máriának sem kell szerénykednie a híres emberek aláírásaiból álló, 200-300 darabot számláló magángyűjteményével. A 77 éves gyűjtő mosolyogva meséli, hogy legkedvesebb darabja a Sophia Lorentől származó autogram, főleg, hogy „egy hónapon belül megérkezett a válasszal a posta”. A nyugdíjazása előtt a pénzügyi szektorban dolgozó árus 1965-ben állt neki a felhalmozásnak – kulcstartókkal kezdte; ekkor kapta egy barátnőjétől az elsőt.
Azóta 1776 darabot sikerült összegyűjtenem. Mikor külföldre mentem, mindig megrakodva jöttem haza. Imádtam Tunéziát, Spanyolországot, Jordániát – Petráról van hat darab kerámia kulcstartóm. Úgy vigyázok rájuk, mint a szemem fényére. De a kedvencem egy aranyozott, ami futballal kapcsolatos.
Mondja Flink Mária, aki egyébként nem szereti a focit: „Durvának tartom. A durvaság nem köt le. Csak a pénzt viszi. A mi zsebünkből, az ország népének a zsebéből. Eredménytelenül.” A világot megjárt Flink asztalán így hiába kerestünk focis portékát, helyette találtunk négy darab kulcstartót (az említett 1776 darabon túl, melyek nem eladóak), szalvétákat, Így írtok ti könyveket, és a börze egyik legnépszerűbb termékét: Kinder-figurákat.
Az árusok kizárólag azokat a portékákat hozták magukkal, melyekből több is rendelkezésükre áll – kidobni sajnálnák, így pedig talán néhány forint összejöhet érte. Az életkorban Flink Máriát is előző, 78 esztendős, kifejezetten a tojásfigurákra specializálódott Tóni évekkel ezelőtt 60 ezer forintot is profitált a játékok eladásából (ezek darabja általában 250-300 forint), de most szerényen csak annyit mond: „Itten egyelőre nem megy. A bolti árak sem ugyanazok. 400 forint egy tojás. Régen meg tudtam venni egy kartonnal, fiúsat és lányosat is; már ezt nem tudnám megcsinálni.”
A korábban esztergályosként tevékenykedő Tóni, a legtöbb jelenlévőhöz hasonlóan, otthoni gyűjteményét nem házi oltárokon tartja, megkímélve magát a portörléstől:
Van egy hatalmas szekrény, négy nagy fiókkal, a plafonig föl, és azokban évszám szerint a figurák; az erkélyen van két másik szekrény – amit ott tartok, az eladásra megy. Csak menne. De nem megy. Sajnos. Gyűjtöm a papírjaikat is, vasalom, rendszerezem, katalógust vezetek róluk – másképp elfelejteném őket; több tízezer van. Ez jó elfoglaltság. Ha ez nem lenne, akkor reggel már azon törném a fejemet, hogy mit csináljak, és mikor mehetek végre aludni.
Általános jelenségként írható le (a 2023-as MegaBörze közönségét vizsgálva), hogy a gyűjtők már gyerekként is mutatták jeleit ilyen irányú hajlamuknak (leggyakoribb kapudrogként a szalvétákat említették), majd amikor gyermekeik lettek, akkor lobbant be újra a szenvedélyük.
- „A lányom még pici volt, és ő ette, na meg gyűjtötte. Aztán már csak én.”
- „Kislányom, nehogy elkezdd ezeket gyűjteni, mert bele fogsz habarodni! A kislányom nem habarodott bele, csak apuci.”
- „Fiatalkoromban nem voltunk valami gazdagok; anyám elvált, és nem voltak játékaim. Most bepótlom”
– ezek közül csak az utolsót mondta Tóni, aki már felnőtt lánya kíséretében érkezett a börzére. Az első idézet a jelenleg benzinkutasként dolgozó Bodor Bélától származik, aki a figurás hobbiba 23 éve vágott bele, majd szomszédja hatására két évvel ezelőtt érmékkel szélesítette a repertoárját. Magángyűjteménye hatezer körüli darabra rúg, mindet egyformán szereti. (A járműveket kicsit azért jobban, illetve a Németországból beszerzett, kézzel festett figurákat. A mai, gyenge műanyagból készült figuráktól egyik gyűjtő sincs elájulva.)
Második idézetünk forrása anonimitásban kívánt maradni, így apucit nevezzük Istvánnak, szenvedélyének tárgyát pedig Kinder-figurák helyett telefonkártyáknak. István (feleségétől tartva), még névtelenségbe burkolózva sem kívánta elárulni, melyik a legértékesebb kártyája; arról mindössze annyit tudtunk meg, hogy amíg él, azt nem szánja eladásra.
Az arany kártya
Megismerkedhettünk a telefonkártya-gyűjtés régi motorosával, Bővíz Ferenccel is, aki Csabaihoz hasonlóan egy idő után hivatássá tette meg hobbiját, és azóta aktívan részt vesz a nagyközönségnek meghirdetett csereberék lebonyolításában. A nagyközönség azonban már nem ugyanazt jelenti, mint az ezredfordulón: míg egy 1996-os újságcikkben 5000 kártyagyűjtőről tesznek említést, addig Bővíz szerint manapság már csak 50-100 közé tehető azoknak a száma, akik komolyabban is foglalkoznak ezzel az országban. Az Óbudai Kulturális Központban most is lehetett látni fiatal házasokat kisgyerekkel; idős, beteg édesanya által futárként küldött középkorú párt az átvételre váró relikviákért; valamint egyedül, listával a kezében kutató harmincas férfit, aki, mint kiderült, csak tavaly vágott bele a telefonkártyák gyűjtésébe. Bővíz az említett fiatalemberrel szemben már 5-6 éves kora környékén nekilátott a szalvéták, rágópapírok és cigisdobozok gyűjtésének, jó ideig kinderfigura-bizniszben is utazott, de végül a telefonkártya-kollekciója lett a legterjedelmesebb.
És hogy mi ebben a jó?
A rendrakás, szerzés, szortírozás. Jó ezzel matatni, és sokat lehet belőlük tanulni. A legtöbb telefonkártyán valamilyen plusz információ is van, tehát a tudásomat is bővíti. Ha valami érdekel, utánanézek – így jegyeztem meg az asztrológia állatövi jegyeit, a világ hét csodáját, borvidékeket, különböző sportágak legnagyobb alakjait, és lehetne még sorolni
– tudtuk meg a választ Bővíztől. A telefonálásra ma már alkalmatlan kártyák kibocsátói egykor kiváló reklámfelületet kínáltak a plasztiklapok felületén. Egy ilyen kampány keretében a Matáv több céggel összefogva játékot hirdetett meg a gyűjtők között, melynek főnyereménye egy aranyból készült telefonkártya volt. Laikusként azt gondolnánk, az aranykártya tulajdonosa mára milliárdosként tengeti az életét egy jachtkikötőben, de Bővíz hamar eloszlatta illúzióinkat.
„A kártyák értéke attól függ, hány darabot bocsátottak ki belőlük – minél kisebb a példányszám, annál értékesebb a kártya. Ha valamiből 450 ezer van, az természetesen kevesebbet fog érni, mint amiből csak ötezret dobtak piacra. Az említett aranykártyából hamisítványokat is gyártottak. Volt olyan sorozat, amiből tíz darab jelent meg összesen. Talán egy-kettő került elő, nem tudom. De igazából ez érdektelen: az aranykártyát gyűjtőként nem értékeljük, mert az «egy» nem gyűjthető kategória. Az is lehet, hogy aki megnyerte, kidobta később.”
