A depresszióval kapcsolatban máig rengeteg tévhit él. Ez nem lustaság, nem is úri betegség, és még csak nem is gyengeség. Nagyon is valós, biológiailag és pszichológiailag alátámasztott betegség, ami ráadásul egyre több embert érint világszerte. A párkapcsolatban a depresszió nem biztos, hogy egyértelműen észrevehető. Az azonban biztos, hogy a partnerre is intenzív hatással lehet ez az állapot. Honnan vehetjük észre, ha a szerelmünk depressziós? Miként segíthetünk? Hol van az a határ, amikor azonnal szakember segítsége szükséges? Hogyan szakítsunk, ha nem bírjuk tovább a kapcsolatban?
A vágy hiánya és a levertség egyértelmű jelek
Rengeteg kérdés felvetődhet a párkapcsolatban, ha az egyik félnél jelentkeznek a depresszió tipikus tünetei, mint levertség, ingerlékenység, türelmetlenség, alvászavar, vágy az elszigetelődésre, a korábban örömet okozó hobbik kerülése. Ezekkel szorosan együtt jár a libidóhiány, amit a partner hamar észrevehet abból, hogy egyáltalán nincs szex az életükben. Az intimitás kerülése miatt többször lehet vita, amikben az ingerlékenység szintén megjelenhet. Stresszes lehet megbirkózni egy másik, hozzánk közel álló ember depressziójával. A mindennapokra is hatással lehet, hiszen felborulnak az alvási szokások, a közösen töltött minőségi idő is eltűnik a kapcsolatból és az egyéb szeretetnyelv-kifejezések is megszűnnek. Egyszer csak ott találjuk magunkat magányosan a kapcsolatban és nem értjük, hova lett az a jókedélyű, humoros, kedves ember, akibe beleszerettünk.
Nem tűnt el, csak átalakult. A helyzet attól is olyan nehéz, hogy jóval nagyobb feladatkör hárul a mentálisan egészséges partnerre. Érthető, hogy szeretne többet emberekkel találkozni, beszélgetni, élvezni az érintést, az intimitást, nevetni szeretne, jól érezni magát, de ez otthon, a közös otthonban valahogy jó ideje lehetetlen.
A távolság egyre nagyobb lehet, miközben a depressziós fél küzd a lelki nehézségeivel, az egészséges félben gyűlik a harag, a magányosság érzése és egyre nagyobb az érzelmi távolság is.
Ebben a szituációban fontos, hogy felismerjük, mivel állunk szemben. Sokan egyáltalán nem veszik észre, hogy a partnerük mennyire nehezen éli meg a mindennapokat, sőt talán már az öngyilkosság gondolata is felmerült benne. Ha a felsorolt tünetek egyszerre felismerhetők valakiben, ha szóba is kerül az öngyilkosság, ha ráadásul tudható, hogy valamilyen veszteség vagy trauma történt a közelmúltban, ne féljünk segítséget kérni.
Több szerep hárul az egészséges partnerre
Partnerként jobban oda kell figyelnünk arra, hogy a lehangolt társunk rendszeresen egyen és igyon, eleget aludjon, hogy akár közösen mozogjunk valamit mindennap, hogy meditáljunk, esetlegy esténként együtt végezzünk autogén tréninget elalvás előtt. Érdemes rutint beépíteni a mindennapokba, valamint figyelni, beszélgetni vele az érzéseiről. Vegyünk részt valamilyen hobbitevékenységben is közösen. A legfontosabb, hogy tudassuk a lelki beteg partnerrel, hogy mellette vagyunk, támogatjuk. Fogalmazzuk meg azt is egyértelműen a számára, hogy támogatjuk a gyógyulási folyamatban, és amíg szükséges, akár többet is átvállalunk a közös élet feladataiból.
Nehéz lehet megérteni, pláne elfogadni ezt a mentális állapotot. Mindenkinek vannak szükségletei egy kapcsolatban, így egy idő után okkal merülhet fel a szakítás, válás gondolata. De még mielőtt idáig jutnánk, tegyük fel magunknak a kérdést, megtettünk-e minden tőlünk telhetőt azért, hogy jobb legyen a helyzet? Ha igen, bátran lépjünk tovább, hiszen a magunkkal való törődés a legfontosabb dolog az életünkben. A szakítást gondosan mérlegeljük, és nem árt, ha szakember segítségét kérjük, pláne, ha attól félünk, a partner talán kárt tesz magában. Arra is ügyeljünk, hogy ha úgy érezzük, veszélyben lehetünk, vagy akár a gyerekekre lehet veszélyes érzelmileg vagy akár testileg a lelki beteg társ, azonnal kérjük szakember segítségét. Ha nem érezzük magunkat biztonságban, fontos felismernünk, hogy súlyos a helyzet, mert egyedül igen nehezen lehet ebből kiutat találni.
A depresszió sokszor arra készteti az embereket, hogy addigi normálistól teljesen eltérően viselkednek. Dühössé válhatnak minden ok nélkül, visszahúzódhatnak a saját kuckójukba. Ezeket a reakciókat nem szabad személyünkre irányulókként kezelni, azaz ne vegyük őket magunkra, mert nem nekünk szólnak. És nem is azt jelentik, hogy a partner már nem törődne velünk, hogy ne lennénk számára fontosak. Ezt a betegség teszi, amely súlyos esetben orvosi kezelésre szorul. A szakértői segítség létfontosságú, de abban mi is támogathatjuk a depressziós partnert, hogy elkísérjük a kezelésekre és odafigyelünk rá, hogy beszedje a gyógyszereit. Biztosítsuk afelől, hogy a depresszió nem gyengeség, hanem betegség, vagyis nem kell emiatt szégyenkeznie. Kínáljunk minél több alternatívát, hogy miért érdemes élnie, beszélgessünk a közeli jövőről, a gyerekekről, unokákról, háziállatokról, akiknek szükségük van rá. Ezek segíthetnek a kezelés ideje alatt a betegeknek, hogy tovább tartsák magukat, amíg ki nem lábalnak a depresszióból.
Aki depresszióval él együtt, gyakran úgy érzi, terhet jelent a környezete számára. És mivel tehernek érzi magát, azt is gondolhatja, hogy méltatlan a szeretetre. Érdemes tehát provokatív módon erőteljesebben kifejezni és sokszor elmondani neki, mennyire szeretjük őt. Azt is mondjuk meg bátran, hogy csupán a depresszió az, ami ilyenkor belőle beszél, mi pedig megértjük, ha a gondolatai, érzései emiatt negatívak. Nyugtassuk meg, hogy támogatjuk őt!
