Az új Gólya vendégtere úgy néz ki, mint egy vegyesbolt raktára. Liszt, cukor, olaj, konzerv, száraztészta, mosószer, öblítő áll hűvös halmokban. Meg ötkilós zsákokban krumpli, aminél különb talán még a külügyminisztériumban sincsen. Fiatal nők szortírozzák az árut, egyet-egyet pakolnak mindenből nagy kék, bútoráruházas táskákba. Fűtés nincs, miért is lenne, másfél hónapja senki sem tehette be a lábát a vendéglátóhelyre, mégis mindenki egy szál pulóverben pakol.
Az Utcáról Lakásba! Egyesület (ULE) karácsonyi adományosztásán járunk. Az egyesület, hála a támogatóinak, minden év végén összeállít, és házhoz, esetenként sátorhoz szállít egy-egy nagyobb csomagot az ügyfeleinek a legszükségesebb alaptermékekből. Máskor közös ünnepi vacsora is van, hogy az ügyfelek találkozhassanak, beszélgethessenek, érezhessék, hogy nincsenek egyedül, ám idén az ismert okokból elmarad az egy asztalhoz ülés.
A vacsorát már évek óta a Gólem Színház művészei készítik a rászorulóknak. A főzést idén is vállalták, csak tálalás helyett csomagolnak. A meleg ételt a nagy csomagokkal együtt viszik ki az önkéntesek és az egyesület munkatársai a címzetteknek. Az egyik szállító brigádhoz csatlakozunk. Bár a szakma szabályai szerint a riporter nem avatkozik közbe, csak megfigyel, ezúttal muszáj kivételt tennünk.
Hangulatkeltés
Miután bepakoltunk az autókba, a Keresztény Adventi Közösség (KERAK) pesterzsébeti nappali melegedője felé vesszük az irányt. Sietünk amennyire a forgalom engedi, mert a melegedő háromkor bezár, és onnantól kezdve a hatvanhat éves Kertész Béláné Hajnalka az utcán fog várni bennünket. Igaz, ott is csak egy fokkal rosszabb neki, mint abban az erdei sátorban, ahol jelenleg lakik.
Útközben Papadopulosz Dórával, az ULE kommunikációs munkatársával beszélgetünk. Az egyesületről legutóbb október közepén olvashattak portálunkon, amikor egy riportban mutattuk be, milyen cinikus módszerekkel lehetetlenítette el Soroksár polgármestere, a Fidesz támogatását élvező Bese Ferenc, hogy az ULE a saját telkén mobilházakat helyezhessen el, melyekben aztán lakhatási szegénységgel küzdő emberek élhettek volna.
Az ULE ügyfelei különböző életutakat jártak be. A bérlők körülbelül fele tapasztalta meg korábban a hajléktalanságot, van, aki a családok átmeneti otthonában élt, vagy rossz minőségű, méltó lakhatásra alkalmatlan ingatlanban. Mind olyan társadalmi csoportba tartoznak, hogy képtelenek lennének maguknak tartós lakhatást biztosítani a piaci áron. Saját ingatlanról álmodni sem mernek, fizetésükből, nyugdíjukból vagy rokkantnyugdíjukból az egyesület nélkül csak komfort nélküli, alig élhető albérletekben tengődnének, ahonnan bármikor kitehetik őket, hogy pillanatok alatt elmerüljenek a hajléktalanság ördögi körében: ha nincs lakcímed, nem kapsz munkát, ha nem dolgozol, nem tudsz lakbért fizetni.
Bese őszi akciója már csak azért is érthetetlen, mert az egyesület a projekt kezdete óta folyamatosan egyeztetett az önkormányzattal és a polgármesterrel is, minden szükséges engedélyt beszereztek. Az önkormányzat utólag felajánlotta, hogy megveszi az ULE telkét, de az őszig a projektbe fektetett pénz és idő jelentős része akkor is veszteség marad, ha tisztességes árat kínálnak majd az ingatlanért. Döntés az ügyben a képviselő-testület februári ülésén várható.
Hajnalka
Kertész Béláné Hajnalka költözhet majd be a harmincegyedik lakásba, ha befejeződik a felújítás. Türelmes, több mint tíz éve él már erdőben, egy keveset még kibír. Hajnalka nyugdíjas, húsz éve megműtötték, akkor ötven százalékra leszázalékolták, de rokkantként is dolgozott. Most az erdei sátrához közeli nappali melegedőben tud enni, mosni, tisztálkodni, záróra után pedig visszaballag a tanyájára.
Ózdon született, ott is nőtt fel. Szüleihez és nyolc testvéréhez hasonlóan neki is nyolc osztály jutott az oktatásból, aztán el kellett kezdenie dolgozni. A hetvenes évek végén egy kétéves, viharos házasság után költözött Budapestre. Először munkásszállón lakott, majd albérletben az új szerelemmel, akivel aztán kaptak egy tanácsi lakást Csepelen. Amikor a férfi meghalt, az előző házasságából született lányai ragaszkodtak az apai örökséghez, így Hajnalka utcára került. Nem sokkal később azonban újra párra talált. László azonban június 5-én meghalt a Jahn Ferenc Dél-Pesti Kórházban, ahol Hajnalka korábban tizennégy évig dolgozott takarítóként.
„Nem a vírus vitte el, rákos volt. Megműtötték, enni sem tudott, megmetszették a torkát. Végül tüdőembólia vitte el. Minden nap háromszor-négyszer is bent voltam nála, akkor lehetett. Vele jöttünk ki ide az erdőbe. Előtte voltunk lakásban is, nem tudtuk fizetni, kitettek bennünket. Akkor az utcán voltunk, szállóra nem mertünk bemenni, hallottuk mik mennek, hogy lopkodnak meg minden. A KERAK mindenben segített, az jó volt. Tőlük kaptuk a sátrakat is. El lehet lenni itt kint, csak fűteni nem lehet, meg messzire kell menni a vízért. Egyszerre nem tudok túl sokat elhozni. Félni nem félek, a kutyám vigyáz rám.”
Csurika
Nem időzünk hosszan, mert sok még a fuvar, a nap meg már bőven lemenőben. Egy szoba-konyhás házrész kapujában vár bennünket Csurika, aki idén kis híján emigrált, de a járvány keresztülhúzta a számításait. Azt mondja, annyira nem bánja, mert úgy volt, hogy a fiáékhoz költözik Finnországba, de nem bírja a hideget. Abból meg már jutott neki elég. Miközben mosolyogva mesél, az az érzésünk, hogy ha lenne időnk leülni, akár reggelig is el tudna sztorizni.
„A fiam már egy éve él Finnországban, egy szélerőműgyárban dolgozik. Megbeszéltük, hogy október-november környékén jön haza egy srác, akivel én majd ki tudok menni. Mire mindent összepakoltam meg dobozokba tettem, kiderült, hogy mégsem jön, mert ki tudja, mi lesz, nem kockáztatja az állását. De közben meghalt az édesapám Fülöpszálláson. A házát a bátyám örökölné, mert eltartási szerződést kötöttek. Úgy volt, eladjuk, de csak másfél milliót akartak adni érte, mert régi ház, de mondtam, hogy annyiért ne adjuk oda, mert apu másfél éve csináltatta meg a tetőt, teljesen rendben van attól, hogy belül jön le a plafonról a vakolat. A hátsó fal is csak azért ázik, mert rosszul van összetéve a szomszéd házzal. Azon kívül már csak a konyhát kéne megcsinálni. Úgyhogy mondtam a tesómnak, hogy inkább beköltözök én, azt mondta, rendben van.”
Nem tart tőle, hogy vidéken nem kap majd munkát, mert „rehabos, jó pénzt kap utána majd a munkáltatója”. Itt jövő augusztusig van szerződése, amit persze meg lehet hosszabbítani, de azt mondja, jó lenne addig elrendezni mindent, és a saját helyén tartani egy házavató bulit. Már elképzelte, hogy becsönget az összes szomszédhoz, és megkérdezi, kitől lehetne venni tojós tyúkokat, hogy legyen saját tojása.
Amikor Dunaújvárosban lakott, voltak állatai, így a tartás számára nem lesz újdonság. Onnan végül el kellett menekülniük, amikor a fia hatéves volt, mert a gyerek apja azt mondta, rájuk gyújtja a házat. Az egész azzal kezdődött, hogy észrevette, a gyereken kék-zöld foltok vannak. Kiderült, hogy az apja veri, Csurika pedig nem tudta leállítani: hiába mondta neki, ha másra nem, legalább arra legyen tekintettel, hogyha az óvodában észreveszik, elveszik tőlük a gyereket, ez nem érdekelte a férfit. Később azt mondta, elhagyják őt, ha folytatja, erre válaszolta azt, hogy inkább megöli mindkettőjüket. Elment a rendőrségre, ahol azt mondták, nem tehetnek semmit, amíg nem folyik vér.
Én azt már nem akartam megvárni, egy szatyor ruhával eljöttünk.
Laktak anya- és gyermekotthonban, amit három hónap múlva bezártak, aludtak híd alatt, pincében, albérletekben. Egyszer oda akarta adni a fiát nevelőszülőknek úgy, hogy hét közben velük él, iskolába jár, hétvégén pedig vele van. De egyre több lett a furcsaság, végül kiderült, hogy libapásztort akartak csinálni belőle. Sokat nélkülöztek, de felnőtt a fia, szakmája is lett, szakács, igaz nem abban dolgozik. Szeretné, ha Csurika kimenne hozzájuk, hogy ne kelljen dolgoznia többet, de a nő azt mondja, már attól megfagy, ha nézi a videókat, amiket a fia küld neki arról, hogy mennyi hó esett náluk.
A városban araszol a forgalom, az autóban azt számolgatjuk, hogy hazaérünk-e a nyolcórás kijárási tilalom kezdetéig, lesz-e még idő beugrani a kisboltba. Hátul már csak egyetlen csomag, de érkezik egy telefon, hogy lehet, ki kellene segítenünk egy másik csapatot is. Míg a háttérben folyik a szervezés, váltunk még néhány szót Papadopulosz Dórával.
Elmondja, hogy a koronavírus az ULE munkáját sem könnyítette meg. Bár ő is hallja, hogy sok szervezetnek okoz gondot, hogy egyre kevesebb adomány jut egyre több rászorulóra, az ULE mögötti összefogás még mindig nagyon erős. Sok gondot okoz azonban, hogy a járvány miatt sokkal nehezebben tartják a kapcsolatot az ügyfeleikkel, és nem tarthatták meg a támogatói rendezvényeiket.
Mónika
Közben érkezik a telefon, hogy a terv mégis marad a régiben, az utolsó címünk felé tartunk. Mónika egyedül neveli tizenkilenc éves fiát és tizenkét éves lányát. Amikor megérkezünk, Mónikán kívül csak Kornél van otthon, a húga épp a nővérüknél vendégeskedik. A fiú szomorúan meséli, hogy tavaly otthagyta a gimnáziumot, mert pénzt akart keresni, hogy könnyítsen a családja helyzetén. Gázkútkezelő volt, de már a tavaszi első hullám elvitte az állását, azóta hiába próbál munkát találni. Hasonlóan nehéz helyzetben van az édesanyja is.
Mónika már évek óta egy étteremben dolgozott konyhai kisegítőként, mellette négy házat és egy irodát takarított. Mindebből mostanra egy ház és az iroda maradt. Pedig nagyon hosszú idő után nem olyan rég rendeződött némileg a család élete.
Három éve élünk itt, előtte bolyongtunk. Fehérgyarmaton születtem, de anyukám egészen kiskoromban felhozott bennünket Budapestre. Nehézgépkezelő volt, kemény munkát végzett, ezért lakhattunk a családos munkásszállón. Amikor az megszűnt, kezdődött a vándorlás egyik albérlettől a másikig, egy ideig még intézetben is éltem.
A gyerekei ebbe születtek bele, a fia össze sem tudja számolni, hogy gyerekkora óta hány helyen laktak. Akadt olyan is, hogy egyik pillanatról a másikra eladták a fejük fölül a házat. Fia ideiglenesen intézetbe került, Mónika a női szállóról járt az étterembe dolgozni.
Egyszer Kori egyik tanárnője szólt, hogy látott egy pályázatot, ami jó lehet nekünk, és segített is beadni a jelentkezést. Közben Klotildligeten egy katolikus iskolában kaptunk átmenetileg lakást, míg minden elrendeződik – azóta itt vagyunk.
A karácsonyra ugyanúgy készülnek, mint minden évben. Mónika úgy nevelte a gyerekeit, hogy nem az a legfontosabb, hogy mennyit költenek egymásra – az a legszebb ajándék, amit magunk készítünk.
Főzünk majd. Halat nem szoktam venni, mert nagyon drága, de töltött káposzta biztosan lesz.
