Két éve egy késő tavaszi napon váratlanul megcsörrent Svébis Edit mobiltelefonja. A tolószékes nő gyanútlanul felvette, és néhány perc múlva Budapest legboldogabb helye lett az a város szélén álló – ott, ahol az Ócsai útból 5-ös főút lesz, és a kamionosokon meg a prostituáltakon kívül a kutya se jár –, lakhatásra alig alkalmas apró téglaházikó.
Nem tudom átadni, hogy milyen boldogságot éreztem
– mesélte Edit két évvel később, ugyanúgy a városhatár közelében, ugyanúgy Soroksáron, de már a bérelt háza kertjében. „Nekem korábban soha nem volt olyan hely, amit az otthonomnak hívtam; 44 éves voltam akkor, és először lett otthonom. Örökre hálás leszek ezért az egyesületnek, mert megváltoztatták az életem” – folytatja egy szuszra, majd hirtelen dühös lesz: „Azt üzenem a Bese Ferenc polgármesternek, hogy ezt a boldogságot és esélyt veszi most el más emberektől, és én ilyen vagyok, kimondom, a polgármester szemébe is belemondanám, hogy aki így lenézi a hajléktalan embereket, az ne legyen polgármester.”
Nemcsak Edit, hanem az őt bérlakáshoz segítő Utcáról Lakásba Egyesület (ULE) tagjai is dühösek a politikai karrierjét független kisgazdaként kezdő, majd fideszes támogatottsággal függetlenként folytató Besére, aki tavaly óta ül a soroksári polgármesteri székben. A kerület vezetője ugyanis egy furfangos helyi rendelettel elérte, hogy ne épülhessen meg Soroksáron az ULE második bérháza, ahová Edithez hasonló, hajléktalanságban vagy lakhatási szegénységben élő emberek költözhettek volna be.
Rejtélyes szórólapok, furfangos tiltás: 15 millió megy a levesbe
Az nem lehet, hogy a polgármesternek ehhez köze van, mert hozott nekünk kaját meg almát is a választás előtt
– találgatta Bebők Sándor, Edit élettársa, hogy ki állhat az október elején a soroksári postaládákba dobált szórólapok mögött. Az aláíró: a sehol nem jegyzett Tiszta Soroksárért Társaság. Az üzenet: „a soroksári ellenzéki képviselőknek köszönhetően hajléktalanszálló épülhet a kerület központjában, a Láng Endre utcában”. Majd vészjósló vörös nagybetűkkel:
VÉGE A NYUGALMUNKNAK!
A történet nem ezekkel a szórólapokkal kezdődött, és nem is ezekkel ér véget, de semmi nem mutatja jobban, hogy milyen pánik kerekedett – polgármesteri rásegítéssel – egy civil szervezet szociális akciójából.
„Célunk, hogy minél több közterületen élő hajléktalan ember költözhessen szociális bérlakásba” – így szól az ULE mottója. Az egyesület több éve lakásokat, házakat újít fel munkatársaival, önkénteseivel és leendő bérlőivel közösen, amiket aztán szociális alapon ad bérbe.
Közéjük tartozik Edit és Sándor is, akik az egyesület első olyan projektjébe kerültek be, amelyben saját telekre húzott fel egy mobilházat az egyesület. „Jeleztük az önkormányzatnak, hogy bérlakásokat szeretnénk építeni, megkaptunk minden engedélyt, és tavaly májusban be is költözhettek a lakók” – mesélte az ULE egyik munkatársa, Bende Anna egy barátságtalan októberi reggelen a XXIII. kerületi önkormányzat előtt, ahová nem engedték be őket a testületi ülésre a járványhelyzetre hivatkozva.
Egy ellenzéki képviselő küld egy fotót az ülésteremből az egyesület egyik, szintén a városháza előtt ázó alapítójának, Kovács Verának. A fotón üres székek láthatók: simán elfértek volna bent a szociális távolságot megtartva az egyesület munkatársai és a szintén kizárt sajtó képviselői is.
A polgármester az ülésen lobogtatott egy 600 aláírást tartalmazó ellenző ívet, amelynek minden aláírója jelezte felszólalási szándékát, szerinte „ha egyetlen érintettől is megtagadja a felszólalás jogát, akkor igazságtalan lenne, ha bárkinek is megengedné”.
Bereczki Miklós ellenzéki képviselő Facebookon közvetítette azt a napirendi pontot, amelyben az ULE-sokat kizárva vitáztak az ULE-ról. A sunyiság az előterjesztésben is tetten érhető: a helyi építési szabályzatot buherálták meg úgy, hogy változtatási tilalmat rendeltek el egy négy utca által határolt részen, ahol körülbelül tucatnyi telek áll:
A tilalommal érintett területeken a kerületi építési szabályok módosításáig nem lehet telket alakítani, új építményt létesíteni, meglévő építményt átalakítani, bővíteni, továbbá elbontani, illetőleg más, építésügyi hatósági engedélyhez nem kötött értéknövelő változtatást végrehajtani.
– írják az előzetes hatásvizsgálatban. Hogy világos legyen: az ULE által 12 millióért vásárolt telek az egyetlen üres az érintett területen.
Öt ellenzéki szavazat kevés az előterjesztés megakadályozásához, így a polgármester és szövetségesei simán megszavazták azt, vagyis nem építkezhet az egyesület a már megvásárolt telekre. Az előterjesztést megszavazóknak az sem volt nagy ár az építkezés megakadályozásáért, hogy a rendelet szerint a már ott lakók sem nyúlhatnak hozzá az ingatlanjaikhoz.
Az ULE-sok a telket már közművesítették, talajcsavarokat helyeztek el benne, hónapokig fizették az építészt: összesen
„Egyeztettünk a kerületi főépítésszel, hónapokig nem szóltak, hogy bármi probléma lenne. Az önkormányzatnál is tudtak a terveinkről, kerestük őket, de semmit nem reagáltak – mesélte Bende Anna. Ehhez képest a terveiket elgáncsoló előterjesztést Tóth András főépítész készítette, és a polgármester nyújtotta be. Az indoklás: sok lakossági panasz érkezett, az emberek nem akarnak „hajléktalanszállót”.
Nagyon jól tudja a polgármester, hogy bérlakásokról van szó, 4–7 ember költözhetne a háromlakásos mobilházba, mégis következetesen hajléktalanszállóról beszél
– mondta Kovács Vera. Bese Ferenc a testületi ülésen is világossá tette, hogy tisztában van azzal, mi épülne a kérdéses telken, mégis a Grassalkovich úti hajléktalanszállókkal vont párhuzamot, ahol összesen ötszázan laknak, és emiatt valóban akadnak gondok. A polgármester leszögezte, amíg ő van hatalmon, semmi hasonló nem épülhet Soroksáron – mindezt az után pár perccel, hogy elismerte, teljesen mást tervez az ULE.
Kovács Vera az ülés után tette közzé azt a beszédet, amit nem mondhatott el a testület előtt. Ebben így fogalmaz:
Érveinek kifejtésére azonban csak az előterjesztés megszavazásának délutánján lett volna lehetősége, ugyanis sajátos ügymenetben a testületi ülés utánra időzítették a közmeghallgatást, azaz már csak a lefutott meccs után lett volna esélye beszélnie az ULE-nak a polgármesterrel és a lakókkal. A feltételes mód okáról majd később, de előtte nézzünk vissza Editékhez, oda, ahol a megakadályozott építkezéstől néhány kilométerre már megvalósult egy hasonló projekt.
Utcáról otthonba
Lassan lesétálunk a Budapest térképről, az utca végén véget ér a betoncsík, kezdődik az erdő. A csendes soroksári utcában takaros házak és előttük parkoló városi terepjárók előtt haladunk, az egyik ház verandáján egy középkorú pár, rájuk pillantok, megyek tovább. Aztán visszafordulok, és kiderül, hogy hozzájuk indultam: ők voltak Edit és Sándor az ULE mobilháza előtt, de nem lógtak ki a környezetből, pedig a hajléktalanszállóval riogatással a fejemben erre számítottam.
„Gyere, nézd meg a házat” – megyünk be rögtön Sándorral: kis hálókamra, éppen elfér benne a matrac, mellette zuhanyfülke és egy apró nappali, konyhapulttal, rezsóval. A legnagyobb helyet egy vitrines szekrénysor foglalja el:
Ez saját. Valaki lomtalanította, és én idehoztam. A sajátunk
– hangsúlyozza büszkén Sándor. Nem véletlenül: éveken át volt hajléktalan, gyerekkora óta nem voltak bútorai. „A szekrényhez építettük a házat” – piszkálja Edit, Sanyi meg mondja, hogy igaz, mert megemelték a tetőt, hogy beférjen. Sándor, amikor tudott, jött építkezni, majdnem egy éven át, azóta is csinosítgatja folyton: épített kerítést, bográcsozóhelyet, kertészkedik. Ennek a középkorú párnak ez az első otthona, és kincsként bánnak vele.
Mindketten megszenvedték az életet. Edit egyik lábát amputálták 37 éves korában: a harmadik gyereke születése után beteg lett, trombózisos lett a lába, ami el is fekélyesedett, folyamatosan romlott az évek során, már nem lehetett megmenteni. A férje sok-sok évvel a műtét előtt utcára tette a három közös gyerek ellenére, a betegsége miatt már nem kellett neki Edit:
Nem voltam már neki jó, mint nő, és elküldött
– mesélte Edit.
Edit intézetben nevelkedett: „A szüleim fiút akartak” – intézte el ennyivel a magyarázatot. 16 évesen hozzáment Jánoshoz, mert „nagyon vágytam egy családra”, a férfi viszont verte, majd kidobta. Itt kezdődött a lejtő, bár ekkor még tudott dolgozni a lábától, Pomázon gáztűzhelyeket és hasonlókat szerelt össze egy gyárban. „Megvannak az éveim, 29 évesen százalékoltak le, ezért kapok nyugdíjat” – magyarázta Edit, aki a papírja szerint ma 86 százalékban beteg, 14 százalékban egészséges.
Hajléktalanszállóra került, de az amputáció után nem fogadták vissza, azt mondták neki, nem tudják ellátni. Egy doktornő elintézte, hogy fél évig a kórházban maradjon, majd sikerült egy olyan szállóra kerülni, ahol tudták ápolni.
Ekkor már három éve együtt volt Sándorral, akit egy szállón ismert meg. „Nagyon pimasz volt, de aztán beadtam a derekam.” Sándor pedig az amputáció után is kitartott mellette, pedig Edit kételkedett abban, hogy ez így lesz. Nemcsak a férje, hanem Sándor miatt is.
A férfit gyerekkorában nagyon keményen fogta börtönőr apja:
Gyorsan meglépett otthonról és lecsúszott: egy ponton már erdőben élt más hajléktalanokkal, szipuztak, ittak, betörésekkel fedezték a költségeiket. Börtönbe is került emiatt évekre, ahol targoncás jogosítványt és vagyonőri képesítést szerzett, de nem tudott elhelyezkedni.
Legalábbis olyan összegért nem, hogy amiatt feladják Edit ápolási díját, így ketten összesen alig több, mint százezer forintból próbálnak kijönni. Ebből fedezték a cikk elején leírt viskó albérleti díját: a patkányok rágta, penészes, omladozó, illegálisan felhúzott lyukért 35 ezer forintot kért a tulaj.
Amikor 26 ezer forintról 63 ezerre emelték az ápolási díjam, mert romlott az állapotom, akkor a tulaj ott várt a postán, mert tudta mikor jön a pénz, és közölte, hogy mostantól 70 ezer a lakbér
– mesélte Edit, akit többször veréssel is fenyegetett a főbérlő.
Tudták, hogy menniük kell, de hiába írtak számtalan önkormányzatnak, sehol nem kaptak szociális alapon lakást. Azt írták, ha egyáltalán jött válasz, hogy nem dolgoznak, ezért nem tudnának amúgy sem fizetni. „Az utolsó esély volt, amikor megtudtuk, hogy lehet pályázni erre a lakásra” – mesélte Edit.
Azt már Bende Annától tudjuk, hogy többtucatnyian pályáztak az ULE épülő házára, végül Edit és Sándor, a másik lakásba pedig Ottó költözhetett be. A pályáztatás során elbeszélgetnek az egyesületnél mindenkivel, felmérik a pályázók környezetét, és olyat választanak, aki a leginkább rászorul, sérülékeny, és egy szociális munkás segítségével fenn tudja tartani a bérlakást. Editék esetében ennek havonta 25 ezer forint a bérleti díja.
Felháborító, hogy az egyesületen kívül senki nem tesz semmit
– mondja Edit, és a folyamatosan zsugorodó önkormányzati lakásszektort elnézve ez érthető is, pedig az önkormányzati törvény szerint az önkormányzat feladatai között szerepel a rászorultak lakhatásának biztosítása is. Tehát Soroksáron – és más kerületekben is – az ULE önkormányzati feladatot végez saját büdzséből, és ebben a feladatátvállalásban akadályozta meg őket éppen az önkormányzat a kedden elfogadott rendelettel.
Átjön az egyik szomszéd, aki nem is érti, miért kérdezem, hogy nincs-e baj az új szomszédokkal. Sándorral és Edittel jóban vannak a szomszédaik, a férfit kisebb-nagyobb munkákra át is hívják olykor, mert tudják, hogy sok mindenhez ért, meg tud szerelni ezt-azt. Vett egy fűkaszát is, amit soha nem adna ki a kezéből, ezért maga jár vele füvet, gazt vágni.
Sanyi nagyon jólelkű. Nem hittem, hogy ez lesz, de teljesen megváltozott miattam
– mondta Edit, a tagbaszakadt, börtöntetkós férfi pedig belőle ki nem nézhető félénkséggel somolyog erre mögötte.
„Teljesen megváltozott az életszínvonalunk az egyesületnek köszönhetően. Régen arról kellett döntenünk, hogy gyógyszert veszünk, számlát fizetünk vagy éhezünk. Most meg nézzétek meg, milyen szépen, tisztaságban vagyunk, ugye?” – kérdezi meg tizedszer Edit, és mondom tizedszer, hogy persze, szebb rend van, mint nálam otthon.
Edit egyetlen egyszer érezte csak kellemetlenül magát az új helyen: a választás környékén Bese Ferenc utcabált rántott össze az utcájukban, Sándor pedig kitolta Editet, és táncolni kezdett vele.
Ott pörgetett a tolószékben nagy vigyorral az arcán. Az emberek néztek, én meg égtem, mint a Reichstag
– nevetgélt Edit zavarában. Milyen rossz élmény ez, a korábbi életéhez viszonyítva?
Rendészekkel elnémítva
„Felháborító, hogy egy kalap alá veszik a hajléktalanokat, mert persze, van köztük rossz ember is. De engem megmentett az egyesület, a végsőkig kiállok mellettük, ezt a Bese Ferencnek is megmondhatja!” Editnek ezek a szavai jutnak eszembe, amikor pár nappal később a közmeghallgatáson ülök.
Engem legalább nagy nehezen beengedtek, Anna, Vera és a többi ULE-s viszont csak az előtérben ücsöröghet. Hiába jöttek korán, a biztonságiak csak soroksári lakcímkártyával engednek be embereket a gondosan másfél méterre tolt székekre: vannak lakók, akik így sem jutnak be, mert elég sok önkormányzati dolgozó érezte szükségét, hogy részt vegyen a közmeghallgatáson.
A polgármester kedélyesen válaszolgat gyalogátkelőkről, kátyúkról, fiataloknak szánt programokról szóló kérdésekre, majd jön az első kérdés a Láng Endre utcáról:
Itt idős emberek, kisgyerekes családok élnek, az ilyen emberek nem valók erre a környékre. Attól kell rettegni, hogy mikor törnek be hozzánk. Éjszaka nem mernek majd az emberek kimenni az utcára
– valahogy így szólt a panasz.
A polgármester pedig con sordino válaszolt, jelezve, mennyire komoly a téma. Azzal kezdte, hogy szerencsére megszavazták, hogy nem épülhet meg a ház, és ez őt is megnyugtatja, mert „egy a véleménye a kérdező hölggyel”. Bese Ferenc ezután hosszasan taglalta, hogy fertőtleníteni kell a hajléktalanok után a padokat, mert folyton ott lebzselnek és zaklatják a soroksáriakat. Végül hozzátette, hogy Kovács Verával való beszélgetése után látta, hogy az ULE „más kerületekből akar hajléktalanokat hozni, pedig már így is rengeteg hajléktalan él Soroksáron”.
Megígérem, hogy nem lesz több hajléktalan Soroksáron
– mondott nagyot a polgármester. Ezzel nem egy bérlakás-építési programot vezetett fel, hanem azt magyarázta, miért lehetetlenít el egy olyan egyesületet, amelyik a hajléktalanság ellen küzd.
Először a független ellenzéki Staudt Csaba képviselő veti fel, hogy talán hívják be az ULE-sokat, mert kint ülnek egy órája, miközben el tudják mondani, miről van szó. A polgármester erre közölte, hogy kizárt, ez egy közmeghallgatás, nincs itt keresnivalója az egyesületnek, ha beszélni akarnak a lakosokkal – a tiltó rendelet után már miről akarnának? –, akkor szervezzenek egy fórumot.
Később a jobbikos Bereczki Miklós kitárja az ajtót, amikor szót kap, és odaadja a mikrofont Kovács Verának. A polgármester egyre hangosabban ismételgette, hogy „értse meg, nem fogok szót adni”! Bereczki tovább erősködött, mire Bese hanyagul annyit mondott:
Megkérem a rendészetet, hogy intézkedjen.
A rendészet pedig intézkedett: kinyomták Kovács Verát a teremből, az ajtót pedig becsukták az orra előtt. „Hadd mondják el a véleményüket!” – kérte Bereczki, egy idős nő erre bántóan harsogó hangon kezdte ismételgetni, hogy: „Nem kell! Nem kell! Nem kell!” „Látja képviselő úr, hogy nem kell?” – kérdezte Bese, és ezzel le is zárta a kérdést.
Kifelé Kovács Vera számonkérte Besét, miért mondta azt, hogy nem fogadtak el csereingatlant a Láng Endre utcai telekért, amikor ennek írásos nyoma is van. A polgármester szóra sem méltatta, kérte az esernyőjét és a kabátját a ruhatárostól, majd távozott.
Külvárosi eső
Edit és Sándor otthonához képest kicsit közelebb Soroksár centrumához, de még mindig egy félreeső helyen húzódik a Láng Endre utca. A környék szinte teljesen kihalt napközben, némán áznak a családi házak, az egyetlen üres telket vigasztalanul veri az eső.
Erre a telekre soha nem fog felépülni az a háromlakásos mobilház, ami már úton van Csehországból. Átmenetileg egy kőbányai raktárba szállítják, de fogalmuk sincs az ULE-soknak, hogy hol lesz a végleges helye. Új telekre nincs pénzük, a házat pedig befektetők fizették, akiknek januártól jár a lakbérnek megfelelő összeg havonta, tíz éven át, csak utána lesz az egyesületé a ház, ez a konstrukció. A soroksári rendelet miatt – a lex ULE, ahogy fanyarul hívja Kovács Vera –, cseretelek-ajánlat híján, egy esetlegesen megítélt kártérítéssel a távoli jövőben, ha nem is kilátástalan, de váratlanul nagyon borús lett az egyesület jövője. Ahogy az ólomszürke ég sem akar kitisztulni Soroksár felett, és ha sarjad is majd valami az eső után, a hidegben ázva csak annyira lehet gondolni, hogy jussunk be valahogy az utcáról a lakásba.
Kiemelt képünkön Bese Ferenc polgármester (balról a második ) a közmeghallgatáson. Fotó: Marjai János /24.hu
