Matjames Metson tizenhat évesen egy középiskolai történelemórán ült, amikor úgy érezte, megremeg alatta a föld. Egy lány sétált be a terembe, akit azonnal meg akart ismerni. Nem volt túl könnyű helyzetben, tudta, nincs ideje álmodozó, kamaszos időhúzásra, azonnal cselekednie kell.
A fiú szülei művészek voltak, a mostohaapja különböző művészeti iskolákban tanított a világ minden táján. Ez azt jelentette, hogy állandóan költöztek, a fiúnak nem volt ideje beilleszkedni sehová, nem voltak igazi barátai. Ahogy jobban megismert volna valakit, már el is kellett hagynia. Bár lassan az ötvenhez közeledik, még ma is nehezére esik szoros kapcsolatot kialakítania emberekkel.
Amikor Matjames megpillantotta azt a lányt, a családja éppen csak megérkezett Dél-Franciaországból, hogy egy időre az ohiói Yellow Springsben rendezkedjen be. A lányról kiderült, hogy Selanie-nek hívják, és szintén tehetséges művész, így megvolt a kapcsolódási pont. Ő volt Matjames első barátnője. Közel két évig voltak együtt, aztán szakítottak. Nem sokkal később volt egy fellángolásuk, ami ugyan nem hozta össze őket újra, Selanie viszont teherbe esett.
Matjamesnek tizennyolc évesen elképzelése sem volt arról, hogy mit kezdjen a helyzettel. Nem állt készen az apaságra, félt, össze volt zavarodva. Amikor Selanie világra hozta a kislányukat, Tylert, Matjames bement a kórházba, és harminc másodpercre a karjaiban tartotta az újszülött gyermekét. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy helyre tegye a fiút. Érzelmileg lebénult, elpárolgott minden önbecsülése, pánikba esett.
Önpusztító alkotó
Miután élt egy darabig Montrealban, majd Bostonban, Matjames Matson húszévesen megérkezett a bohém New Orleansba. Bár addig is sok helyen megfordult már, ez a dzsesszre lüktető egzotikus város mindentől különbözött, amit addig megismert. Tökéletes hely volt a rejtőzködésre. A múltja elől azonban nem tudott megszökni.
Matjames úgy emlékszik vissza, hogy az emlékeit, a bűntudatát – mint egy láthatatlan, tizenhat tonnás sziklát – hordozta magával mindenhová. Végül összeroppant a súly alatt, ezért egy időre egy pszichiátriai intézetbe került. Miután viszont kijött, New Orleansnak az éjszakai életéről ismert francia negyedében emblematikus alakká vált.
Nem sokkal később Matjames új alkotási formát fedezett fel. New Orleans tele volt régiségekkel, amelyekben mások csak a kacatokat látták, a művésznek azonban kincseket értek. Az amerikai fotózás kezdeti éveiből származó százéves képekből, gyufából, nyalókapálcákból ragasztott szobrokat. A siker nem sokat váratott magára, egyre nevesebb galériák rendeztek kiállítást Matjames munkáiból, miközben ő bárokban dolgozott és biciklivel szállított házhoz pizzát, hogy fenntartsa magát.
Cetli
Tyler közben kiegyensúlyozott kamaszlánnyá cseperedett, akinek eszébe sem jutott a biológiai apja. Selanie férjhez ment, szült még egy kislányt, és a férje soha egy percre sem éreztette Tylerrel, hogy nem a saját gyereke. A kislányt folyton családtagok és barátok vették körül, semmi sem hiányzott az életéből, ezért bár mindig tudta, hogy van valahol világon egy vér szerinti apja, soha sem kérdezgetett róla.
Selanie mellett Tyler kreatív környezetben nőtt fel, ahol az alkotás a mindennapok része volt, így maga is tehetséges művész lett.
Az egyik oldalán egy Los Angeles-i postafiók száma volt, a másikon egy mobilszám. Selanie elmondta a lányának, hogy azok a biológiai apja elérhetőségei, ha bármikor úgy érzi, azokon keresztül megpróbálhat kapcsolatba lépni vele.
Tyler kissé meglepődött, hiszen az anyja úgy viselkedett, mintha egy teljesen hétköznapi dolog történt volna. Mintha pakolászás közben véletlenül akadt volna a keze ügyébe a cetli, és eszébe jutott volna: ja, tényleg, ezt oda kéne majd adni Tylernek. A lány talán ugyanilyen könnyedséggel süllyesztette volna el a cetlit egy fiók mélyére egy „köszi” kíséretében, ha nem üti meg a fülét valami.
Az anyja ugyanis azt mondta neki, ha majd elérkezettnek látja az időt, talán jobb lesz, ha először ír és nem telefonál. Tylert kíváncsivá tette a dolog: vajon miért érezte fontosnak az anyja, hogy ezt megemlítse? Aztán hirtelen sokkal inkább ösztönösen, mint tudatosan úgy döntött, előveszi a telefonját és felhívja a cetlin olvasható számot. Végül is, mi rossz történhet?
Világvége
Matjames Metson őszintén elcsodálkozott, amikor 2002-ben a harmincadik születésnapját ünnepelte. Egész addig nem gondolta, hogy ilyen szép kort megérhet – ha nem is tudatosan, de szinte mindent megtett azért, hogy fiatalon érje a halál. Arra gondolt, ha már addig nem sikerült a végére jutnia az önpusztításnak, akkor kicsit akár le is állhatna vele, hátha sikerülne még harminc évet megélnie.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Akkoriban már elismert művésznek számított, egy rendes lakásban élt, tisztességes munkája volt: antik szerszámokat újított fel, és volt „családja” is, Pikachu és Pearl, a két kutyája. Matjames először a francia negyedből költözött el, majd egy időre a várost is elhagyta. Aztán 2005 tavaszán visszaköltözött New Orleansba, így a helyszínen élte át az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb természeti katasztrófáját.
A Katrina hurrikán iszonyatos pusztítást végzett New Orleansban 2005 augusztusában. Közel kétezer ember halt meg a viharban, teljes városrészek dőltek romba, majdnem egymillió ember veszítette el az otthonát. Matjames azt mondja, aki nem élte át, nehezen érti meg, de nekik akkor tényleg eljött a világvége. Nem volt víz, villany, bezártak az üzletek, minden romokban állt, pillanatok alatt iszonyatos méreteket öltött a bűnözés.
Matjames lakását elárasztotta a víz, mindene odaveszett, beleértve az alkotásai túlnyomó többségét. Nyolc napig maradt a romok között, mert attól tartott, hogy ha elmenne, nem vihetné magával Pikachut és Pearlt. A nyolcadik napon, csodával határos módon talált egy működő telefonfülkét. Először az anyját hívta fel, hogy megmondja neki, jól van, aztán egy barátját, aki segített új otthont találni neki és a kutyáinak.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Matjames, Pikachu és Pearl Los Angelesbe költöztek egy négyemeletes bérház picike lakásába, a koreai negyed határára. A környéken mindenütt bontóbrigádok dolgoztak. Mire Matjames észbe kapott, mindent letaroltak körülöttük, így a környék összes csótánya, egere és drogosa abba az egyetlen megmaradt épületbe fészkelte be magát.
Egy ismerős egy matracot, egy másik pár használt ruhát, egy harmadik egy kicsi, rozzant fekete-fehér tévét adott Matjamesnek. Ez volt mindene. A város másik végén kapott egy kifutófiúi állást egy művészellátó boltban, amivel olyan kevés pénzt keresett, hogy néha kéregetnie kellett, hogy munka után hazajusson valahogy.
Valahányszor megcsörrent a telefonja, egy régi New Orleans-i barátja hívta, hogy megossza vele a szenvedését. Matjames szerint a Katrina túlélői közül rengetegen küzdöttek poszttraumás stresszel. Voltak, akik az alkoholhoz, mások a drogokhoz menekültek, és többen öngyilkosok lettek.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Matjames úgy érezte, soha többé nem lesz képes újra alkotni. Ha nem dolgozott, otthon ült, és a kicsi tévét bámulta a nélkül, hogy valaha is csatornát váltott volna rajta, vagy éppen tudta volna, mi megy éppen. Csak sodródott és közben a halálra várt. Aztán egy napon megcsörrent a telefon, de kivételesen nem egy tragikus sorsú régi barát volt a vonal túlsó végén.
Elrejtett név
– Szia, mond neked valamit az a név, hogy Tyler?
– Tyler. Tizenhat éve várok erre a hívásra.
– És? Utálsz engem?
– Egyáltalán nem. És te? Utálsz engem?
– Nem.
Így kezdődött az első hosszú telefonbeszélgetés Tyler és Matjames között. Bár a végén nem egyeztek meg abban, hogy mikor beszélnek egymással legközelebb, mindketten tudták, hogy onnantól kezdve bármelyikük, bármikor, bármivel felhívhatja a másikat. Az élete legmélyebb szakadékának alján fekvő Matjames körül megfordult a világ, és érezte, hogy fel kell állnia.
El akarta kápráztatni Tylert, és ezt nyilván nem tehette a hatalmas házával, a szuper autójával, a menő ruháival vagy a vastag bankszámláival, hiszen nem voltak ilyenjei. Tudta, hogy csak a kreativitásával érhet el valamit.
Rendben, itt élek Los Angelesben, és a lányom azt gondolja, hogy ez lenyűgöző, ezért mindent meg kell tennem, hogy tényleg lenyűgöző legyen. Annyira jó művésszé kell válnom, amennyire csak lehetséges, ennyivel tartozom neki.
Matjames újra alkotni kezdett és lassan összeszedte magát. Újra szerepelt kiállításokon, és néhány év múlva új lakásba költözött. Nem sokkal később, amikor megnyílt egy önálló tárlata, meghívta magához a lányát, hogy életükben először találkozzanak. Pontosabban másodszor, ha beleszámítjuk azt a fél percet, ami közvetlenül Tyler születése után történt.
A lányban sok dolog szinte azonnal a helyére kattant. Kicsit mindig furcsállta, hogy neki göndör haja van, miközben az anyjáé szögegyenes, de amikor ránézett az apjára, rögtön leesett neki, hogy tőle örökölte a fürtjeit, ahogyan az átható zöld szemeit is.
Az első, amit Matjames a munkái közül megmutatott a lányának, egy asztallábakon álló, toronyszerű, háztetős szoborféleség volt. Elmagyarázta Tylernek, hogy kinyit rajta egy ajtót, aztán belül eltol egy reteszt, elcsúsztat egy dolgot, majd benéz csomó szög közé, akkor megtalálja a nevét. Mióta a lánya először felhívta, Matjames szinte minden művében elrejti valahová a nevét, csak meg kell keresni. És ez nem egy üres gesztus, hanem azt a lökésszerű motivációt szimbolizálja, amely egy új élet elkezdésére ösztönözte a művészt.
Tyler és Matjames az azóta eltelt években sokszor beszélgettek arról, hogy a férfi miért hagyta el az újszülött lányát. Tyler megérti, miért kellett az apjának elmenekülnie annak idején, és úgy gondolja, szinte biztosan mindannyiuk élete sokkal rosszabbul alakult volna, ha Matjames marad. Így az apja is élhette a saját életét, neki meg az anyjának pedig lett egy szerető, boldog családja.
A lány tudja, a társadalmi elvárás az, hogy bárhogy alakult is, gyűlölje az apját. Ő azonban úgy gondolja, azzal nem menne semmire. Így viszont lett egy új családtagja és új ihletforrása.
Kiemelt kép: Michael Robinson Chavez /Los Angeles Times /Getty Images
