Az év végéhez közeledve, a decemberi hajtásban mindannyian egyre feszültebbé válunk, és komoly erőfeszítésbe kerülhet saját igényeink érvényesítése annak érdekében, hogy ne emésszen fel bennünket a munka. Plusz energiabefektetést igényel, ha a közvetlen környezetünkben lévő szeretteinkre, családtagjainkra, barátainkra kell odafigyelni, és minél tágasabb ez a kör, annál inkább hatványozódnak a terhek. Vajon az ünnepi hajtás felé közeledve mekkora figyelmet kell a munkatársainkra fordítanunk? Nos, ha bizonyos szokatlan jeleket vélünk felfedezni rajtuk, akkor mindenképp több törődést igényelnek!
Egészségesként nem könnyű megérteni a depressziót, a jeleit viszont könnyebben felismerhetjük, ha valamelyest alaposabban tanulmányozzuk ezt a kényes, ám meglehetősen gyakori lelki betegséget. A depresszióban szenvedő személy
- szinte folyamatosan egykedvűnek tűnik,
- pozitív meglátásai alig akadnak bármiről,
- gyakran feszült és ingerült,
- nem mutat különösebb érdeklődést,
- gyakran fáradt, levert.
Ha valaki egykedvűnek érzi magát, és úgy véli, tökéletesen illenek rá a fenti megállapítások, könnyen lehet, hogy tüneteinek hátterében az év végi munkahelyi nyomás áll. Az ünnepi depresszió valós jelenség, hiszen a legtöbb munkahelyen az év vége felé nehezedik a legnagyobb nyomás a dolgozókra. Az ilyenkor felgyülemlő jelentős mennyiségű feszültség miatt jelentkezhetnek a depresszió fentebb felsorolt tünetei, melyek a terhelés megszűnésével enyhülnek, vagy teljesen megszűnnek. Rosszabb esetben azonban tartóssá is válhatnak, és kialakulhat a depresszió betegség.
Ha látjuk a gondot, csak finoman nyissunk!
Talán a legrosszabb, amit tehetünk egy depressziós emberrel, ha harsányan próbálunk közeledni felé. Végképp kerülendők az olyan mondatok, hogy „Ugyan már, kapd össze magad, nincs neked semmi bajod!”, vagy „Hallani sem akarok ilyesmiről, te erős vagy!”. Tudatnunk kell a másikkal, hogy nagyon is értjük, min megy keresztül, és hogy együttérzünk vele.
Legyünk határozottak, ha felismerjük a jeleket!
A depresszió kezelése általában pszichoterápiával vagy gyógyszeres kezeléssel történik, bizonyos esetekben a kettőt együtt alkalmazzák. Általában a depressziós ember nem hajlandó elfogadni, hogy ő beteg, ezért valahogy el kell fogadtatni vele: muszáj szakemberhez fordulni, ez nem egy otthon kezelhető probléma. A finomkodás, pátyolgatás többnyire nem segít, mert a beteg elhessegeti, szőnyeg alá söpri a gondjait, ezért inkább határozottan kell fellépni vele szemben. Megértőnek, de keménynek kell lenni egyszerre.
Előzzük meg a bajt: dicsérjünk!
Legkönnyebben úgy ismerjük fel a tüneteket másokon, ha napi kapcsolatban vagyunk az illetővel, emiatt akaratlanul is felfigyelünk a szokatlan dolgokra. Egy-egy agresszívabb válasz, de az érdektelenség is mind-mind intő jelek, melyek mögött sokszor az húzódik meg, hogy az illető úgy érzi, rá senki sem kíváncsi, azt sem vennék észre, ha egy csettintésre eltűnne. Ezért fontos, hogy éreztessük a másikkal, hogy fontos nekünk, adunk a véleményére. Elszórhatunk apróbb dicséreteket, és legyünk érdeklődők – a lényeg, hogy az érintett érezze, ő értékes ember. Ez hatványozottan számít az olyan munkakörnyezetben, ahol mindenki szinte megszakad az év végi hajszában: ilyenkor kimondottan pozitívan csapódik le egy-két kedves megjegyzés a másik felé.
Vegyük le a terheket!
Az év végi hajtás rákfenéje, hogy mindenki igyekszik megfelelni a társadalmi nyomásnak: szeretne több pénzt, illetve prémiumot, amit később ajándékozásra vagy élményekre költhet. Mindez általában csak pluszmunkával érhető el, ami viszont fokozza a stresszt, a nyugtalanságot. Ezek pedig megágyaznak a depressziónak, hiába vezérel minket a jószándék. Ha környezetünkben azt vesszük észre valakin, hogy a megszokottnál már irreálisan többet dolgozik, muszáj közbelépnünk, és figyelmeztetnünk őt a veszélyekre. Mert hiába zsebeli majd be a kemény munka jutalmát, ha mindeközben lelkileg is megsérül. Az ember hajlamos nem észrevenni a saját maga túlhajszolását, ezért jó, ha akad egy külső szemlélő, aki rálát a problémára, sőt figyelmeztetni sem fél.
Ne legyintsünk rá az egyedüllétre!
Bizonyosan sokak ismeretségi körében akadnak szinglik, akik az ünnepeket is egyedül töltik. Általában kétfajta álláspont van velük kapcsolatban: vagy túlzott sajnálattal tekintünk rájuk, vagy azt mondjuk: „Á, jól megvan ő egyedül is!”. Utóbbi megállapítás helytálló lehet az év legtöbb napján, ám az év végi időszak picit más! Ilyenkor erősebben fájhat a közeli kapcsolatok hiánya, hiszen a karácsony mégis csak a szeretet ünnepe, mint ahogy a Szilvesztert sem tölti szívesen egyedül az ember. A munkából adódó feladatok sűrűsödése mellett a szeretteink távolléte tovább fokozza a depresszió kialakulásának kockázatát. Ezért ha valakin azt látjuk, hogy feltűnően magányos, igyekezzünk kirántani ebből az állapotból! Hívjuk meg egy kávéra, beszélgessünk vele, éreztessük, hogy nincs egyedül. A hét valamely napján csak akad fél óránk egy kis beszélgetésre, amivel fel tudjuk tölteni a másikat!
