1980 nyara. Utazunk a ZG-19-43 forgalmi rendszámú okkersárga ezerkettes zsigulinkban. Ötéves vagyok, hátul, középen ülök, nézem a plafonon a mintákat, állandóan elmozdulnak, az út kátyús és hepehupás, benzinszag van, minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy ne rókázzak. Apa kocsit hajt, figyelmesen, tapasztaltan, türelmesen. Anyu – nyilván észrevette, hogy falfehér vagyok, és menten elhányom magam – benyomja a kazettát a magnóba. És akkor felcsendül ez:
Vajon van-e hasonló első dokumentált emléke azoknak, akik Beatles tribute zenekarban zenélnek? Tényleg: tribute vagy cover? A gombafejű korszak a menőbb vagy az LSD-s? És mit keres egy magyar tribute banda Liverpoolban? Ilyesmikről beszélgettünk a The Bits két tagjával, Derecskei Zsolttal és Szabó Gergellyel.
* * *
Fel tudjátok idézni a pillanatot, amikor az első Beatles-dalt meghallottátok?
Derecskei Zsolt: A szüleimnek megvolt az a legendás, magyar nyomású Hard day’s night lemez, amiről a világ hangmérnökei is elismerően beszélnek. Megkértem aput, vegye át nekem kazettára, mert négy-öt évesen nem tehettem fel a bakelitet.
Szabó Gergely: Annyi biztos csak, hogy a Let it be és a Yesterday az elsők közt volt, meg talán a Love me do is. A rádióban hallottam, meg otthon is szólt, de hogy először mikor, nem emlékszem. Viszont rajongó azóta lettem, amióta a Bits-ben megismertem az életművet.
Zsolt, amikor elkezdtél zenélni, tudtad, hogy ez lesz a fő profilod?
DZs: Mindig is szerettem ezt a zenét, az öcsémmel ment otthon a léggitározás. Egy idő után megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék Beatlest játszó bandában zenélni, de nem gondoltam volna, hogy nulla-huszonnégyben ezzel foglalkozom majd.
Az fix pont volt, hogy zenélni fogsz?
DZs: Nem kerülhettem el, anyu ma is aktív hegedűtanár, apu operaénekes volt. Volt egy bizonyos presszió a család részéről, hogy valamit azért kellene zenélni. Persze aztán nyugodtan lehetek informatikus-mérnök, mint ahogy lettem is, csak tanuljak meg hangszeren játszani.
És jött a Beatles-emlékzenekar, ami először még nem is a Bits volt.
DZs: Igen, hét-nyolc évig egy másik bandában játszottam, 2012-ben viszont azt mondtam, szeretném ezt jobban csinálni, így Balival, a dobossal megcsináltuk a Bitset. Az ő szerepe azért is fontos, mert nemcsak jó dobos és hihetetlenül jó ember, hanem mert tud énekelni is, és a Beatlesnél elengedhetetlen a legalább háromszólamú vokál.
A Beatles-repertoár több száz dalból áll, mi alapján állítjátok össze a koncertprogramokat? Ismeritek a közönség preferenciáit? Vagy van olyan korszak, ami hozzátok közelebb áll?
DZs: A korai slágerek nyilván kihagyhatatlanok, és amúgy is muszáj She loves you-t meg All my lovingt játszani.
SzG: Ez kell ahhoz, hogy buli legyen. Nyilván egy városi rendezvényen, ahol először hallanak minket, igyekszünk olyan dalokat játszani, amit mindenki ismer, a tematikus klubkoncerteken pedig bátrabban előveszünk különlegességeket – ezekre a bulikra olyanok járnak, akik értékelik az ilyesmit.
DZs: De szeretünk olyan dalokat is játszani, amiket a Beatles soha nem tudott előadni élőben.
Tegyük tisztába a tribute és a cover fogalmát és a különbségeket.
DZs: A tribute feldolgozás, a cover átdolgozás. Előbbinél a dalt az eredetihez nagyon hasonló módon szeretnéd eljátszani, ha úgy tetszik, reprodukálni. Ezek vagyunk mi – zeneileg. A cover verzió pedig lehet tök másik műfaj: rock and roll, reggae, ska, jazz, bármi.
Milyen a jó tribute zenekar?
SzG: Vannak zenekarok, amik száz százalékban le akarják másolni az eredetit. Nemcsak hangzásban, hanem külsőségekben, mozgásban is, sőt: van, aki még az anyazenekar tagjainak mimikáit is leszedi.
DZs: Van olyan tribute banda, ahová csak olyan tagokat vesznek fel, akik hasonlítanak az eredeti zenekar tagjaira.
Ehhez képest a Bits?
SzG: Próbáljuk megőrizni a személyiségünket. A dalokat 95 százalékban eredetiben játsszuk, de azért mindig van egy-két kreatív ötlet, egy kis villanás, amivel bele tudjuk rakni saját magunkat is, szerintem ez így hitelesebb.
DZs: Talán ezért is lettünk az egyik ismert gitárgyár támogatott zenekara, legalábbis ők azt mondták, mert nem akarunk parókát feltenni és műbajuszt ragasztani, hanem önazonos produkciót teszünk le az asztalra.
Ezek után felmerül a kérdés, hogyan fogadták mindezt Liverpoolban, a nemzetközi Beatles-héten. De kezdjük azzal, hogy miként kell egy ilyen eseményt elképzelni.
DZs: Egész héten tart a rendezvény, a csúcspont a vasárnapi nagy találkozó, azaz a Convention day, amikor Liverpool legpatinásabb, egyben leglepattantabb hoteljében találkoznak a Beatles-rajongók. És akkor ott van minden: koncertek, beszélgetések, és olyan zsibvásár, amiben a gagyitól kezdve az eredeti Beatles-öltönyig minden megtalálható.
A gagyi alatt mit kell érteni? Beatles-bögre és társasjáték?
DZs: Nem, még annál is gagyibb.
SzG: Én most voltam először ilyen rendezvényen, és azt láttam, hogy Liverpoolban ezen a héten mindenki a Beatlesből szeretne meggazdagodni. Spéci Penny Lane taxival elmehetsz a Penny Lane-hez, miközben a kocsiban szól a Penny Lane. És valószínűleg kétszer-háromszor annyit fizetsz a fuvarért, mint egy normál napon, egy normál taxival. A buszon is Beatles szól, és tök jó amúgy az egész, csak néha van egy pici vurstli jellege is.
Éjjel-nappal koncertek?
DZs: Több helyszínen is van élő zene, az egyik gócpont nyilván a Beatles korai időszakából ismert Cavern, a másik a már említett szálloda, az Adelphi. És van még egy-két különleges helyszín, idén például volt szerencsénk fellépni a Casbah nevű klubban, ami a Beatles első dobosával, Pete Besttel fonódik össze. Ha jól tudom, annak idején az anyukája üzemeltette a krimót. Pete-et egyébként azért vették be a bandába, mert neki volt dobszerkója.
Meg – ezek szerint – fellépőhelye is.
DZs: Így van, a fiúk játszhattak a családi kocsmában. Na, és ezen a helyen is felléptünk idén a Bitsszel, és koncert közben egyszer csak feltűnt az Öreg is.
A koncerteteken? A Beatles első dobosa?
DZs: Épp játszottuk a Hey Jude-ot, amikor belépett. Nem is maradhatott sokáig inkognitóban, bemondtam, hogy „Ladies and Gentlemen, Pete Best!”. Autogramot osztogatott, és nézte egy kicsit a koncertünket.
Egy átlag liverpooli polgár felismeri az utcán a hetvenakárhány éves Pete Bestet?
DZs: Szerintem igen. Sőt, ahol laktunk, volt portaszolgálat, ahonnan kijött egy fószer, kérdezte, hogy mit keresünk. Mondtuk, hogy jöttünk zenélni a Beatles-hétre. Erre megmutatta az övcsatját, az volt ráírva, John Lennon. Ezek után elmesélte, hogy ő Lennon gyerekkori játszópajtása, abból az időből ismeri Johnt, amikor még csak bébi beatle volt. Amikor pedig kiderült, hogy megyünk Pete Besték kocsmájába, azt mondta: adjátok át Pete-nek, hogy Crazy Eddie, azaz Őrült Eddie üdvözli.
Hányan láttak titeket? Milyenek voltak a visszajelzések?
DZs: Több százan. Ami a legjobb az egészben, az a trend: az elején, a fesztivál felfutó szakaszában még kevesebben voltak a bulinkon, a végére felduzzadt a létszám, méghozzá azoknak köszönhetően, akik látták az előző koncertjeinket, és újra eljöttek megnézni.
SzG: Pont ezért három különböző műsorral készültünk, hogy ne legyen mindig ugyanaz a repertoár. A visszajelzések? Azt mondták, hogy a kategóriájában a Bits volt a legjobb Liverpoolban, és azért ez elég jól hangzik.
Gondolom, olyan nem létezik, hogy Liverpoolban valaki nem ismer egy Beatles-dalt, legyen az akár az Everybody’s got something to hide except me and my monkey. Oda csak nem kellett She loves you-műsorral készülni?
DZs: A Cavernben játszottunk ilyen blokkot is, már csak azért is, mert nagyon pici színpad volt, a billentyű fel se fért volna, így a klasszikus felállásban nyomtuk ezeket a korai dalokat.
Milyen arcok bukkannak fel egy ilyen rendezvényen?
SzG: Elég hardcore rajongókat láttunk. Ha a zenekar nem is öltözik be, de ők igen. Akármerre mész, feltűnnek John Lennonok, Yoko Onók, Ringók.
Mentek jövőre is?
DZs: Ez általában télen dől el. Nem biztos, hogy megyünk, mert általában kétévente hívják vissza a zenekarokat. Kaptunk Liverpoolban egy meghívást Brazíliába is, csak hát az azért elég költséges utazás lenne.
Izmos gázsit kellene kérni hozzá. A Bits egyébként a munkahelyetek?
DZs: Nekem abszolút, én csinálom a zenekarral kapcsolatos háttérmunkák oroszlánrészét, és az egész embert követel. Gergő hivatásos zenész.
SzG: Mindannyiunknak ez a főtevékenysége. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy a hivatása.
Láttátok a Yesterday című filmet? Tetszett?
SzG: Ha ez egy Beatles-film akarna lenni, nem tetszene, de ha úgy nézed, hogy egy mozi, amire a pároddal beülsz péntek este egy fröccs előtt vagy után, arra teljesen jó. Romantikus vígjáték, paradox helyzetekkel, amiket nem mindig fejtenek ki. Az mondjuk tök jó poén, hogy benne van Ed Sheeran.
DZs: Már csak azért is, mert így a mai fiatalokhoz is van kapcsolódás.
És majd mondják a gyerekek, hogy „Ja, igen, a Beatles… tudom, az a zenekar, akit Ed Sheeran is szeret!”
DZs: Vagy inkább, hogy a Beatles az, akinek még Ed Sheerannél is jobbak a dalaik. Mert ugye van egy jelenet, amiben Sheeran dalpárbajra hívja ki a főszereplőt, aki a The Long and Winding Roaddal áll ki, és ezzel letaglóz mindenkit.
SzG: Mivel sikeres a film és esélyes, hogy fiatalok is nézik, nem kizárt, hogy sok tizenéves épp most szeret bele a Beatlesbe. Máshogy nem valószínű, hogy találkoznának ezzel a zenével. Zsolt például nemrég tartott egy előadást egy iskolában, és hát az derült ki, hogy a 15-16 évesek nem ismerik ezt a zenét.
DZs: Kértem, hogy említsenek egy Beatles-dalt, valaki a Wonderwallt mondta.
Ha már a Yesterday-film a „Mi lenne, ha…?t” gondolatra épít, akkor játsszunk ezzel: mi lenne, ha Lennon élne 2019-ben? Szidná Trumpot? Tüntetést szervezne a Brexit ellen, dalt írna a klímaválságról?
SzG: Két dolgot tudnék elképzelni: az egyik, hogy erős médiajelenléttel lázadna minden ellen, a másik, hogy elutazna Indiába, és remeteként élne.
DZs: Én inkább az utóbbit gondolnám esélyesnek. Valószínűleg rájönne, hogy ez az egész már menthetetlen.
