Mikooor jönnek már a bohóóóócok?
– kérdezgette úgy nagyjából másfél percenként a közvetlenül mögöttünk helyet foglaló óvodáscsoport egyik jeles képviselője már jóval azelőtt, hogy a Baross Imre Artistaképző Intézet végzőseinek vizsgaelőadása elkezdődött a Fővárosi Nagycirkuszban.
Az ovisok még vagy tíz percig türelmetlenkedhettek az első piros orr megjelenéséig, ami persze nem lehetett könnyű, de közben nem sejthették, hogy valójában mintegy negyven évet kellett várni: ennyi idő telt el azóta, hogy ismét végzett clownok lépjenek ki az artistaképző kapuján – utoljára ugyanis a hetvenes években volt nappali tagozatos bohócképzés. A végzősök – akrobaták, légtornászok, zsonglőrök és más szereplők mellett – háromórás vizsgaelőadáson, bizottság és nézők előtt mutatták be, hogy mit sajátítottak el a kétéves képzésen.
Két hosszú felvonásban csillogó ruhás végzősök váltották egymást a manézson: gumiasztalos produkció, zsonglőr négy végtaggal és öt focilabdával, légtornász – eszembe jutott, hogy régen ezeket sosem mertem nézni, közben pedig rettegtem amiatt is, hogy minket, második sorban ülőket pécéznek majd ki a bohócok, hívnak ki a színpadra és szívatnak meg minket mindenki előtt.
A hat bohóc valóban a mi szektorunkba nyomult be az első megjelenésükkor, lufikat osztogattak a mögöttünk ülő gyerekeknek, így kisebb káosz alakult ki az oviosztag környékén. A későbbiekben ez annyiban nehezítette meg a tudósítói munkát, hogy az egyik kis lurkó hat-hét percenként tarkón toszott a kígyólufijával, valamint a mellettem helyet foglaló János fotóst is végig hasonló módszerrel abuzálta egy kiscsoportos.
A bohóctanár
A másik oldalamon Méhes Csaba, a bohócok egyik osztályfőnöke ült (a másik tanáruk Greifenstein János volt), a szünetben meg is kértem, hogy értékelje a látottakat és az előző két évet. A bizonyos körökben őrületes népszerűségnek örvendő Méhek produkcióból is ismert, több nemzetközi díjjal kitüntetett pantomimes elégedettnek tűnt.
Két év alatt eljutottunk oda, ahova akartunk: kiállnak a közönség elé komplett számokkal. Jól csinálják, jól reagálnak a közönség reakcióira. Remekül veszik az akadályokat.
A legjobban az érdekelt, hogy milyen arcok jelentkeznek bohócnak. Méhes szerint általában a derűs emberek, akik szeretnek nevetni és nevettetni, akik játékosak és fiatalosak – függetlenül a valós koruktól, tekintve, hogy a végzősök között vannak negyven felettiek is. Az osztályfőnök elmesélte: a most végzett bohócok artistaórákra is jártak, akrobatikát és zsonglőrködést tanultak. Ami pedig a bohócismereteket illeti: elsajátították a színpadi jelenlétet, tehát azt, hogy amikor közönség előtt állnak, ne legyenek civilek. Tanultak nonverbális kommunikációt, pantomimet, megismerkedtek a bohóc- és cirkusztörténettel, színészmesterséget tanultak, különböző bohóctechnikákat, komikus stílusokat.
Méhes Csaba szerint ez a két év egy jó alap lerakására elég, innentől a végzett bohócokon múlik, hogy ezt hogyan viszik tovább. Hát akkor kérdezzük is meg erről az egyik végzőst, gondoltam, és másnap reggel már egy kávézóban ültem Dangel Artúr, frissen végzett OKJ-s bohóc társaságában.Innentől interjúra váltunk.
* * *
Sikerült a vizsga?
Igen. Már meg is ünnepeltük. De ez nem zavar majd az interjú visszahallgatásában?
Mármint micsoda?
Ez a háttérzaj. A dzsüdzsüdzsüdzsü.
Ja, a légkalapács! Észre sem vettem. Két éve építkeznek a házunknál, ezek szerint már immunis vagyok rá.
A bohócokat arra tanítják, hogy mindenre reflektálni kell. Ha fellépés közben mondjuk a háttérben elmegy egy vonat, akkor arra mindenképp reagálunk valamit, még akkor is, ha nincs semmi köze az előadáshoz. A bohóc mindig reagál a külvilágra.
Vissza a vizsgához: miből áll? Mármint a nyilvános előadáson kívül.
Három részből: a vizsgaelőadás mellett van egy írásbeli, ahol az elméleti tudásunkat mérik le, hogy mit tudunk a bohócvilágról, a szakmai nyelvről, a dolog jogi oldaláról és hasonlókról. És van egy biztonságtechnikai gyakorlati vizsga, azaz hogyan dolgozunk a színpadon, milyen módon kötünk fel egy eszközt, hogyan kell a másikat biztosítani, hogy ne törje össze magát. Az csak a legvége, hogy fellépünk, és produkáljuk magunkat.
De ez utóbbi is több részből állt, ha jól érzékeltem.
Az volt a feladat, hogy csináljunk egy entrée-t és két passage-t. Az entrée az a típusú fellépés, amikor megkapjuk az egész manézst, miénk a teljes figyelem. A passage pedig az átszerelési időkben történik, hogy az üresjáratokban a közönség ne unatkozzon. Ezt direkt így találták ki, hogy a színpad átalakítása közben a bohóc a porond szélén szórakoztatja a közönséget.
Nem dehonesztáló a bohócra nézve ez a szerepkör? Hogy csak unaloműző átszerelés közben?
A bohóc egyfolytában megalázza magát, úgyhogy akinek ezt a szerepkört nehéz feldolgoznia, annak nem való is ez a szakma.
És ki az, akinek való? Milyen a jó bohóc?
Olyan, akit szeretnek az emberek. Akinek tudnak örülni. Nagyon sokszor látom, hogy megjelenünk valahol, és azonnal elkezdenek mosolyogni az emberek. Ha viszont már az is hiányzik valakiből, hogy örülnek a megjelenésének, ott van valami hiba.
Más a személyiség onnantól, hogy felkerül a piros orr?
Teljesen más, persze. Egy bohóccal nem tudnának interjút készíteni. Legalábbis értelmes interjút.
Greifenstein János egy interjúban azt mondta, hogy aki ilyesmivel foglalkozik, az sokkal inkább talpra tud állni az élet adta pofonok után. Saját tapasztalat esetleg?
Ez abszolút igaz, totál visszahat az életre. Az embert gyerekkorától kezdve arra nevelik, hogy legyen tökéletes: rászólnak, hogy ne egye le magát, vigyázzon, hogy el ne essen – és aztán persze, hogy rosszul érzi magát, ha hirtelen mégsem lesz tökéletes, mert mondjuk pecsétfolt kerül a ruhájára. Ha viszont valaki elmegy bohócnak, nemcsak hogy megtanulja elfogadni az ilyen tökéletlenségeket, de még tőkét is kovácsol belőlük. Viccet csinál az ilyen helyzetekből, és jól érzi magát, ha valamit elbénáz. Eleinte ez nagyon nehéz, mert az ember automatikusan tökéletességre törekszik. Ezt le kell tudni építeni.
Greifenstein azt is mondja, hogy a bohócnak toleránsnak kell lennie a világgal.
Abszolút! A bohóc az egyik legtoleránsabb a világon. Ő az, aki mindenkinek megadja a lehetőséget, nincsenek előítéletei. És hogy visszautaljak az előző kérdésre, a bohóc elfogadja, hogy senki nem lehet tökéletes, hiszen lépten-nyomon elbukunk, így vagy úgy. A bohóc szerint így vagyunk tökéletesek, hogy nem vagyunk azok.
Jól tudom, hogy az egyik legfontosabb szabály, hogy a bohóc nem bánt, nem aláz meg?
Így van.
De meddig lehet elmenni? A vizsgaelőadás egyik jelenetében elvettek egy nézőtől egy pattogatott kukoricás vödröt. Nem volt megalázó helyzet, de hol a határ, amit ha átlépnek, úgy megy haza a néző, hogy azt gondolja magában, „de genyó volt a bohóc”?
Sokat beszéltünk erről az órákon, de ezeket a szabályokat nem lehet leírni. Szerintem egyébként nem az a kérdés, hogy elvehetem-e a vödröt vagy nem, hanem hogy mindezt hogyan csinálom. Ha látom, hogy valaki nem adja oda, nem veszem el tőle, hanem megyek tovább. Láttam már olyan bohócot, aki meg akart vigasztalni valakit, ezért elvett egy másik nézőtől egy fagyit, de aztán rájött, hogy most már a másikat is meg kell vigasztalni. De mindezt annyira kedvesen csinálta, hogy imádták a nézők, és akitől elvette, az sem vette zokon a poént.
Rossz példa jött már szembe?
Sajnos igen, volt már olyan, aki megalázott, kiröhögött egy nézőt. Pedig a bohóc sosem máson röhög, csak magán. Mondok egy példát: ha valaki kopasz, azon nem nevetünk, legfeljebb azon, hogy arra miként reagál a bohóc. Láttam már olyan bohócot, aki kihívott egy kopasz férfit és egy nagyhajú nőt, és meg akarta oldani, hogy a nő hajából jusson a férfinak is. Egyáltalán nem volt sértő, mert nem kiröhögte, csak segíteni akart a kopasznak.
A gyerekek visítva röhögtek a vizsgaprodukción. Lehet a bohóctréfáknak is ugyanúgy egyszerre több szintje, több célcsoportja, mint mondjuk egy Monty Python-szkeccsnek? Ott ugye az értelmesebb réteg röhög az utalásokon, amit az egyszerűbb emberek nem értenek, utóbbiak viszont jól szórakoznak az igényesebb alsógatya-humoron.
Szerintem abszolút tud működni több szinten. Nézzük akár a vizsgaelőadásról a pénzes jelenetemet: először a gyerekek nevettek rajta, utána már belevegyült a felnőttek röhögése is. Főleg, amikor rájöttek, hogy jól megbosszulom a másik bohócon, hogy előtte átvágott. Ott már a felnőttek is felszabadultan nevettek.
Van ebben egy kis ludasmatyis feeling is? Hogy a néző igazságérzetét megnyugtatja, amikor látja, hogy a rossz a végén pórul jár?
Van. A klasszikus bohóctréfákra abszolút jellemző, hogy végül az szívja meg, aki az elején okoskodott.
Artistának minél fiatalabban érdemes jelentkezni, viszont találkoztam olyan véleménnyel, hogy a bohócnak nem árt, ha kicsit idősebb, és már megtapasztalt ezt-azt az életben. Ha jól láttam a smink és az orr takarásában, itt is volt néhány negyvenes arc.
Ketten is negyvenesek vagyunk, igen. Osztom amúgy ezt a gondolatot, a humorba bele kell érni. De ez nem azt jelenti, hogy fiatalon ne lehetne valaki vicces, hiszen például mindkét lány, akikkel végeztem, kiváló humorérzékkel rendelkezik, én csomót tanultam tőlük.
Jelentős váltás ez az új szakma?
Eléggé, mert főállásban informatikus vagyok. Programozó. Bár igazából az informatika volt elkanyarodás az életemben, mert előtte filozófia szakra jártam és koncerteket szerveztem.
Hétközben IT-s, hétvégén bohóc?
Délelőtt informatikus vagyok, délután bohóc.
Mi ösztönöz valakit arra, hogy jelentkezzen a képzésre?
Mindig is nagyon szerettem a játékosságot. A legkomolyabb helyzetekben, akár egy tárgyalási pozícióban is a humort, a játékot láttam. Az, hogy valaki nagyon komolyan veszi magát, az önmagában vicces: minél gőgösebb, minél jobban kapaszkodik a pozíciójába, a tekintélybe, annál viccesebb. Én ezt mindig megláttam, és a bohóc a csúcs abban, ahogy az ilyen helyzeteket ki lehet játszani.
Erre utal a gamifikáció evangelistája jelző?
Igen, ez egy nagyon divatos dolog: azt figyelni, hogyan tudják az emberek jól érezni magukat a munkahelyükön. Bő tízéves trend, hogy vigyünk be játékosságot az irodákba. Én ezzel nagyon komolyan elkezdtem foglalkozni. Az evangelista hangzatos szó ugye azokra, akik hirdetik az igét, de én tényleg nagyon hiszek ennek a hatékonyságában, és bárkit meg tudok győzni arról, hogy ez piszok jó dolog, érdemes minél több helyen bevezetni.
Jól érzem, hogy a jó értelemben vett infantilizmus a kapocs a gamifikáció iránti érdeklődés és a bohóclét között?
Biztos van összefüggés. A bohócnak is a játékosság a legfontosabb: ha meglát egy labdát, nem tud elmenni mellette. A másik gyerekes vonás az érzelemkifejezés: a bohóc nagyon megéli, és ki is mutatja az érzelmeit, azaz ha örül, tényleg örül, ha szomorú, akkor nagyon szomorú, és az is erősen látszik rajta, ha meglepődik valamin. A gyerekek is ilyenek, bátran kimutatják az érzelmeiket – aztán beléjük nevelik, hogy ne merjék.
Mit lehet kezdeni a bohóc végzettséggel?
Ez az iskola azért is fontos volt, mert itt a szakma megismeri az embert. Kitalálhatom én otthon is, hogy bohóc leszek, de nem fogom tudni megmutatni széles körben, a Képző viszont lehetőséget ad erre. Mivel valamennyire zárt közösségről van szó, egy idő után már jegyzik az embert. Aztán hogy utána mit kezdünk ezzel, az csak rajtunk múlik.
Mindenesetre mi hatan, akik most vizsgáztunk, szeretnénk társulatként is együtt maradni, és létrehozni egy bohócszínházat, egész estés előadásokkal – ilyen nem nagyon létezik Közép-Európában. Troupe Tadam néven egyébként már felléptünk egy rangos nemzetközi versenyen Odesszában, ahonnan kezdő létünkre díjakat is elhoztunk. Ezen kívül Bohóc Játék néven rendezvényekre is járunk, falunaptól gyerekzsúrig.
Ha az ember valahol szeretne kicsit felszabadultabb környezetet, oda jól jön egy bohóc: egy esküvőn például, amikor az elején még józanok az emberek, és nem találják a helyüket, egy-két bohóc azonnal megteremtené a hangulatot. De ugyanez igaz egy cég állófogadására, előadásokra is.
Kin múlik, hogy ez a helyzet változhat-e?
A szervezők gondolkodásában kellene áttörés, jó lenne, ha tudatosodna bennük, hogy egy bohóc sokkal többet tud adni annál, hogy eljátszik a gyerekekkel. Minket improvizációra tanítottak, két éven keresztül intenzíven készültünk arra, hogy ha egy helyzet van, amiben bohócként vagyok jelen, akkor hogy tudom azt megoldani. Mint egy jazz-zenészt, akinek tolják a témát: onnantól rajta múlik, hogy mit kezd az eszköztárával.
Szólóban jobb a munka vagy itt is igaz az „egyedül nem megy”?
Az mindig igaz. Ha a színpadra egyedül is megyünk ki, mindig van valaki a háttérben. Sajnos az a helyzet, hogy a piac nem tud nagy társulatokat eltartani. Persze az lenne ideális, ha egy teljes csapat együtt tudna ötletelni és fellépni, de rendezvényeken maximum két-három embert tudnak egy alkalommal kifizetni, és cirkuszok sem hívnak háromfősnél nagyobb bohóccsapatokat.
Magyarországon vannak bohócoligarchák, akik kitúrnak másokat a rendezvényekről, hogy mindenhová ők jussanak be?
Neeem, Magyarországon ilyen nincs. Majd én leszek.
Váratlan volt a slusszpoén, felröhögtünk. A bohóc elégedett lehet, megnevettette a közönséget. És visszament programozni.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
