Október tizenhatodika volt. Ültem a napon. Úgy sütött, olyan forrón, mintha legalábbis május lenne. A fű harsogóan zöld, a cseresznyefa levelei még csak a hegyük végén piroslanak. Becsuktam a szemem és arra gondoltam, ami negyven éve történt. Október tizenhatodika volt. Amikor már jegyezgetni tudtam erről, fölírtam, szerdai nap.

Huszonhárom kilométerre voltam attól a kis szobától.

Biciklivel egy jó óra. Hévvel, busszal, ha minden jön, negyvenöt perc. Kocsival nincs húsz. De akkor még nem volt kocsink. És telefon sem volt.

Csöngettek. A testvérem állt az ajtóban. Hiába volt húszéves… milyen gyerek volt még, édes Istenem.

Ő mondta meg.

Onnantól tudom, milyen az, amikor azt mondják, mintha villám sújtott volna belém. Megmondta, és akkor belül, a gerincvelőmben végigfutott egy pillanatig tartó, hasítóan éles fájdalom.

Csak később, sokkal később tudtam apám haláláról gondolkodni. És csak évtizedek múlva írni róla…

Hamar mentél el. Váratlanul. Nem vártad meg, hogy benőjön a fejem lágya és beszélgetni tudjunk. Senkivel nem vágytam úgy beszélgetni, mint veled. Egy vissza-visszatérő kép él bennem. Négy-ötéves vagyok. Ülünk a fehér padon a konyhában. Föl lehetett hajtani a fedelét, a szennyest tartottuk benne. Amikor szombaton délután megjöttél Gerjenből, ahová nem önszántadból jártál, hanem mert a traktort elvették, a teheneket elvitték, megjöttél az állomásról, leültél a fehér padra, én fölmásztam az öledbe, aztán mögéd álltam, és elkezdtem fésülni a hajadat. A fekete, sima, hátrafésült, olajosan fénylő hajadat. Néha beleszagoltam a Kossuth-cigaretta, a vonatszag és a bőröd kipárolgásának elegyébe, és olyan boldog voltam, amilyen csak egy gyerek tud lenni. Akkor és ott semmi más nem volt fontos, csak te és én, a pad, a tűzhelyen melegedő víz, anyu motozása. Hallgattalak benneteket, de nem a szavakra figyeltem. A szavak nem is maradtak meg. De megmaradt minden más.

Egyszer, sok év után, te akartál beszélgetni velem.

Ősz volt akkor is. Almásládák között ültünk, almaátvevő voltál. Az asztalon elém raktál egy piros jonatánt. Megnézted, visszavetted, aztán elővettél egy puha rongyot, azzal dörgölted fényesre. Így adtad a kezembe. Amikor beleharaptam az almába, beszélni kezdtél. Olyan dolgokról meséltél, amit akkor nem értettem. Félelmekről és csalódásról, bizalomról és a bizalom hiányáról. Egy nőről és egy férfiről. Csak hallgattam. Nem mertem, talán nem is akartam érteni, hogy ez a nő és ez a férfi ti vagytok. A szüleim. Tizenhat éves voltam.

Akkor már máshol laktunk.

Amikor el kellett menni abból a régi házból másik faluba, másik házba, még gyerek voltam. Süldő lány. Az ilyen süldő lányok megsínylik, ha ott kell hagyniuk azt a házat, amelyiknek az utcai szobájában megszülettek. Nem szeretnek elmenni. Nagy a helyismeretük. Tudják, hogy a pincének hányadik lépcsőjére kell tenni az aludttejet és hányadikra a sört, hogy megfelelő hőmérsékletű legyen. Tudják, hogy Manci néni előtt nem szabad a Suszterékról beszélni és a Suszteréknak se Manci néniről. S azt is tudják, ha a felnőttek azt mondják, menni kell, hát menni kell. Nekem az segített, hogy az új házunk nagyon öreg volt. Öregebb, mint amit ott kellett hagynunk. Öles falai, apró ablakai, a mennyezet gerendái, kint a mély, mohos kút – meséket rejtett. Előttünk járt emberek életét, apró titkaikat őrizte az öreg ház. Nem telt el néhány hét – otthon voltam.

Nem tudtam, hogy anyám még hosszú hónapokig a falnak fordulva sír éjszakánként. Azon pedig csak mostanában kezdtem gondolkodni, hogy te, aki magas ember voltál, vajon miért vettél olyan házat, ahová, ha beléptél, le kellett hajtani a fejed. Minden belépés, minden kilépés az öreg ház ajtaján számodra – főhajtással járt.

Egyszer, akkor már nem laktam otthon, önálló, felnőtt, kereső nőnek számítottam. Csak most gondolom el, önálló…? Felnőtt…? Kereső…? Szóval a magam ura voltam. A magam ura voltam…?

Akkor kérted kölcsön az írógépemet. A lapos tokba csukható Hermes Babyt, amit nemrég kéz alatt vettem, és nem tudtam betelni vele. Neked is volt régen írógéped, egy kis fekete Olympia, emlékszem rá, és vele az iratszekrény illatára, amikor kinyitottad. Ott állt titokzatosan az írógép. Nehezen váltál meg tőle. Betegség volt a családban. El kellett adni…

Elkérted a Hermes Babyt és én nem adtam oda. Azt mondtam, nem tudom nélkülözni. Nem mondtam igazat. Irigy voltam. Arra gondoltam, neked mindig azonnal kell valami, amit meglátsz. És másvalakinek kölcsönadtam. Büszkeségből. Hogy lássa, nekem ilyenem is van. Piszkosan, a fedelén karcolásokkal, dohánytörmelékkel a billentyűk között kaptam vissza. Ekkor, csak ekkor éreztem, olyan volt a visszautasításom, mintha megütöttelek volna.

A temetésen mosolyogtam. És siettem. Egy hónapos volt a legkisebb lányom, a két testvére is éppen hogy totyogós.

Milyen makacs voltam. Milyen dölyfös. Évekig nem mentem ki a temetőbe. A hegyekbe mentem, sziklahasadékokban gyújtottam gyertyát, vagy erdőben, kihalt tisztáson. Messze mindenkitől, egyedül. Olyan egyedül, hogy fájjon. Egyszer egy kis faluban ért a halottak napi este. Napfényes ősz volt akkor is, egész nap jártuk az erdőt, somot szedtünk és gombát, fáradtan értünk a faluba. A temetőben elmosódott alakok, sok asszony között férfiak, gyerekek. Mindenütt virág. Az öreg sírokon, a mohos keresztek alatt kertben szedett őszirózsa. Álldogáltunk. Mellettünk a gyerekeink is csöndesek voltak. Égtek a gyertyák, a miénk is köztük, száz és száz kicsi láng a bársonyosan sötét estében.

Nem tudom, hogyan van ez. De egyszer csak elcsitul az emberben a kamaszdölyf, a vágy, hogy kiváljon. Ott akar lenni a többiekkel.

Legyenek áldottak, akik vigyáznak ránk.

Részlet Schäffer Erzsébet A kifutófiú szerelme című kötetéből (Centrál Kiadó, 2014)

Ezért megyünk ma a temetőbe

Tudják, mi a különbség Mindenszentek és halottak napja között? Jó, az egyik szombat, a másik vasárnap, de azon túl.

Segítünk.

A halottakra való emlékezés már az ókeresztény liturgiában is szerepet kapott, de önálló ünnepként csak 998-tól üli meg az egyház, méghozzá Szent Odilo clunyi bencés apát kezdeményezésére. A buzgó egyházfi javasolta ugyanis, hogy november másodikát a halottak napjaként tiszteljék az apátság bencés rendházaiban; aztán e szokást félezer év alatt a komplett egyház átvette.

A katolikus tanítás szerint az egyetemes egyház három helyen van jelen. A földön, mint küzdő egyház, tagjai az élők, a tisztítótűzben, mint szenvedő egyház, tagjai a purgatóriumban tisztuló lelkek, valamint a mennyben, mint diadalmas egyház, tagjai a megszámlálhatatlan sokaság, mely már Isten mellett foglal helyet.

Halottak napja a középső mező, a szenvedő egyház ünnepe, az épp tisztuló lelkeké. A halottak napját megelőző huszonnégy óra, vagyis november elseje viszont mindenszenteké: mindazoké, akik akár rögtön haláluk után, akár megtisztulásukat követően a mennybe jutottak. „Egy nagy sokaság, a melyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből; és a királyiszék előtt és a Bárány előtt állnak vala, fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak” – ezt hirdeti a Jelenések könyve.

Bár az egyházban a mindenszentek ünnepe terjedt el hamarább, mégis a halottak napja a meghatározó, olyannyira, hogy mindszentek halottak napja vigíliája, és az egész hetet halottak hetének nevezik.

Mindenszenteket az ókeresztények a pünkösd utáni első vasárnapon ülték, a VIII. században helyezték novemberre. Kezdetben az összes keresztény vértanúra emlékeztek, egyetemes ünneppé IV. Gergely pápa tette 835-ben. Ekkor módosult a jelentése: Mária, az apostolok és a földkerekségen elhunyt minden igaz ember emléknapjává vált. Tévedés hát, hogy mindenszentek csupán az egyház által kanonizált szentek ünnepe, hiszen a névtelen emberekre is, az üdvözültek teljes seregére emlékezünk ekkor.

Ördög parazsa a tökben

És azt tudják, hogy a jenkik miért világítótököznek, míg mi a temetőben törölgetjük könnyeinket?

A Halloween eredetileg az október utolsó éjszakájára eső kelta újévet köszöntötte. A kelták úgy hitték, az elmúlt esztendőben elhaltak lelkei ekkor vándorolnak át a holtak birodalmába. A papok egy hegytetőn, a szent tölgy alatt gyülekeztek, tüzet gyújtottak, termény- és állatáldozatot mutattak be, táncoltak, és reggel minden családnak adtak a parázsból, hogy otthon új tüzet gyújtva elűzzék a gonosz szellemeket.

A mai Halloween legfontosabb kelléke, szimbóluma a töklámpás, angol elnevezése Jack O’Lantern, azaz Lámpás Jack vagy carved pumpkin. Nevét ír legenda szerint Jack O’Lanternről, a részeges kovácsról kapta. Történt, hogy az ördög egy napon hívta Jacket a pokolba, de előtte felajánlotta, igyanak egy utolsót. Jack cselt eszelt ki, kérte a patást, válasszon egy almát a kertből, mire az ördög felmászott a fára. Jack ekkor keresztet rajzolt a fatörzsre, és a megrettent a pokolfajzat nem mert lemászni. Végül alkut kötöttek: Jacket elengedte az ördög, aki ígéretet tett rá, hogy az öreg piás sosem jut pokolra. Amikor Jack évekkel később meghalt, lelke érthető okból az égbe sem nyert bebocsátást, így a menny és a pokol között rekedt. Jack ekkor azért rimánkodott az ördögnek, adjon neki kis fényt, hogy megtalálja a visszautat az élők világába. Az ördög örökké izzó fadarabot dobott a pokol katlana alatt lobogó tűzből, amit Jack egy kivájt takarmányrépa belsejébe tett. Lelke azóta is e lámpácska fényénél keresi a megnyugvást.

Tökre az ír néphagyomány cserélte már Amerikában a takarmányrépát. Halloweenkor jelmezbe ötözött gyerekek csöngetnek be a házakhoz, és Trick or treat! (Cukrot vagy csínyt!) kiáltással szólítgatják a lakókat. Kicsit hasonlít ez a magyar betlehemezéshez, mely során a „ha nem adnak szalonnát, kifúrom a gerendát!” a mókázó fumigálás mondata.

A halottak miséznek – melyikünk lesz a következő?

Halottak napján már az ókori Róma polgárai is áldozatot mutattak be szeretteik sírjánál, a szegények virágot, sót, árpát vittek a nyughelyekhez. A templomok zárva maradtak, áldozati tüzet sem volt szabad gyújtani az oltárokon.

A keresztény hitvilágban máig élő hagyomány a gyertyagyújtás. A család eredetileg annyi lángot élesztett, ahány halottja volt az elmúlt egy évben. A gyertyagyújtás helyszíne a temető, de például a Jászságban odahaza is égett a láng, ugyanis: “lölkök napján” a halottak, amíg a harang szól, kikelnek sírjukból, s hazalátogatnak; a gyertyaláng segít nekik körülnézni, és biztosítja, hogy visszataláljanak a temetőbe, véletlenül se riogassák az élőket. A néphit szerint az távozik következőként az élők közül, akinek a mindszentekkor meggyújtott gyertyája a leghamarabb ég le.

A babonaság szerint mindenszentekről halottak napjára virradó éjszakán a templomban a halottak miséznek. Ilyenkor szokás volt a halott etetése: a temetőbe kenyeret, sót, kalácsot vittek; Szeged környékén üres kalácsot, mindönszentök kalácsát vagy kóduskalácsot sütöttek, és ezt a sírkert előtt ácsorgó koldusoknak adták.

Volt, ahol ekkor hajtották be az állatokat télire, máshol ezen a napon szegődtettek cselédeket, pásztorokat, tartottak legényvásárt – a gazdák ekkor kötöttek egyezséget a szolgálni kívánó fiatal férfiakkal. A paraszti közösségben egész héten tilos volt a munka a földeken, tilos a répa és krumpli elvermelése, a varrás, a mosás, a takarítás, a meszelés.

Van élet a halál után?

Infarktust kapott, a kórházban három percre leállt a szíve, kiszállt a testéből, és a műtő sarkából nézte végig, ahogy az orvosok az életéért küzdenek. Magához térve az ötvenhét éves southamptoni szociális munkás részletes leírást adott az újraélesztési procedúráról, sőt, még a körülötte lévő gépek hangját is pontosan vissza tudta idézni.

Ilyen és ehhez hasonló vallomásokkal dolgoztak a Southampton Egyetem kutatói, amikor a valaha volt legnagyobb és legátfogóbb tanulmányt készítették a testen kívüli és halálközeli élményekről. A vizsgálat négy éven át zajlott tizenöt különböző – amerikai, brit és osztrák – kórházban, több mint kétezer, szívinfarktuson átesett páciens részvételével.

Jelen tudásunk szerint az agy működése alig fél perccel azután leáll, hogy a szívműködés megszűnik. Csakhogy a 2060 szívleállásos eset 330 túlélője közül száznegyvenen azt állították, „tapasztaltak tudatosságot” a szívleállásuk és az újraélesztésük között. Minden ötödik beteg szokatlan nyugalmat, éles fényt, felgyorsult vagy épp lelassult időt érzékelt, 13 százalékuk arról számolt be, hogy elhagyta a testét, és körülbelül ugyanennyien vallották, hogy érzékeik felerősödtek a szívleállást követően.

Mi ez? Kamu? A haldokló agy utolsó ajándéka az összeomló testnek? Fogalmunk sincs, így inkább világvallások képviselőit kérdeztük a kutatásról.

Kustárné Almási Zsuzsanna református lelkész: A feltámadás nem megtapintható

Benedek István művelődéstörténész írja: ateista tudósok azon fáradoztak, hogy találjanak vallásos tapasztalatokkal nem rendelkező, ősi hagyományok szerint élő törzseket, melyeknek nincs tanításuk a lélekről, a halál utáni életről. Próbálkozásuk kudarcba fulladt, ugyanis az életről, a halálról, a születésről és a halál utáni életről, az úgynevezett túlvilágról szóló tanítások szinte egyidősek az emberi kultúrával. Minden jelentős vallás, hitvilág sarkalatos tételei ezek, sőt, ezekben, ezek által fogalmazódik meg a hit lényege, e tanítások nélkül a szentiratok pusztán erkölcstankönyvek lehetnének.

„Ha pedig Krisztus nem támadt fel – mondja Pál apostol –, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is… Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1 Kor15,14; 19)

Minden nagy és hiteles tanítás rámutat, hogy az élet több és magasabb rendű, mint a látható valóság. Végső soron az emberi lét célja és értelme abban rejlik, hogy ezt a valóságon túli valóságot megértse, befogadja, elérje.

A mai ember azt gondolja, amit bebizonyít, amit tényekkel képes igazolni, azt birtokolni is tudja. A feltámadás, az örök élet azonban nem megtapintható, nem vizsgálható meg, mert a lélek birodalmába tartozik. Remény, hit, bizalom.

A tapasztalati úton szerzett tudás embere az Újszövetségben Tamás, aki a feltámadt Krisztus sebeit akarta látni, érinteni. Meg is tehette, de „Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek” (Jn 20,29).

Madhupati dász, Mérő Mátyás Krisna hívő lelkész: A tudat az élőlény

A materialista nézet szerint a tudat, a tudatosság az agy terméke, hiszen a test halála után vége mindennek, a személy megszűnik létezni. A southamptoni kutatás viszont arra utal, hogy a tudat az agyon, a testen kívül is létezhet – tehát nem anyagi természetű. Ezzel a felismeréssel még a modern orvostudományban sem ők az elsők, hiszen Ian Stevenson (1918-2007) a Virginiai Egyetem Orvosi Karának professzoraként több mint ezer olyan esetet vizsgált ki detektívhez méltó alapossággal, amely a testtől – és így az agytól – független tudat létére és a lélekvándorlásra utal.

A védikus bölcsesség szerint a személy nem azonos a testével, hanem halhatatlan lélek, amelynek eredeti tulajdonsága, hogy örök, tudással és boldogsággal teljes. Eszerint a lélek jelenlétét a testben a tudat jelzi, mondhatni, a tudat, a tudatosság kapcsolatban áll a lélekkel, hiszen az egyéni tudat a lélek jelenlétének tünete. A tudat cselekedetekben nyilvánul meg, hiszen amikor a tudat távozik a testből, a test nem aktív többé. A puszta anyag nem rendelkezik tudattal, tehát nem is az anyag hozza létre.

Ahogy a Nap fénye bevilágítja az egész világegyetemet, úgy ragyogja be az élőlény testét a parányi lélek, tudat formájában. A lélek jelenlétét tehát a tudat bizonyítja, épp úgy, mint a fény, a napsugár a Nap létét. Amikor a lélek elhagyja az anyagi testet, a tudat sem tapasztalható többé. A nyugati felfogással ellentétben tehát a tudat az élőlény, nem pedig az anyagi elemek kombinációjának terméke, vagy az agy működésének mellékterméke.

Radnóti Zoltán rabbi: Ádám a másodikat választotta

A zsidó vallás hisz a lélekben.

Hisszük, hogy a lélek örök, és öt szintje van, egy részével mi rendelkezünk, egy másik tőlünk független – gondoljunk csak a félelmeinkre.

Ám mindegyik szegmens Istentől származik, aki maga az örökkévalóság.

Tudjuk, minek vagyunk a birtokában? Az életnek, a léleknek. Tudjuk, hogy a tudattalan énünk milyen hatalmas erő?

Mi történik ezzel az isteni örök lelkünkkel alvás alatt? Eltávozik a testből. Álmodunk. Ez az érzékszerveken felüli érzékelés legmegdöbbentőbb élménye. A kutatók leírták az álomnak egy még megdöbbentőbb részét: a prekognitív álmot, azaz amikor előre látunk valamit. A felmérések szerint az embereknek mintegy harminc százaléka állítja, hogy volt már később beteljesedő álma. (Egyszer én is megálmodtam egy nagyon várt másnapi vendégséget, szobaberendezéssel együtt.)

Sőt, az emberek hetven százaléka tapasztal életében deja vu-t, más néven paramnéziát: úgy érzi, az éppen történő helyzetet korábban már átélte, ám nem emlékszik, mikor. Erre a teológus azt mondja: Isten mindent tud előre, és az ember az Ő képmására teremtetett, azaz a mi tiszta lelkünk is mindent tud. Örök, mint maga Isten.

2009-ben felfedezték egy – korábban már ismert – többsejtű élőlényről, hogy örökéletű. Jelenleg a világon ez az egyetlen ismert ilyen élőlény: az örök élet megtalálható mindössze 4-5 milliméter nagyságban.

Hogyan is csinálja ezt? Az élete során különböző lényekké alakul. Kezdetben „telepes lény”, utána polip, majd pedig medúza. Majd a „Turritopsis nutricula” medúzából ismét „polipformát” vesz fel, kvázi visszaalakul kisgyermekké, és így tovább. Egészen addig, amíg egy nagyobb állat meg nem eszi. E folyamatot „transzdifferenciálódásnak” hívják, kutatása az emberi őssejtkutatások fontos része.

Mint láthatjuk, Isten már megteremtette az örök életet. Ám „nincs új a nap alatt”, hiszen Mózes első könyve is ír róla: az Édenben ott ál „az örökélet” fája és „a jó és a rossz felismerésének” fája. Ám Ádám a másodikat választotta.

Sulok Zoltán Szabolcs muszlim hitoktató: A lélek alváskor kiléphet a testből

Az iszlám pillérei között találjuk az Ítélet Napjába, vagyis a túlvilági életbe vetett hitet. Az iszlám szerint az ember élete szakaszokból áll, ezeket „kapuk” választják el, rajtuk mindenkinek át kell mennie. Az ember élete az anyaméhben, a terhesség negyedik hónapja körül kezdődik, amikor a magzat megkapja a lelkét. A születés kapu az evilági életre, amelyet a halál zár le, ami a sírvilág vagy a köztes lét kezdete. Ez utóbbi a feltámadással ér véget, amikor minden ember evilági cselekedetei alapján örökké tartó jutalomban (Paradicsom) vagy örökké tartó büntetésben (Pokol) részesül. Ennek értelmében a halál nem a megsemmisülés, hanem az élet evilági szakaszát lezáró kapu, amin minden embernek át kell mennie.

A különböző szakaszokban a lélek és a test különböző erősségű kapcsolatban áll egymással. Az evilági életben a lélek időnként, például alváskor kiléphet a testből. A lélek végleges eltávozása az evilági testből a halál, amikor a test működése végérvényesen leáll, s nem „indítható” újra.

Mohamed Próféta – béke legyen vele – azt mondta erről: „Bizony látjátok, hogy amikor az ember meghal, a tekintete célzottan rögzül. Ez akkor történik, amikor a tekintete követi a lelkét.” (Muszlim) Az iszlám szerint, akit újra lehet éleszteni vagy visszanyeri eszméletét, annak még nem távozott el a lelke véglegesen. Így az öntudatlan állapotban átélt gondolatokról és testen kívüli élményekről csak olyan ember tud beszámolni, akinek az élete nem ért véget, a lelke nem távozott el véglegesen a fizikai testéből. Az ilyen ember magához térése nem a halálból való visszatérés, hanem csak az öntudat visszanyerése Isten akaratából.

Az öntudatlan állapotban vagy alvás közben születő gondolatok, élmények származhatnak Istentől, lehetnek az agy aktuális vagy korábbi élményeinek és tapasztalatainak különböző megjelenései, illetve a sátán megtévesztése.

Végh József buddhista tanító: A mesterek teste haláluk után sokáig nem indul oszlásnak

Buddha hagyományában az ember úgy tekint önmagára, hogy tudatának és létének folytonossága szétválaszthatatlan. Ezt átérezve fel sem vetődik, hogy ennek székhelye csak az agyban vagy bármely testrészben lenne elkülönítve. Belső gyakorlatainkban meg is tapasztalhatjuk ezt: ilyenkor szétszórtságunkat a figyelem és az emlékezet segítségével összehangoljuk, és leginkább a szív környékén érezhetjük összpontosulni. De persze erre sem mondhatjuk azt, hogy a vérkeringést biztosító szervünkkel lenne azonos.

Testi szinten sok minden meghatároz bennünket, erről a nyugati tudomány rengeteget kiderített. Ám mi azt mondjuk, hogy a test a tudat otthona, olyan, mint egy hajó.

A test, az anyagi oldal passzív, még akkor is, ha úgy látjuk, hogy genetikailag számos tulajdonsága meghatározott. A hajót mégis a kormányosa és a kapitány vezeti, egy akaratnak engedelmeskedve éri el a célját. A tudat ezzel az aktív szerepével irányítja, formálja hordozóját. Így testünk az életünk második felében már e mozdulatok lenyomatait tükrözi – ezért öregedhetnek olyan különbözően az egypetéjű ikrek is. Ha azt gondoljuk, hogy az anyag tehetetlensége a meghatározóbb, az is nyomot hagy a tudatunkon, ám ebben az esetben nem érezzük magunkat otthon a testünkben, nehezebben tudunk a magunk ura lenni.

A nagy tanítómesterek évtizedek munkájával olyan szinten hangolták össze testüket és tudatukat, hogy képessé váltak ezt másoknak is megtanítani. Amikor az ő tudatuk folytonossága megválik a hordozójától, a kísérletben tapasztaltakhoz hasonló jelek mutatják, hogy a tudatuk a vérkeringésük és a légzésük megszűntével is uralja a testüket, hetekig rugalmas marad, a trópusi éghajlaton nem indul oszlásnak.

Hátborzongató zugok

Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi

Nincs ebben a feliratban semmi patetikus, semmi magasztos, nincs benne ígéret, nincs benne még bizakodás sem. Semmi olyan, hogy ne félj, mert tiéd a túlvilág, vagy legalább, hogy ne csüggedj, mert van értelme. Semmi, csak a halálbiztos, csontegyszerű kijelentés.

Az idézett hat szó a római Santa Maria della Concezione templom katakombáinak bejárata fölött áll, alant több ezer csontváz közli a látogatóval, hogy a halandókra egyazon sors vár. A földalatti folyosókat borító csontok és koponyák egykor kapucinus szerzetesek vázát alkották, még sincs nyugvóhelyükben semmi áhítat. Mintha Madách Luciferje lenne a dizájner.

1500 és 1870 között élt négyezer szerzetes maradványai nyugszanak a kriptában. A csonthalmokba koponyák pöttyöznek mintákat, a falakon és a plafonon emberi maradványokból szerkesztett képek díszelegnek. Néhány szerzetes korpusza még egyben van, sőt viseli csuháját, csak a kasza hiányzik a kezükből.

A templomot és a kriptát VIII. Orbán pápa és kapucinus testvére, Antonio Barberini építtette 1626-ban. A kiszemelt területen fekvő szerzetestemetőt felszámolták, így az ott nyugvók lettek a katakomba első lakói, majd évszázadokon át követték őket a többiek, akik minden este leendő sírhelyükön imádkoztak, s néztek szembe jövőjükkel.

Megállj! Ez itt a holtak birodalma

Ez a szöveg figyelmezteti a Párizs belvárosa alatt kanyargó katakombalabirintus látogatóit. A háromszáz kilométernyi rendszer milliók nyughelye. Az alagutak egykor bányák voltak, már a rómaiak is innen termelték ki az építkezésekhez szükséges mészkövet, aztán amikor beszakadással fenyegettek a járatok, egyszerűen lezárták őket, és szó szerint alvilágként, haramiák búvóhelyeként működtek.

Az 1700-as években végleg megtelt a rohamosan gyarapodó város közkedvelt, az Aprószentekről elnevezett temetője, és már úgy sem bírta a terhelést, hogy a kétszáz évesnél régebbi sírokat rendszeresen kiürítették, lakóikat tömegsírokba költöztették.

Az 1780-as tavasz nagy esőket hozott, amitől bedőlt néhány, a temető mellett álló épület pincéje, s a víz emberi maradványokat sodort magával. A botrány során XV. Lajos egyik tanácsnokának eszébe jutottak az itáliai kapucinusoknál látott katakombatemetők, és előállt az ötlettel, hogy az Aprószentekben nyugvókat át kéne költöztetni a város alatti labirintusba, a területet pedig építkezésre használni. Az idea 1785 februárjában szökkent szárba, ekkor kezdték meg az Aprószentek kihantolását – a vallásos liturgia tiszteletben tartása mellett két évig tartott, míg nyolcszáz lovas kocsival új nyughelyére szállították kétmillió ember maradványát.

A sikeren felbuzdulva a városvezetés további 17 temető, 600 templom, 100 kolostor és 45 vallási közösség temetkezési helyének felszámolását rendelte el. Az átszállításokkal 1814-re végeztek, majd egészen 1860-ig temettek a katakombákba.

A halál föld alatti birodalma az első perctől kezdve vonzotta a fény városának dekadens lakóit és látogatóit: már az 1800-as évek elejétől szerveztek hideglelős túrákat a szűk, föld alatti folyósokon. A katakombák emblematikus arculatát az első bejárásokat szervező politikus és tudós, Louis-Étienne Héricart de Thury alakíttatta ki. A folyosókra górált csontokat halmokba rendezték, a koponyákból kereszt és szív alakú formákat raktak ki.

Később koncerteket, színi előadásokat, okkult szertartásokat és bacchanáliákat is rendeztek. A katakombák vonzereje mit sem kopott máig, annak ellenére, hogy több ezer eurós bírságra számíthat, akit elkap odalent a folyosókon cirkáló rendőrség. A járatokból ma bő 300 kilométer járható, de csak 1700 méternyit nyitott meg a város a turisták előtt. A többi, közel félszáz ismert kapun át megközelíthető rész a katakombarajongó katafil és ki tudja még hány bizarr szubkultúra játszótere.

Koponyákból családi címer

Az emberi maradványok dekoratív újrafelhasználását a csehek emelték művészi szintre. A Kutná Hora külvárosában álló seldeci osszáriumban nemcsak faldíszek készültek csontból, hanem komplett tárgyak is, egyebek mellett hatalmas csillár, díszes címer.

Seldecben ciszterci monostor állt valaha, melynek apátját szentföldi küldetéssel bízta meg II. Ottokár király. A legenda szerint az egyházfi a visszatérésekor hozott magával némi földet a Golgotáról, amit szétszórt az apátság temetőkertjében, nem sejtve, hogy hamarosan ott kíván nyugodni, aki csak hallja a történetet. A temető idővel hatalmassá terebélyesedett, a pestisjárványok és a huszita háborúk alatt pedig kifejezetten zsúfolttá vált.

A XV. század elején a sírkert közepén gótikus kápolnát építettek, és az alapásás közben talált tömegsírokból előkerült maradványokat az épületbe vitték. Utóbb a templomot rekonstruálni kellett. A tulajdonos Schwarzenberg család talán egy párizsi kirándulás hatására bízott meg egy tehetséges fafaragót, rendezze el esztétikusan a kápolnában felhalmozott maradványokat. Frantisek Rint pedig egyedülállóan groteszket alkotott: emberi csontokból rakott ki családi címert.

Egy dög

Túl Róma fenyegető üzenetén, túl Párizs túlvilági kalandparkján, túl a cseh gúnyon illesszünk ide pár Baudelaire-strófát. Részletet az Egy dög című versből:

– És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága
te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!

Visszük a hullákat, hozzátok a halottakat!

A halállal való szembenézés legkönnyedebb módja szemberöhögni a Kaszást. Az irodalomtól a festészeten át a filmig számos művészeti ágban találkozni olyan pillanatokkal, amikor jön a Halál a félelmetes fekete szettjében, és csak áll hülyén, mert az elszállítandó kuncsaft a páni félelem helyett inadekvát módon viselkedik.

A halál csupa móka, kacagás, legalábbis a Monty Python-csoportnál, nézzünk pár jelenetet.

A Repülő Cirkusznak legelső részében szerepel a „Híres halálok” című jelenet, amelyben Wolfgang Amadeus Mozart mutat be eseteket a tévénézőknek. Először megtekinthetjük, hogyan ért véget Dzsingisz kán élete, kimúlását egyből pontozzák is, mint valami korcsolyaversenyen, majd következik a hírességek halálpontversenye.

A „Van-e” című szkeccs stúdióbeszélgetés keretében boncolgatja, van-e élet a halál után.

A csapat csokorba gyűjtötte a halállal kapcsolatos szinonimákat. A társulat legnépszerűbb szkeccsében, a Papagáj-jelenetben az eladó nem hajlandó beismerni, hogy döglött papagájt adott el, amire az őrjöngő vevő magából kikelve vázolja, mennyire iszonyatosan halott az állat: „Elhunyt! Megszűnt létezni! Kimúlt és megtért a teremtőhöz! Ez egy néhai papagáj! Állati tetem! Az élettől megfosztva békében pihen! Alulról szagolja az ibolyát! Földobta a talpát! Beadta a kulcsot! A fűbe harapott! Ez egy expapagáj!”

A Python nagyfilmjeiben is arat a vicces halál. Az 1974-es Gyalog galoppban járvány idején zajlik az alábbi jelenet.

A humoristacsoport utolsó filmjében, az 1983-as Élet értelme című alkotásban egy teljes fejezet foglalkozik a halállal: a Kaszás meglátogatja a kedélyesen vacsorázó társaságot, majd mindenkit magával visz. „Ez egy kissé beárnyékolja az esténket” – mondja az egyik vacsorázó a kellemetlen hír hallatán.

A halálnak a kegyelemdöfést a Brian élete (1979) befejező képsorai adják meg, amikor is a megfeszített Názáreti Brian és százharminckilenc kereszttársa a „meglátod, a végén minden jóra fordul majd” fordulat után fütyörészve előadja ezt a dalt.

A legendás csoport saját tagja elvesztéséből is poént csinált: legutolsó fellépésüknek a Monty Python Live (mostly), azaz a Monty Python élőben (nagyrészt) címet adták, utalva arra, hogy Graham Chapman 1989-ben rákban elhunyt.

Temet? Rendeljen ruhát a párizsi divat szerint

A halál régebben sokkal inkább része volt az hétköznapi életnek, mint manapság. A halottat rokonai mosdatták, öltöztették, siratták, ravatalozták fel odahaza, s virrasztottak mellette a temetésig. Szobájában letakarták a tükröket, megállították az órát: rituálékkal akadályozták meg, hogy a lélek visszatérjen. Falun a halottakat lábbal előre vitték ki a házból, majd kocsin szállították a temetőbe, ahol szerény szertartás mellett, az elhunyt vallása szerint búcsúztak tőle.

Tévedés, hogy a közvetlen hozzátartozóknak a gyászév lejártáig feketében kellett járni. Például a tápiószecsői viselet három szakaszra bontja ezt az időszakot. Az első hónapokban feketét, később barnát, végül kékfestő anyagból készült ruhát viseltek az asszonyok. Gyakran nem is volt külön gyászöltözet, az ünnepi fehér vászonruhát alakították át a kézelőre és a nyakrészre hímzett fekete motívumokkal. A somogyi Csökölyön egészen az 1930-as évekig a fehér volt a gyász színe.

A nagyvárosokban a külvilágnak szóló reprezentatív temetések dívtak. A XX. század elején az egyház gyakran fejezte ki nemtetszését némely temetések hivalkodó volta miatt. Minél magasabb rangú, minél tehetősebb volt az elhunyt, annál több lovat fogtak a díszes gyászhintó elé, a temetésen részt vevő hölgyek pedig bécsi és párizsi divatlapok gyászmellékleteiből varrattak ruhát.

Polgári családok gyakran Ida-fallal emlékeztek: a portrészoborból, a halotti maszkból és az emlékversből álló installációt az elhunyt nő szobájában állították föl.

Szokás volt halotti maszkot készíteni. A mintát a halál beállta után néhány órán belül le kellett venni az arcról. Az ismert kuncsaftokért, különösen a színészekért versengtek a szobrászok.

Ahol hétévente táncra perdülnek a holtak

Szeretne valamit elintézni? Mondjuk kéne egy jó tehén? Esetleg a tuti gyógymódra vár az influenzája ellen? Nosza, kérjen segítséget az őseitől, az mindig beválik. Legalábbis a malgasok szerint.

Hogy kik azok a malgasok, és miért emlegetjük őket halottak napján?

Ők Madagaszkár első telepesei, úgy kétezer-ötszáz éve, Délkelet-Ázsiából érkezve vették birtokba az Indiai-óceánban lévő szigetet, és kevés népcsoport ápol náluk szorosabb kapcsolatot a halottaival. A malgasok még most is ragaszkodnak hagyományaikhoz, köztük a famadihanához, a „csontok táncához”.

A szertartás a mai formájában a tizenhetedik század óta létezik. A hétévente tartott kétnapos ünnep főszereplői a halottak, akiket az ország különböző pontjaiból összesereglett családtagok énekszó és tánc kíséretében exhumálnak, hogy aztán „új ruhába” öltöztetve a testeket táncba vigyék, majd visszatemessék.

Ahogy egy BBC-riportban elhangzik: a szertartás az élőknek lehetőség arra, hogy találkozzanak elhalt szeretteikkel, a holtaknak pedig arra, hogy kis időre ismét átéljék a földi lét örömeit. A rituálé azon a hiten alapul, hogy a halott lelke csak azután térhet meg ősei közé, ha a teste teljesen lebomlott, e folyamat pedig több éven át is eltarthat.

Félperces életrajzok

„Itt nyugszom én idelenn
Braic Ileana a nevem
Volt öt legénygyermekem
Isten tartsa valahányat
Neked Griga megbocsátok
Bár a késed belémvágtad
Mikor leszúrtál részegen,
De eltemettél tisztesen
Itt a nagy templom tövén
Te is megtérsz majd mellém”

A Máramaros megyei Szaplonca nincs messze a magyar határtól, a csengersimai átkelőtől alig száz kilométer, temetőjét mégis egy világ választja el mindattól, amit megszoktunk. A fejfákat mintha karikaturista készítette volna: kápráztatóan kék alapon színes képek, alattuk humoros versikék. Üzenet odaátról a még életben lévőknek.

Az 1935 óta szaporodó vidám keresztekből valóságos falukrónika áll össze. A „Vidám temető” szabadtéri múzeum, idegenforgalmi látványosság, különösen, amióta az UNESCO világörökség része. Mindez Stan Ion Patras helyi fafaragónak köszönhető, aki a ma már „szaploncai kéknek” nevezett színnel alapozta le, majd festette tovább műveit, és maga alkotta a helyesírási szabályoknak fittyet hányó sírfeliratokat is.

„E nehéz kereszt alatt,
fekszik szegény anyósom,
ha még három napig élt volna,
én feküdnék, és ő olvasna
te aki véletlen erre jársz,
vigyázz kérlek, fel ne ébreszd
mert ha visszajön haza,
megint nem hagy majd nyugtomra
inkább jól viselem magam,
hogy vissza ne térjen a sírból,
maradj csak itt, én kedves anyósom.”

Patras mester elég bölcs volt ahhoz, hogy belássa, ő sem él örökké: gondoskodott utódról. Az ő fejfáját már tanítványa, Dumitru Pop-Tincu készítette el 1977-ben.

Ez áll rajta:

„Apró gyermekkorom óta,
Stan Ion Patrasnak ismertek
hallgass ide cimbora
mert nem lesz abban hazugság,
amit most elmesélek,
világ életemben
próbáltam nem bántani senkit
jót annyit tettem, amennyit csak tudtam
ha valaki arra kért
Óh szegény világom
nehéz volt benned élni.”

A helyiek úgy tartják, az egyiptomi Királyok völgye után a szaploncai sírkert a világ második leghíresebb, egyben legegyedibb temetkezési helye. Mégis előfordulhat, hogy a piramisokhoz képest tiszavirág életű lesz. A Krónika című erdélyi lap szerint a régi keresztek korhadnak, festésük megkopott, restaurálásuk nem halad, ráadásul lopják is őket.

Végtisztesség sztriptízzel

Ünneplőruhát vesznek ők is, ám csöndes elmélyülés helyett táncolnak és isznak. Karneváli menetet alkotnak: van itt női rezesbanda, villogó virágkocsik, sárkánytáncosok és sztriptízes csajok, akik apró szoknyácskákban, necc-combfixben és melltartóban riszálva adják meg a végtisztességet az elhunytnak.

Taiwani temetésen vagyunk, ahol minden mozzanat az elhunyt gazdagságát, hatalmát hirdeti. A modern keleti társadalmaktól nem áll távol az efféle státuszdemonstráció, ami az ősi kultúrában gyökerezik, miszerint földi ajándékokkal illik kifejezni a halottak iránti tiszteletet. Kezdetben étel s ital került a sírba, később pénzérmék – bármi megengedett, sőt kívánatos, ami az elhunyt lelkét segítheti a túlvilági utazáson.

A virágkocsik apró színpadain vonagló lányok nemcsak temetéseken, hanem más vallásos eseményeken is fellépnek. A szakrális sztriptízről Marc L. Moskowitz antropológus forgatott dokumentumfilmet 2011-ben, Tánc a holtakért: temetési sztripperek Taiwanon címmel.

Jó, jó, meghalok… de mi lesz a Facebookommal?

Mi marad utánunk? Először is emlékek mások fejében. Aztán tárgyak, kisebb-nagyobb vagyon, bútorok, könyvek, ruhák. És ma már a legtöbb ember után digitális hagyaték is: közösségi profil, email postafiók, netbank, Apple azonosító, Youtube-csatorna, és számos, jelszavakkal védett fiók. Utóbbinak mi a sorsa?

A magyar netet a világhálóhoz hasonlóan a Facebook uralja: a KSH 2013-as adatai szerint a 16 és 74 év közötti magyarok 71 százaléka rendszeres internetező, s többségük regisztrált a legnagyobb közösségi oldalon. Üzenőfalunkon a ifidie.net/ -re (Ha meghalokra) kattintva egy videó figyelmeztet bennünket: számoljunk vele, hogy bármikor meghalhatunk. Az alkalmazás segítségével rögzíthetünk egy felvételt, melyet Facebook-ismerőseink a halálunk után nézhetnek meg.

Amúgy profilunk mindaddig aktív marad, míg valaki hivatalos iratokkal nem bizonyítja halálunkat. Ekkor a Facebook emlékoldallá alakítja át a profilt: bizonyos funkciók nem lesznek többé elérhetők, de az élők továbbra is hagyhatnak üzenetet az idővonalon, küldhetnek képet, videót.

A Google az „inaktív fiókkezelővel” állt elő, melyen beállíthatjuk, mi történjen, ha hosszabb ideig nem jelentkezünk be. A fiók inaktívvá válhat 3, 6, 9, vagy 12 hónap után, majd a rendszer értesítést küld azon ismerőseinknek, akiket korábban megjelöltünk erre az esetre – ők öröklik az e-mail címet és a fiók bizalmas dokumentumait. Ha nem nevezünk meg senkit, a Google az inaktívvá válás után törli a fiókot.

Öregharcos

Szilveszter, tizennégy éve.

Feleségek-gyerekek otthon, az apák meg, szokás szerint, a Gellértben múlatják az óév utolsó délelőttjét. Pezsgő, fürdő, gőz, röhögés – kölykök harminc fölött.

Aztán irány haza, tán már apa is megérkezett. Három napja feküdt be valami kivizsgálásra, köhögött, lába fájt, semmi komoly, így az orvos, rutin. Semmi komoly, ja, szúr aprót a gyomor, aztán enged is, hamar.

Ölelem fatert, mosolyog, jó itthon, mondja, most is orromban az illata, Pitralon. Ül vissza az asztalhoz, papírok a könyvelőnek, árajánlatok, szobafestő amúgy, nagyvállalatnál építést vezetett “Jani bácsi alatt”, a privatizáció előtt lett maszek, kimaradt a nagy újraelosztásból, ütemérzék no, négy-öt embere van, isznak, a megrendelő meg fizet, ha akar – nem az ő világa, mégis csinálja, “nehéz a bányászok élete, öregharcos”. Még az ősszel mondta anyámnak – “Figyelj, Pici!” -, kitalált valamit, tavaszra elkészül vele, akkor leáll, dolgozik helyette az ötlet, nem sok pénz, de ketten ellesznek belőle, a gyerekeknek is jut.

A hamutálca félig, piros “szimfi”, az egri, mer az jó, “jó erős”, a kórházban csak a folyosón lehetett, ott nem is esett olyan jól. Anyám szótlan, miért, megint apró szúrás, megint hess, este buli, jégen a keserű… Éjfél a koccintás, “Árpi bácsi”, hamar kidőlnek a feleségek, Lacival, tesó, belefutunk még a hajnalba, az is jó. Délutáni kelés, sajgó agy, csönd, de sokáig pihennek, öcsém szól, orvos ő, volna valami, de üljek le, tőr a gyomorba, marad, soká. Apa?, bicc, nagy a baj?, bicc, rák?, bicc, tüdő?, bicc, bicc. Bicc. Búék, bazmeg. Csönd, sírás, kurvaisten, decsakötvenhat, annál rosszabb, sírás, remegés, tegnap óta tudják, ő meg anyám. Nem, apa nem.

A klinikán a főorvos, szenvtelen, arcista barom, kint a Volvo, benne farkas, tizenhat hónapot mond, “max”. Ha jól reagál a kezelésre. Kettő lesz belőle, kettő hónap. Egyelőre vizsgálatok, kemo a jövő héttől, nem, most rögtön nem lehet, csak, ő a doktor, ráérünk, pár nap nem számít, neked, tetű. Hagyd, int az öcsém, kolléga, rágóizom feszül. “Víkendezni” hazaküldik, fekszik, dagad a lába, a tumor lassan átveszi a parancsnokságot, vasárnap rosszul lesz, vissza. “Micsoda pech”, így a doki, ütni kéne, pitizünk: kezelést! Így?, ugyan, majd ha javul a láb. Nem javul. Pár napra rá mondat közben “felejt el” beszélni, “agyi katasztrófa”, állapítják meg, “nincs mit tenni”. Vagy áttét, vagy “csak” vérrög, ha utóbbi, injekció kéne négy órán belül, de előbb CT, az meg itt nincs – öcsém deríti ki. Három óra múlva jön a mentő, az infúzió nem működik. “Kicsi a belmagasság”, közli a sofőr, anyád, ablak ki, égnek mutatjuk a tasakot. Elalszik. A kórház nem fogad, körzeten kívüli, vigyük a város másik végébe, üvöltünk, mégis fogad. Húsz percbe telik az ügyintézés, az osztályok közötti rohangálás, apa a kocsiban, mellette a mentősök. De akkor mi a faszt kapucsínóznak az épületben? “Nyugi, alszik.” Üvöltés hallik az éjszakában parkoló foncsorablakú kaszniból: magához tért szegény, gyógyszerektől, stressztől vizionálva, kitépett branüllel, a mínuszban anyaszült meztelenül veri az üveget. Már bent, a folyosón mutogatja el, azt hitte, már a túloldal, de legalábbis a koporsó. Hogy is mondta Hobó, “szemében ott szűköl az állat”, most értem meg. Órákig szorítja a kezünket, egyszer ereszt, MŰTŐ – írja rémülten, emlékei között reszketeg nagybetűk után kutatva.

Hetek óta képtelen felkelni, egy doktornő, emberből van, mégis bevállalja a kemoterápiát. Villámgyors javulás, apa végre eszik, kacsint beszéd helyett. Repiszobát brusztolunk, saját fürdő, két ágy, az egyiken ő, a másikon mi váltjuk egymást. Öcsém van soron, a folyosóról hív telefonon, mit hozzak délután, várj!, sikít bele, leteszi. Apánk a földön nyüszít, felkelt, majd ő megmutatja, milyen erős, hogy nem hagyja el magát, hogy büszkék lehetünk ám rá, dögöljön meg a kacsa, drága, drága békési parasztvirtus, egynyolcvanas ember, mind a negyven kilójával, ennyi maradt, esik a bordájára, törik, persze, beteg tüdő hasít, mellhártyát üt át, százszor fájdalmasabb, mint a szülés, mondja utóbb a doktornő, egészséges is belehalna, vastag tűt vágnak a mellkasába, leszívni a tilosba szorult levegőt. Túléli, akarja. Még. Aztán már nem. Először látom sírni, némán, nagy könnyekkel, pelenkában, a felfekvés sebeiben, a morfiumon is átsütő fájdalomban, álmokat feledve, nyomorultan.

Utolsó stádium, még pár óra, végső diagnózis, ő már nem hallja.

Ketten vagyunk, egyre több légzés marad ki, hörög, menj, édes, menj már.

Március elseje volt, tavasz.

Az oldalt összeállították: Berecz Valter, Bihari Dániel, Borovitz Tamás, Nagy József, Neményi Márton, Orosz Annamária, Orosz Zoltán, Pál Annamária, Rába Géza, Sári Veronika, Sármány Erika