Ezen a héten az Indiában egy nemi erőszaknak indult, végül egy diáklány halálával végződött bűncselekmény elkövetőinek halálra ítélésével kapcsolatban merült fel a világvallások képviselői felé intézett kérdésünk.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
Van olyan eset az ön vallása szerint, amikor indokolt lehet a halálbüntetés?
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Farkas Pál
Buddhista tanító
A kérdés igen határozottan egyetlen szóval megválaszolható: nincs.
A válaszhoz a karma törvényének a Buddha tanítása szerinti értelmezését kell ismerni, mely szerint a karma, ami nem más, mint szándékos tett, feltétlenül meghozza gyümölcsét, és az eredmény éppen olyan minőségű lesz, mint a tett. Ki mint vet, úgy arat – fogalmazza meg ugyanezt a magyar közmondás. Tehát aki öl vagy másokat ölésre buzdít, nem kerülheti ki a következményeket, bár lehetséges, hogy a tett és az eredmény között hosszabb időtáv feszül.
A szerzetesek fegyelmi szabályzata nagyon pontosan írja le az emberi élet elvételének kritériumait: A gyilkosság tárgya egy emberi lény, beleértve a magzatot is, közvetlenül a fogantatástól egészen a halál pillanatáig. Ennek az emberi lénynek tudatosan, szándékosan és tervszerűen akarni a halálát, tisztán észlelve, hogy a személy egy emberi lény. Elpusztítására célszerű erőfeszítést tenni, melynek eredménye halál.
A Középhosszú beszédek gyűjteményének 61. szútrájában a Buddha bármilyen rossztett tiltását mindenki számára közérthetően így fogalmazta meg: akár testi, akár szóbeli, akár tudati tettet hajtunk végre, mindig mérlegeljük, „vezet-e az a cselekedet, melyet meg kívánok tenni, saját nyomorúságomra, vagy mások nyomorúságára, vagy valamennyiünk nyomorúságára, fájdalmas következményekkel, fájdalmas eredményekkel járó kedvezőtlen cselekedet-e az?” Ha igen, a jövőben nem szabad megtennünk, a jelenben nem szabad folytatnunk, ha pedig megtettük, meg kell bánnunk, és megfogadnunk, hogy tartózkodunk tőle a továbbiakban.
A világi buddhistákra érvényes öt fogadalom az élet megóvásának intelmével kezdődik: megfogadom, hogy tartózkodom élőlények pusztításától. Ez pedig az élet igenlése!
Oláh Miklós
Görög katolikus lelkész
A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) az egyház hivatalos álláspontjának és tanításának foglalata a következőket mondja erről:
„A közjó védelme követelményének megfelel az állam erőfeszítése annak érdekében, hogy az emberi jogokat és a polgári együttélés alapvető szabályait sértő magatartásformák terjedését megfékezze. A törvényes közhatalomnak joga és kötelessége a vétség súlyosságával arányos büntetés kiszabása. A büntetésnek elsősorban a bűn által okozott rendzavarás helyreállítása a célja. Amikor a büntetést a vétkes önként elfogadja, a büntetés engesztelő értelmet is nyer. A büntetés azonfelül, hogy védi a közrendet és óvja a személyek biztonságát, gyógyító célzatú is: amennyire lehetséges, hozzá kell járulnia a vétkes megjavulásához.
Az Egyház hagyományos tanítása — a tettes kilétének és felelősségének teljes bizonyítását föltételezve – nem zárja ki a halálbüntetéshez folyamodást olyan esetekben, amikor ez az egyetlen járható út az emberek életének hatékony megvédésére a jogtalan támadóval szemben.
Ha pedig a vérontás nélküli eszközök elegendők a támadó elleni védekezésre és a személyek biztonságának megőrzésére, a hatalom ezekre az eszközökre korlátozódjék, mert ezek jobban megfelelnek a közjó konkrét javainak és inkább összhangban állnak az emberi személy méltóságával.
Napjainkban ugyanis, mivel az állam olyan lehetőségekkel rendelkezik, melyekkel hatékonyan tudja büntetni a bűntényt, ártalmatlanná téve elkövetőjét, anélkül, hogy véglegesen megfosztaná a jobbulás lehetőségétől, a tettes kivégzésének szükséges volta, immár nagyon ritka, ha egyáltalán előfordul”.
Ezt hirdeti II. János Pál pápa is az „Evangelium Vitae” c. enciklikájában. (56. p.)
Radnóti Zoltán
Rabbi
Hogy a témát megfelelő módon tudjuk tárgyalni, tudnunk kell, hogy a zsidóság alapvető törvénykönyvének a Tórának két szintje van: az Írott Tan (Mózes 5 könyve) és a Szóbeli Tan (pl. Talmud).
Tény, hogy a Tórában a halálbüntetés kiszabásának lehetősége több helyen és több módon is előfordul – ám csak a Talmud részletezi ennek milyenségét és hogyanságát. Olyannyira, hogy a szóbeli hagyomány megértése nélkül lehetetlen megérteni magukat a tórai törvényeket is.
A bűn és a büntetés definíciója Mózestől indulva a középkori kodifikátorokig lényeges változásokon ment keresztül.
A Tórában szereplő halálos vétkek nagy részének ma már nincs is relevanciája. Ilyen például a halott idézés és jóslás; vérfertőzés és fajtalankodás; házasságtörés; szülők bántalmazása; Istenkáromlás; bálványimádás; gyermekáldozás; hamis prófétálás; prostitúció; szombati munka stb.
A kommentárirodalom egyik érdekes újítása, hogy a rabbik adtak egy másodlagos értelmet is a „halálos ítéletnek”, illetve a „kiirtás” büntetésnek: Istenre bízzák a büntetést és a végrehajtását. Azaz ezeket kivonták a világi bíróság köréből, mondván, hogy az pl. Örökkévaló küld majd a vétkesre valamilyen betegséget.
Ez a rabbinikus interpretáció közvetve már arra utal, hogy a bölcsek halálbüntetés tényleges megszüntetésére törekedtek, ám a Tórát nem írhatták felül, de párhuzamosan a Talmud bölcsei különböző jogi szabályzásokkal (pl. tanúk kikérdezésének bonyolultsága) szinte lehetetlenné tették, hogy bárkit is halálra lehessen ítélni. A rabbik fokozatosan hátrálnak ki a halálos ítéletek és annak felelőssége alól, hogy ne adj’ Isten, egy ártatlant ítéljenek el. Maga a Talmud is mondja, hogy ha egy bíróság (amely egyébként 23 tagú volt), hét esztendő alatt hozott egy halálos ítéletet, akkor véreskezű bíróságnak nevezték őket.
Láthatjuk, hogy a vallásjog – a Tórai alapokról kiindulva – odáig jutott, hogy határozottan a halálbüntetés ellen lép fel, hiszen a tórai büntetések célja nem más, mint elijeszteni a vétkeseket a bűnismétléstől, és ez által megakadályozni a további vétkek elkövetését.
Végül megjegyezném, hogy a modernkori Izrael állam jogrendszerében továbbra is megtalálható a halálbüntetés lehetősége, de mindeddig csak egyszer, – 1962-ben – Adolf Eichmann esetében alkalmazták.
Sulok Zoltán Szabolcs
Muszlim hitoktató
A Saria (iszlám vallásjog) fő célja a következő dolgok védelme: 1. élet, 2. értelem, 3. vallás, 4. vagyon és 5. leszármazás. E védelem minden emberre kiterjed, származásától vagy vallásától függetlenül, s minden embernek egyéni és kollektív kötelessége e dolgok tiszteletben tartása, védelme, helyreállítása és/vagy kiegyenlítése.
Ennek alapján az iszlám vallásjog kiemelten foglalkozik azokkal az esetekkel, amikor valaki gondatlanságból vagy szándékosan sérelmet okoz embertársainak vagy romlást okoz a földön az öt említett dolog valamelyikében. Ha az elkövetett sérelem szándékos, visszafordíthatatlan, nem állítható helyre, akkor következik a kiegyenlítés törvénye, ami minősített bűntettek (pl. gyilkosság, nemi erőszak, útonállás) esetén halálbüntetés kiszabása is lehet. Erről azt mondja Isten a Koránban: „S a kiegyenlítés törvényében élet van számotokra, ó értelemmel bírók, hátha istenfélők lesztek.” (2:179) A kiegyenlítésben a megtorlás mellett elrettentés is van, ami a társadalom becsületes és az emberi együttélés szabályait tiszteletben tartó többsége számára biztonságot és védelmet jelent.
Ugyanakkor az iszlámban tilos az önbíráskodás. Minden büntetést csak bíróság szabhat ki, a megfelelő bizonyítási eljárás lefolytatása után, ahol az irányelv az igazság kiderítése, hiszen Allah azt mondja: „Allah nem akarja, hogy bármelyik teremtményével is igazságtalanság történjék.” (Korán 3:108) Ezért, ha a bírósági eljárás során bármiféle kétség merül fel a vádlott bűnösségét illetően, nem lehet ítéletet hozni vagy a korábban meghozott ítéletet nem szabad végrehajtani, hiszen egy ártatlan ember megbüntetése szintén visszafordíthatatlan következményekkel járhat.
Tornóczky Gusztáv József
Hindu/vaisnava (Krisna-hívő) oktató
A hinduizmus vallása a védikus szentírásokon alapul, ezen írások egy része az emberi társadalom életével kapcsolatos elveket – beleértve a mai kor szerint értendő polgári pereket és büntetőjogi eljárásokat – tárgyalja. Ezen írások közül a legfontosabb a Manu-szamhitá. A mű nagy része az emberek egymással való helyes viszonyulásával foglalkozik, kisebb része a konfliktuskezeléssel és büntetésekkel. A halálbüntetés ítélete megengedett volt a társadalom azon tagjaival szemben, akik agresszornak számítanak. Agresszornak számított, ha valaki halálos fegyverrel támadott embertársára, felgyújtotta a másik házát, más feleségével becstelen volt és még több más eset. Az Indiában aktuálisan történt erőszakos cselekmény és annak női áldozatával történtek, aki belehalt sérüléseibe, egyértelműen halálbüntetést vont maga után.
A társadalmi igazságszolgáltatásra / bíráskodásra vonatkozó szentírások tehát bizonyos esetekben előírják a halálbüntetést a társadalom rendjének fenntartása és a békés polgárok védelme érdekében. A hindu lelkiséget hangsúlyozó írások ugyanakkor türelemre, kegyelemre és megbocsátásra ösztönözik a hívőt, ezért a társadalmi gyakorlattól eltérően a bűnösöket is igyekeznek ezek az írások a “jó útra” téríteni az Istennel és embertársainkkal való kiengesztelődés és jámbor cselekedetek végzésére ösztönzés által. Erre egy példa a Srímad Bhágavatam 1. énekében található, ahol egy gyermekgyilkos életét kímélik meg méltányossági alapon, mert a megölt gyermekek vallásos édesanyja kéri a bírákat, hogy ne öljék meg gyermekei gyilkosát, mert nem akarja, hogy úgy szenvedjen a bűnös édesanyja, ahogy ő most gyermekei elvesztését gyászolva. Mindez Krisna jelenlétében történt, aki jóváhagyta a halálos ítélet enyhítését – így az elkövető más büntetést kapott.
