Az ókori Egyiptomban a szakáll a magas pozíció jele volt. Az uralkodók (köztük a nők is) gyakran viseltek – olykor fémből készült – álszakállt, és minden antropomorf ábrázolású férfi istent szakállal ábrázoltak. Az ókori Kínában a vörös szakáll bátorságot és erőt jelentett. Számos hit szerint a hosszú szakáll a hitben való kitartást és hűséget jelképezte – ilyen utalás a Bibliában is található. Az amerikai amishok házas férfiai a világi kultúrától való elkülönülésük jeleként viselnek szakállt.
A szakáll sokáig különböző mozgalmak és szervezetek tagjainak külső ismertetőjele is volt. Ebben a formájában a megszokottól, hagyományostól való eltérni akarást fejezte ki, különösen a 20. század közepétől. Ennek példái a hippimozgalom és a Pokol angyalai is.
Magyarországon a 16. században, az úri viseletben a házasemberek előjoga volt szakállt növeszteni. A parasztságot a 18. század elején szakállbírsággal szorították a borotválkozásra. Politikai hovatartozás jeleként hordtak Kossuth-szakállt, illetve Garibaldi hívei hegyes kecskeszakállt.
Mostanában – a hipszter bajuszdivatot követően – az interneten futótűzként terjedt először a „cat bearding”, majd a „dog bearding”. Ez azt jelenti, hogy macska-, illetőleg kutyagazdik olyan képeket tesznek közzé magukról, amin az arcuk elé tartott kisállat pofija első ránézésre a gazdi szakállának tűnik. Furcsa? Megmutatjuk!
Az angolszász országokban szólás is kötődik a szakállhoz: „Ha a szakáll jelentene mindent, a kecskék prédikálnának” (If beards were all, then goats would preach). Vagyis a bölcsesség nem a szakáll hosszától függ. Mi „szakállas vicc”-nek mondjuk az öreg, mindenki által ismert vicceket.
Mindezeken túl – mai cukink is tanúsítja – a szakáll vonzza a helyes cicusokat.
