Mindent megosztunk: telefonon, személyesen, a Facebookon. Függetlenül attól, hogy a dolog kellemes, kellemetlen, beszélünk róla, mostanság már olyanokkal is, akik nem állnak annyira közel a szívünkhöz. Aztán van az a néhány dolog, amiről még magunkkal sem szívesen beszélgetünk, így nem csoda, ha másokkal sem. A halál és a gyász is ezek közé tartozik: egyrészt mert a veszteséggel nehéz szembenézni, beszélni róla pláne, ha nem vagyunk tisztában azzal, mit mondjunk, mit mondhatunk, mit illik, egyáltalán hogy viselkedjünk.
Tovább nehezíti a dolgot, hogy ebben a felgyorsult, az életre és annak élvezetére kialakított világban sokan a gyászt hosszadalmas, kellemetlen és alapvetően teljesítménycsökkentő jelenségnek tartják. A különféle önsegítő kiadványokban, a tanfolyamokon azt sugallják a gyászolónak – függetlenül attól, hogy elhunyt rokont vagy egy elveszett szerelmet sirat -, legyen erős, rejtse el a bánatát és lépjen minél hamarabb tovább. Azt azonban, ami nem megy, kár siettetni, ha megpróbáljuk és menekülni kezdünk a fájdalom elől, jönnek a megmagyarázhatatlan betegségek, a kudarcok és az érzés, hogy nem találjuk a helyünket.
A gyászmunkához mindenkinek idő kell
Hogy mégis akkor mennyi idő kell a sokk után? Erre a szakértőknek sincs pontos válasza. Csak annyi biztos, hogy az elengedés sosem zajlik egyik pillanatról a másikra. A folyamatnak egymástól jól elkülöníthető szakaszai vannak: 1. sokkos állapot, 2. összeszedettség állapota (általában a temetés szervezése körüli teendők idején) 3. nehéz, kaotikus időszak, 4. szembenézés a veszteséggel. Mire valaki eljut az utolsó szakaszba, addig akár hetek, hónapok sőt olykor évek is eltelnek. Nem érdemes tehát siettetni semmit és így talán megértjük, hogy a „régi öregek” miért szántak anno a gyászolásra – attól függően mennyire közeli hozzátartozóról volt szó – 6 hónapot vagy 1 évet.
Tény, a veszteség pillanatában szinte mindenki azzal az érzéssel küzd, hogy „nem éli túl”. Az idő előrehaladtával mégis tompul a hiány, az élet észrevétlenül visszazökken a megszokott kerékvágásba, amit csak néha-néha zaklat fel egy-egy születésnap, évforduló, családi ünnep.
Emlékek segítenek a szeretett személy elengedéséhez
Az ilyen emlékezéseknek – amilyen például a Halottak napja is – fontos szerep jut a gyógyulási folyamatban, de sokat segít az is, ha a gyászoló megpróbál tisztába keveredni az érzéseivel. Düh, csalódottság, magány, elveszettség érzés: ezek külön-külön, de akár egyszerre is meglephetik azt, aki elveszíti szerettét. A nehéz pillanatokon és az érzelmi hullámvasúton talán egy fokkal könnyebb túljutni, ha újra felidézzük az együtt töltött pillanatokat, személyes levelet írunk szerettünknek vagy sétálunk, beszélgetünk az őt ismerőkkel és megosztjuk a terhet.
Az emlékezés fontossága mellé tesz felkiáltójelet minden évben a Halottak napja is, vagyis az elhunytak emlékezetének ünnepe, hiszen a néphagyományban az évnek ezen a napján az élők és holtak kifejezhetik az összetartozásukat.
