Kocsis Ágnes: létbizonytalanságban a filmszakma

A Pál Adrienn túlsúlyos ápolónő főhősnője, Fodor Piroska gyerekkori barátnője, s közben saját múltja után kutat. Saját tapasztalatod, hogy nehéz felkutatni ezeket a távoli múltba vesző élményeket?

A film nem önéletrajzi ihletésű, de az emlékezet működésének szubjektív voltát azt hiszem, mindenki megtapasztalja. A nehézség inkább annak felismerése, hogy a bennünk őrzött emlékek milyen képlékenyek. Ha elkezdjük szembesíteni az emlékeinket azokkal, akikkel közösen megéltük, rögtön rájövünk, mennyire átszűrtük a személyiségünkön, mennyire átformáltuk ezeket az eseményeket.

A film fontos eleme a kommunikációképtelenség, hogy a világ akadozva vagy alig képes a kommunikációra. Piroska ez ellen védekezik az állandó evéssel?

Igen, de nem csak a kommunikációképtelenséget kompenzálja így. Egy nagyon érzékeny emberről van szó, aki egyrészt nehezen éli meg az őt körülvevő folyamatos halált, másrészt képtelen elfogadni saját magát. A „megfelelési kényszer” egyfajta függőségbe hajtja, ami esetében a túlzott, mértéktelen evés. De lehetne ez menekülés bármi elől, és előfordulhatna bárkivel. Nem szükséges ahhoz – mondjuk – túlsúlyosnak, vagy ilyennek-olyannak lenni, hogy elégedetlenek legyünk önmagunkkal. Mindenkinek fontos lépés kéne legyen az életében, hogy végigjárja azt az utat, amely során megismeri és elfogadja saját magát.

Véletlen alakult így, vagy szándékos elhatározás eredménye, hogy eddigi két játékfilmed főhőse amatőr szereplő? A Friss levegőben Hegyi Izabellát láthattuk, a Pál Adriennben Gábor Évát.

Szeretek amatőrökkel dolgozni, mert azt gondolom, nagyon-nagyon hitelesek, és jók tudnak lenni – ha megtaláljuk a megfelelő személyt. Csak nyilván nem könnyű alkalmas szereplőre bukkanni, és minél idősebb az adott karakter, annál nehezebb. A fiatalok és a gyerekek közt még sokkal egyszerűbb, hiszen minél többet reflektálunk önmagunkra, annál nehezebb eljátszani valaki mást, hogyha nem vagyunk színészek. A filmjeimben mind a két szerep adta, hogy amatőrök alakítsák. Hegyi Izabellának a Friss levegőben egy tizenhét éves lányt kellett megformálnia, és ott nagyon fontos volt az a fajta „dühös ártatlanság”, ami egy kamaszban még ott munkálhat, amikor azonban átlépik ezt a kort, ez már elmúlik. Izabella épp tizenhét volt a forgatás idején – és tizenhét évesen ritka a profi színész. A Pál Adrienn főszerepe esetében pedig a testalkat miatt nehéz lett volna a hivatásos színészek között találni megfelelőt. Azt hiszem, talán ha öt-hat ilyen termetű színésznő van. Azaz: itt is a szerep kívánta, hogy amatőrök között keresgéljünk. Mindkét filmnél nagyon sok múlott a főszereplőn, és nagyon nagy szerencsénk volt, hogy megtaláltuk őket. A Pál Adriennben Gábor Éva erős jelenléte meghatározó a filmben.

További párhuzamok is akadnak a filmjeid között: mind a kettőben a női sorsok kapnak hangsúlyt, a főszereplők nők. A forgatókönyvet mind a két alkotásodnál a férjeddel, Andrea Robertivel közösen írtad. A női sorsok érdekelnek benneteket elsősorban, vagy – mondhatni – véletlenül alakult így?

Erre azt szoktam mondani, ha egy férfirendező férfiakról készít filmet, akkor nem szokták tőle megkérdezni, „ Hogy alakult az úgy, hogy férfi a főszereplője?”. Nem szokás a férfikollégáktól érdeklődni, vajon miért férfiakat választott, mert ez valahogy evidens. Ha férfi a főszereplője egy filmnek, akkor általában az ő problémája univerzális emberi problémává kerekedik, míg ha nő, akkor többnyire megmarad női problémának. Azt gondolom, hogy bár a filmjeimben női főszereplők láthatók, azonban az azokban felvázoltak ugyanúgy univerzális emberi problémák. Egy általános emberi probléma egyetemes abban az értelemben, hogy egyaránt lehet férfi és női is. A kérdéses problémára adott válasz vagy reakció viszont már kissé különbözhet attól, hogy férfi vagy nő az alanya, de ebben sem tudom, hogy mutatkozik-e igazán éles különbség. Az országok közötti kulturális különbség, például egy svéd és egy spanyol között néha sokkal nagyobb tud lenni, mint egy adott kultúrkörön belüli különbözőség férfi és nő közt. Nők a főszereplőim, mert én is nő vagyok, de nem kizárt, hogy egyszer majd lesz férfi is a főszerepben. Mindemellett fontosnak tartom, hogy a nők is megjelenjenek a filmekben, méghozzá komoly, komplex személyiségként. Ugyanis általában nagyon kevés a hiteles női karakter, s gyakran csak igen leegyszerűsített, nagyon sztereotip módon, a férfiak csatolmányaiként láthatjuk őket.

Arról mi a véleményed, hogy két meghatározó mai magyar filmben, a te mozidban, illetve Gigor Attila filmjében, A nyomozóban a főhősök kórházi dolgozók, ráadásul nem a gyógyítás terén jeleskednek, hanem – úgymond – halál-közeli a munkájuk? A Pál Adrienn főszereplője egy elfekvő osztályon szorgoskodó nővér, A nyomozóban pedig egy kórboncnok. Beteg a világ, beteg a társadalom?

Attila osztálytársam volt a Filmművészeti Egyetemen, és ugyan a Pál Adrienn forgatókönyve készült el előbb, Attila hamarabb le tudta forgatni A nyomozót. Többen kérdeznek rá erre az analógiára, illetve hogy ez inspirált-e engem, de mivel a mi forgatókönyvünk született meg korábban, erre nemmel tudok csak felelni. Azonban a két film teljesen máshogy áll hozzá a világhoz. A Pál Adrienn alapján egyáltalán nem mondanám, hogy beteg a világ, csak azt, hogy néha nehéz a létet elviselni.

És a halál-közeliség hasonló vonulata?

Azt nem tudom, hogy ez mennyire jellemezheti általánosságban a mai magyar filmeket, mert két filmből én nem biztos, hogy általánosítanék, ez alapján még nem gyanakodnék tendenciára.

Tavaly Cannes-ban a nemzetközi kritikusok elismerését, a FIPRESCI-díjat kaptad a Pál Adriennért. Ennek ellenére elég döcögősen indult a forgalmazása a filmnek. Általában véve ez azt is jelentheti, hogy bajban van a magyar film?

Momentán komoly gond van a hazai filmgyártással, mert nyár óta nincsen semmilyen filmes támogatás. Nemcsak a játékfilmkészítés terén érzékelhető a létbizonytalanság, hanem a filmes szaklapok kiadásától kezdve az art mozikig – igaz, nemrégiben az utóbbira valami részmegoldást találtak –, de említhetném a filmfesztiválokat, és persze a dokumentumfilmtől az animációig mindent, amit a Magyar Mozgókép Közalapítvány támogatott. Egyelőre, ugyebár, nem tudjuk, hogy mi fog történni. Azt is el kell mondani, hogy miközben az a közvélekedés, hogy kevés és gyenge minőségű magyar film készült, a román mellett épp a magyar film az, amelyik az egész térségünket képviselve (akár egészen nagy régióban gondolkodva) nemzetközi szinten is pozitív példa volt. Nagyon is sikeresen működött a magyar filmgyártás. Igen sok filmünk eljutott nagy, mérvadó fesztiválokra, ahol mindenféle díjakat nyertek, s mindemellett számos, sokak által nézett – sikeres és jó – közönségfilm is született. Ennek kapcsán nálunk a román filmekkel szoktak példálózni, a románoknál meg állítólag velünk. Ha valaki utánanéz, könnyűszerrel kiderítheti, hogy hány, teszem azt, lengyel, cseh, szlovák, szlovén, horvát vagy osztrák film és hány magyar film szerepelt az utóbbi években nemzetközi nagy fesztiválokon. A számok beszédesek lesznek. Határozottan azt gondolom, hogy igenis, nagyon jó eredményeket ért el a magyar film.

Akkor, mondhatjuk, most várakozó álláspontra helyezkednek a hazai filmesek, hogy mi fog történni…

Sajnos igen. A filmgyártás egy igen hosszú folyamat, amely elindul a forgatókönyv megírásával – ami már önmagában idő- és munkaigényes, így támogatásra szorul –, és véget ér évek múlva a forgalmazással, amely szintén nem működhet állami támogatás nélkül. Ez mindenhol így történik Európában. Amennyiben ez a folyamat leáll, tetemes időt vesz
igénybe, mire újra felépül, és visszatér a rendes kerékvágásba. Úgyhogy őszintén remélem, hogy a problémák megoldódnak, és a magyar film minden szegmense támogatásra talál. Abban biztos vagyok, hogyha az egész mozgóképes filmkultúránkat vagy annak csak egy részét is töröljük, borzasztó hosszú távú károkat fog okozni az egész magyar kultúrának.

Nekem is vannak filmterveim, amelyeken sokat kell még dolgozni, de, egyelőre tényleg senki sem tudja, mit lehet tervezni és mit nem….