Élet-Stílus

Kádár is vádlott lehetett volna

admin
admin

2011. 01. 23. 10:00

Azok vádolták, azok kérték számon, akikkel korábban együtt döntött. Az egyik ilyen volt Kádár János, aki maga is nyugodtan ülhetett volna a vádlottak padján. Halogatás, szenvedés, vallatás, magány, és Nagy Imre tudta, számára ez az út csak a halálba vezethet – A temetetlen halott és történelmi háttere az fn.hu-n.

Milyen lehet az, amikor egy embert az események a hatalom centrumába repítenek, majd pár nap után a katonai túlerő ellen kell menedéket kérnie? Milyen érzés lehet, hogy miután a menedéket adó számára egyre kényelmetlenebb kezd lenni az ott meghúzódó, az írásba foglalt garanciák ellenére csalárd módon külföldre viszik, és úgy tartják fogva hónapokig, hogy nem tudhatja, mi foglyul ejtői szándéka?

Mi megy végbe annak a lelkében, aki családjától elszakítva, társaitól gondosan izolálva, szűk magáncellában, szívbetegen várja, hogy szólítsák, hogy aztán olyan vádakkal illessék, amit ő nem, nem úgy, nem olyan körülmények között követett el, vagy elkövetett, de azzal, azokkal megvitatva, akik most rajta kérik számon az akkori közös lépéseket? Hogyan őrli fel az ember eszét, ellenállását amint egyre nyilvánvalóbb lesz számára, hogy a pere végkimenetele nem lehet más, mint halál? Hogyan őrizze meg mégis tartását, méltóságát az, akitől mindezek mellett mégis azt várják, hogy legyen újra csak pártszerű, valljon maga ellen, tagadja meg politikai nézeteit, azt, akivé a forradalom napjaiban vált?

a temetetlen halott

A Politikatörténeti Alapítvány Anno Filmklubja történelmi sorozatának hatodik vetítésén Mészáros Márta 2004-ben készült A temetetlen halott – Nagy Imre naplója című filmjét mutatta be. A Nagy Imre 1956 utáni sorsát ábrázoló alkotás hátterének megvilágításában és értelmezésében Ripp Zoltán történész, a Politikatörténeti Intézet tudományos osztályvezetője volt a közönség segítségére.

Megtört emberek Nagy Imre mögött

Erről a magányos küzdelemről, az 1956 utáni idegőrlő másfél évről szól Mészáros Márta bevallottan szubjektív történelmi drámája, a Nagy Imre szenvedéstörténetét bemutató A temetetlen halott, amely minden bizonnyal évtizedekig meghatározó lesz a közvéleményben élő Nagy Imre-kép szempontjából. A film 2004-es bemutatása után alapvetően jóindulatú kritikákat kapott, a rendezőnőt ugyanakkor rendkívül éles támadások érték Nagy Imre vádlott-társainak leszármazottai részéről.
A rendezőnő ugyanis annak érdekében, hogy a forradalom miniszterelnökét mint mártírt felemelje, a vele együtt Snagovba szállított, majd a Gyorskocsi utcában raboskodó, 1956-ban Nagy Imre körül csoportosuló forradalmi vezetőket háttérbe szorítja és perbeli magatartásukat is durván leegyszerűsíti – emelte ki magyarázatában Ripp Zoltán történész. Olyannyira nem kíván az ő motivációikkal, Nagy és környezete kapcsolatával foglalkozni, hogy a romániai Snagovban csak a tó túlpartján, a per során csak Nagy Imre háta mögött szerepelteti őket. A kihallgatás és a per részleteit a miniszterelnök esetében viszonylag pontosan követi, míg a többieket a fogvatartás és a vallatás nyomán megtört emberekként ábrázolja.

Nem hiteles a Nagy Imre-kép

Mindezt azzal igyekszik tompítani, hogy nem eredeti nevükön szerepelteti őket, és a film elején is jelzi, hogy nem történelmi, hanem fiktív alakokról van szó. Kérdés viszont, hogy meddig terjed az alkotói szabadság határa: közvetíthet-e olyan képet, hogy Nagy Imre korábbi elvbarátaitól teljesen megtagadva halt meg, miközben azok inkább életük megmentésével törődtek. Ezt a hatást erősíti, hogy a film számos archív jelenete – képsorok Rajk László újratemetéséről, az 1956. október 23-i, a november 4-i eseményekről, a Tóth Ilona-perről, részletek Kádár 1957. május 1-i beszédéből stb. – épp a történelmi hűség érzetét keltik a nézőben.

Ripp Zoltán a filmet fordított Magritte képként jellemezte: René Magritte 1929-es Ez nem egy pipa című képe mindössze egy pipát ábrázol. Itt viszont a film eszköztára azt sugallja, hogy az ott ábrázolt szubjektív Nagy Imre kép a hiteles, miközben pont a miniszterelnök fejlődéstörténetébe nem avat be. Nagy Imre igazi lélektani drámájába, abba, ahogyan a környezete és a forradalom révén azzá a politikussá vált október utolsó napjaiban, aki túllát a pártfunkcionárius horizontján, és aki vállalja a szakítást Moszkvával nem kapunk betekintést.Kádár is a vádlottak padjára kerülhetett volna

Kádár például csak dokumentum filmkockákon tűnik fel, magabiztos és cinikus pártvezérként, aki nevetségessé teszi a vallásos emberek érzéseit. Az adott 1957-es jelenetből nem is vehető ki, hogy Kádár arról beszélt, a kommunista önkritikája nem ér semmit, ha nem jár együtt magatartásának megváltoztatásával, akárcsak azon katolikus gyónása, aki Húsvét után ugyanott folytatja kisebb-nagyobb bűneit, ahol abbahagyta. Kádárnak nincs filmbéli arca, még csak Nagy gyilkosaként sem kerül a fókuszba.

Nagy Imre drámája szempontjából nem kap, nem kaphat jelentőséget az, ahogy saját kormányának államminisztere Moszkvában vállalja a rendteremtés végrehajtását, majd a véres leszámolást. Ahogy megpróbál bázist találni a magyar munkásosztályban, és ahogy az általános elutasítás mellett átmenetileg egyre inkább a rákosista-bürokratikus pártfunkcionáriusokra kénytelen támaszkodni, miközben – a per anyagából is kiolvasható – hogy a belügyi apparátusában sem bízhatott meg százszázalékosan, sőt 1957 nyaráig abban sem lehetett biztos, hogy Moszkvában nem következik be egy számára végzetes fordulat.

A történet szempontjából nem lényeges Kádár és Nagy viszonya, az hogy akár Kádár is a vádlottak padjára kerülhetett volna az MDP feloszlatása, a semlegesség kinyilvánítása és más október végi, november eleji cselekedetei és nyilatkozatai alapján, és az, hogy az ezzel összefüggő lidércnyomás számára személyesen is elfogadhatatlanná tette Nagy Imre életben hagyását. Ám politikai megfontolás is Nagy halálos ítéletét diktálta: életben hagyása állandó hatalmi kihívást jelentett volna uralma számára.

Ugyanakkor a film nem beszél direkt módon Kádárt felelősségéről sem a Nagy Imre perben – pedig ez esetben a döntés a legfelsőbb magyar pártvezetők körében született meg, és a Politikai Bizottság már 1957 augusztusában előrevetítette az ítéletet, amikor Nagy Imre, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József és Király Béla esetében a legsúlyosabb büntetést kell kiszabni. Kádár ezen elhatározást a Központi Bizottság előtt is megismételte a Nagy-per 1958. februári megkezdése idején.

1956 novemberében és az azt követő hónapokban szovjet részről is nagy nyomás nehezedett az MSZMP első titkárára, jogosan érezhette úgy, hogy a késlekedés a szovjet vezetők szemében gyengeségét bizonyítaná, ha nem lépne Nagy Imre ügyében. Ám az, hogy 1957 júniusában Hruscsov sikeresen verte vissza az ortodox sztálinisták Molotov és Kaganovics vezette puccskísérletet, felvethette volna, szükség van-e az 1956-os miniszterelnök kivégzésére.

Lélekölő várakozás

Mindenesetre a Nagy Imre által kínzóan hosszúnak megélt, kihallgatások nélkül eltelő hónapok nem Kádár tétovázásának, hanem a nemzetközi helyzet alakulásának a következményei voltak. Bár az első vádirat már 1957 augusztusában elkészült, ám az akkor Hruscsov számára kedvezően alakuló szovjet-jugoszláv viszony további javítása, majd az októberi forradalom 40. évfordulójának nyugalma érdekében a szovjet vezetés a per késleltetését kérte. Majd 1958 februárjában a már megkezdett pert napolták el – ezúttal a szputnyik 1957. októberi fellövését követő lélektani előnyt akarta az SZKP vezetése a szovjet békeoffenzíva céljaira kiaknázni.

Nagy Imre és Kádár János

Nagy Imre és Kádár János

A bizonytalanság, a magánzárka elviselhetetlensége, a tehetetlenség, az örökkévalóságnak tűnő eseménytelen napok megtették a hatásukat: Nagy Imréről feljegyezték, hogy több alkalommal zokogásban tört ki a cellájában, Gimes Miklós pedig 28 kilogrammot fogyott. A folyamatos halogatás ekkor már Kádár számára is egyre kínosabbá vált, hiszen ahogy telt az idő, úgy vált a Nagy Imre és társai elleni per a konszolidáció szempontjából terhessé. A per végül csak 1958. júniusában, az eljáró Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa élén új, a vádlottakkal szemben megértést nem, a hatalom iránt viszont maximális lojalitást tanúsító bíróval folytatódott.

Belehalt a mesterséges táplálásba

A népbíróság intézményét először az 1945 utáni, háborús bűnösök ellen folyó perekben alkalmazták. A Nagy Imrét elítélő öttagú testületnek elvileg csak a vezetője lehetett szakképzett bíró, ám a négy laikus tag közé beültettek egy hadbírót, a három másik résztvevő pedig pártfunkcionárius volt, egyikük férjét a Köztársaság téri pártház 1956. október 30-i ostromakor ölték meg. A valóságban a per kilenc vádlottja közül csak négyen választották azt a védekezést, hogy bűnösnek vallották magukat.

Szilágyi József olyan következetesen vetette fel Kádár és a szovjet vezetés felelősségét is, hogy az ő tárgyalását tavasszal különválasztották. A júniusi per idején már halott volt, akárcsak az újabb fogságot, szigorú elkülönítést, vallatást és a várakozást elviselni nem tudó Losonczy Géza, aki harmadrendű vádlott lett volna, de éhségsztrájkja miatti mesterséges táplálása következtében 1957 decemberében meghalt. Ám rajtuk kívül megmakacsolta magát Donáth Ferenc és Maléter Pál, és részben Gimes Miklós is. Utóbbi – egyedüliként – naivan abban reménykedett, hogy a bíróság talán meghallgatja és méltányolja érveit.

Kommunista maradt

A per teljes titoktartás mellett folyt, a tárgyalás idejére az ügyvédeket is a börtönépületbe költöztették. Ugyan készült film- és hangfelvétel, de Nagy Imre ellen nehéz lett volna felhasználni, hiszen a tudatos szervezkedés, a hatalom tervszerű megragadásának vádját határozottan elutasította. Maga a „Nagy Imre-csoport” is erősen vitatható fogalom, mivel Nagy Imre környezete több, egymással kevéssé érintkező, sőt egymást olykor nem is igazán ismerő körből állt, amelyeket csupán Nagy személye tartott össze.

A magyar közvélemény június 17-én egyszerre értesült a perről és az ítélet végrehajtásáról. A közlemény szintén hamisított, hiszen azt tudatta a közönséggel, hogy a bűnösségüket tagadó Nagy, Maléter és Szilágyi az eljárás és a bizonyítékok hatása alatt beismerték tetteiket. Nagy Imre az utolsó szó jogán az utókornak szólt; arról beszélt, hogy a magyar és a nemzetközi munkásosztály egyszer majd felmenti a súlyos vádak alól.

Ripp Zoltán szerint a film még egy nagyon jelentős motívumot hagyott figyelmen kívül: Nagy Imre mindvégig megmaradt kommunistának, még ha a hazai és nemzetközi munkásmozgalom vezetőiben el is vesztette hitét. Ezt az ellentmondást a szenvedéstörténet nem akarta feldolgozni: még Nagy ítélethirdetés után elhangzott beszédéből is kimarad a munkásosztályra való utalás. Úgy tűnik, mintha a forradalom miniszterelnökét a kommunista jogtiprás hitelesítené, a kommunista hite viszont megkérdőjelezhetővé tenné helyét a nemzeti pantheonban.

Következő alkalommal az Anno Filmklub 2011. január 19-én, szerdán jelentkezik, amelynek keretében Andrzej Wajda Danton című 1983-ban rendezett történelmi drámáját tekinthetik meg az érdeklődők Ludassy Mária filozófus, eszmetörténész társaságában. A filmklubon a részvétel ingyenes.

a filmklub folytatódik

Következő alkalommal az Anno Filmklub 2011. február 2-án, szerdán jelentkezik, amelynek keretében Kovács András Hideg napok című, 1966-ban rendezett filmjét tekinthetik meg az érdeklődők A. Sajti Enikő történész társaságában. A filmklubon a részvétel ingyenes.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.