– Két éve készülsz egy új filmre A nyomozó után, amivel nyertél anno a Filmszemlén, de ehelyett színházban volt premiered.
Gigor Attila: Egyre többet járok színházba, most már dolgozni is. Ennek az az oka, hogy nem tudjuk, milyen helyzetbe kerülhetnek hamarosan a filmesek. A nyomozó magyar, svéd és ír koprodukcióban készült. Mind a két partner újra érdeklődött irántam, úgy tűnt, szerezünk további támogatókat, de közben az ír gazdaság összeomlott, most pedig a magyar filmtámogatás került veszélybe. Tehát a reménybeli producerek sem vesznek minket komolyan, hiszen összedőlt a koprodukciós struktúra. Az meglehetősen reménytelennek látszik, hogy magyar pénz nélkül belevágjak bármibe. Amire készülök, egy régi szinopszis alapján alakul tavaly február óta. Hosszú meló megírni, pláne nekem. Nem teng túl bennem az önbizalom, hamar el tudom hitetni magammal, hogy hülyeség, amit írok, de szerencsére a producerem, Pusztai Feri elküld workshopokra, hogy visszajelzést kapjak arról, mennyire működik a forgatókönyv.
A nyomozó stábja – Anger Zsolt, Terhes Sándor, Gigor Attila, Herbai Máté
– Mi a jelentősége ezeknek a kurzusoknak, mit hozhatnak?
Gigor Attila: Magyar forgatókönyvek kétséges színvonala abból fakad, hogy kevéssé tanítják az írást. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen én azt tapasztaltam, hogy egy szerzői filmes képzés keretében, kiváló tanárok nagyon hasznos véleményére alapozhatunk, az ízlésviláguk kikristályosodott esszenciáját tudják átadni nekünk, de hiányzik az objektív, történetszövési oktatás, és egyfajta számonkérés, ami az említett workshopokon megadatik. Kapsz egy olyan szakembert, akit nem érdekel, ki fia borja vagy, csak azt nézi, amit írtál. Először megkérdezi, mit akarsz mondani, elérni; nagy nehezen válaszolsz, néhány napos nyökögés és irogatás után, ő pedig következetesen számonkér. Minél több szkriptdoktorral találkozik az ember, annál pontosabban tudja megfogalmazni, mi az, amire törekszik. A workshopokon számomra is kiderült, hogy a történet hatásmechanizmusát lehet tanítani, és ez nem ördögtől, vagy Hollywoodtól való, hanem Arisztotelésztől. Ez odakint evidens, míg Magyarországon azt kérdezik: „ezek szerint te sablonfilmeket akarsz készíteni?” Ilyenkor azt a közhelyet tudom lóbálni, hogy addig ne fessél absztraktot, amíg egy csészét nem tudsz lerajzolni. Lehet azzal takarózni, hogy Fellini nem jegyzett le egyetlen forgatókönyvet sem, és Bergman soha nem tanult írni, de nekik ment a filmezés, míg az emberiség 99 százalékának tanulnia kell.
– Mondtad, hogy egyre többet dolgozol színházban. Hogy „kaptál rá”?
Gigor Attila: Az egész úgy kezdődött, hogy csináltam egy felolvasószínházat, amit megnézett Lengyel Anna, dramaturg és elvitte a darabot Mácsai Pálnak. Megkérdezte, mit szólna hozzá, ha megrendezném az Örkény Színházban. A darab nem tetszett neki, de én igen, ezért elkezdtünk keresgélni és egy Bergmant találtunk, amit most bemutattunk a hétvégén, a Dúl-fúl, és elnémult.
Gálffi László és Pogány Judit
– Miért vált egyértelművé, hogy megrendezheted?
Gigor Attila: Én is meglepődtem a Pali bátorságán. Nyilván az történt, hogy megnézte A nyomozót, konzultált a színészekkel arról, hogy milyen volt velem dolgozni. Jól ki szoktam jönni velük, mert imádom őket és biztos pozitív visszajelzéseket kapott. Kérte, hogy írjak egy koncepciót és az alapján igent mondott.
– Elmentem a premierre. Bevallom, áthallásosnak tűnt az első felvonás.
Gigor Attila: Igen, nem egyszerű a szerkezet, az első felvonásban rengeteg életrajzi elemet közlünk, azért, hogy a másodikban, kiderüljön: a szereplők a saját szánalmas életüket próbálják az „első hangosfilmre”, erre a melodrámára ráerőszakolni, amit vetítenek és ami Schubert életét dolgozza fel. Gondolkodtunk, hogy azt a mondatot, miszerint „a filmipar nehéz helyzetben van” kihúzzuk-e, hiszen biztos mindenki azt gondolja, én írtam bele. Pedig Bergman fogalmazta meg 1993-ban. Mivel nem látom át eléggé a filmesek helyzetét, nem szeretnék politizálni az előadással -lehet, hogy lesz olyan darab, amivel érdemes lesz-, de ezt a magas labdát nem tudtuk nem lecsapni.
– Miért fogott meg a Dúl-fúl?
Gigor Attila: Rajongok Bergmanért, pontosan azért, ami mindenben megjelenik, ami hozzá kötődik: az ő karrierjével a háta mögött, idős korában, képes volt azt gondolni, minden hiábavalóság. Nem tudom, ezek után mi miben bízhatunk, mégis ez a gondolat, hogy mindannyian szerencsétlen, hadonászó alakok vagyunk, akik próbáljuk megtölteni az ürességet valamiféle tartalommal, felemelő érzéssel tölt el. Bergman munkáinak nagy része számomra erről szól, akárcsak ez a darab, amit benépesítenek kedves, nevetnivaló, elmebeteg figurák.
– Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a filmkészítés idegbeteg unatkozás. Mennyire tapasztaltad ezt a színházban?
Gigor Attila: Ott nincs unatkozás. A színházi munkát sokkal fárasztóbbnak éltem meg, mint a filmkészítést, ugyanis az gyakorlatilag idegrendszerekkel való zsonglőrködés. A filmben fél napig dolgozol egy három perces jeleneten, míg a színházban az „egészet” szem előtt kell tartani, hiszen folyamatosan kérdéseket kapok a színészektől és meglepő problémákba ütközöm. Ennek az is lehet az oka, hogy számomra szokatlan volt a tér és az, hogy nem mindegy, ki hol megy ki és jön be, mert könnyen összegabalyodhatnak a szereplők. Új vagyok ezen a játszótéren, ezért hihetetlen módon rá voltam utalva a színészekre, akik mindenben segítettek, amiért rettentő hálás vagyok. Például Gálffi Laci elképesztő energiát adott.
Folytatás a Színház.hu-n.
